Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-328

Az országgyűlés képviselőházának 32 visszariassza őket a bűncselekmények további elkövetésétől. Sajnos, a büntető jogtudomány arra a kérdésére, hogy mely bűn bűncselekmény, ki a bűnös s illetve kit lehet valamely bűncselekményben bűnösnek mondani és mik azok a büntetések, melyekkel a 'bűncselekményben bűnös embert eredményesen büntetni leihet, máig sem ad nekünk teljesen megnyugtató és kielégítő választ.' És ez természetes is, mert hiszen ezeknek a kérdéseknek megítélésével döntő szerepet játszik a korszellem, a mindenkori közfelfogás. Ma bűn az, ami régen talán erény lehetett és megfordítva: van bűn, mit a büntető jogtudomány bűncselekménynek nem ismer föl s van bűncselekmény, mit a közfelfogás néha bűnnek nem tart. Van bűnös ember-, kit valamely bűncselekményben bűnösnek kimondani nem tudnak s van bűntettes, kinek bűnösségét valamely bűncselekményben megállapítjuk a nélkül, hogy az illető esetleg tényleg bűnös ember volna. Még vigasztalanabb, gyötrőbb és megoldatlanabb, a probléma az alkalmazandó büntetések területén. Hosszú idők alatt mennyi mindenféle büntetési nemmel találkoztunk! Arra a kérdésre, hogy miért büntetünk és milyen büntetéseket alkalmazhatunk, egységes és megnyugtató választ áltudománytól nem kapunk. Itt mennyi az elmélet és mennyire eltérők a vélemények! Milyen nehéz itt összeegyeztetni a büntetés szempontjait pl. az emberiesség, a kultúra, a civilizáció követelményeivel! És ha a büntetések eredményeit nézzük, nem kell-e aggódva kéitdeznünk: vájjon a ma érvényben lévő büntetések beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket és tényleg elérik-e céljukat 1 Tényleg visszariasztanak-e, megtorolnak-e, javítanak e s megvédik-e kellő módon a társadalmi, állami rendet és az állampolgárokat a bűnösöktől és bűncselekményektől? Nem az-e a látszat, hogy az emberek a bűncselekményeket elkövetik, annak ellenére, hogy büntetőtörvények vannak életben s azokon súlyos f ^büntetések vannak az elkövetett bűncselekményekre kiszabva? (Jánossy Gábor: Nem is látszat ez, hanem valóság!) Szinte úgy látszik, hogy a halálbüntetésnek alig van elriasztó hatása, ment hiszen a gyilkosok tovább gyilkolnak. Büntetőjogi tankönyvekben olvastuk és tanultuk annak idején, hogy a XVIII. században Pisában egy tolvajt halálra ítéltek; felakasztottak, de a 'hullaházban feléledt, mire a kórházban szolgaként alkalmazták s a halálbüntetésnek ilyenformán való kiállása után sorba meglopta az orvosokat. (Derültség.) Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a halálbüntetésnek nincs általában elriasztó hatása, én csak azt állítom, hogy, sajnos, nincsen olyan elriasztó hatással, mint amit mi joggal megkívánhatnánk, mert hiszen ezidőszerint nagyobb büntetést mi már kiszabni nem tudunk, mint a halálbüntetést és ha az emberiséi?, a kultúra és a civilizáció egyhangúlag tiltakoznak is a halálbüntetés ellen, sajnos, ezt, mint szükséges rosszat, fenn kell tartanunk, mert az emberi elvadulással szemben mi egyéb, hathatósnak látszó védekezést nem találunk. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) De ha oly nagyon barbár dolognak ítéljük mi, kultúr és civilizált emberek a halálbüntetést, nem barbár dolog-e a háború, amelyet a XX. században szemünk láttára civilizált és kultúrnemzetek, mint fenevadak rohanva egymásra, vívtak meg egymás ellen. (Ügy van! Ügy van! — Br. Podmaniczky Endre: Embervadászat!) Más az elmélet és más az élet. Igenis, a halál'. ülése 1929 november 12-én, kedden. 271 büntetést, sajnos, addig fenn kell tartanunk, amíg gyilkosok lesznek. Majd, ha a gyilkosok abbahagyják a gyilkosságokat, akkor az állami és társadalmi rendet és becsületes, békés polgárok életét megvédelmezni hivatott törvényhozások és államok is mint szomorú emléket fogják besorozni a halálbüntetést is a büntetési nemek történetébe. Avagy itt vannak a különféle testi büntetések: a vesszőzés, a botbüntetés, a testcsonkító büntetések. Ne méltóztassék azt hinni, hogy ez zárt kérdés, hogy ezzel a tudomány és a gyakorlat naponként nem foglalkozik, ellenére minden kultúrának és civilizációnak. A tudomány az emberiség és kultúra nevében hiába tiltakozik a botbüntetés ellen, Angliában a személy elleni, erőszakkal elkövetett rablás és leánykereskedés eseteiben a botbüntetést ma is kiszabják, alkalmazzák, (Felkiáltások a jobboldalon: Jó teszik!) sőt olvasom egy jogtudós könyvében, «hogy az egy század óta a kultúra élén haladó hatalmas Anglia bíróságai az Űr 1924. esztendejében 630 esetben ítéltek botbüntetésre és pedig 623 esetben fiatalkorút vesszőzésre, 7 esetben pedig felnőttet botbüntetésre.» Dániában a legutóbbi időkig érvényben volt a botbüntetés és a testcsonkító büntetések, amelyek hála Istennek, már a jogtudomány történelmi emlékei közé sorozhatok, míg mindig kísértenek. Az Északamerikai Egyesült államok egyik-másik államában a kasztráció, mint büntetés ma is ismeretes; bizonyos szeméremelleni bűncselekmények visszaeső elkövetőit kasztrációval bünteti a művelt és kultúr Észak-Amerika egyik-másik állama. Ne méltóztassék egy percig sem azt hinni, hogy én ezeket helyeslem, és csak bemutatom, hogy r ezek a kérdések nincsenek lezárva, nincsenek végleg elintézve sem a 'büntető jogtudomány, sem a gyakorlati büntetőjogászok részéről, és hogy ezek bármilyen szomorú és sajnálatos jelenségek is, ezek vannak, ezek előtt szemet nem csukhatunk még akkor sem, ha a múlt visszatérő kísérleteiknek tartjuk, aminthogy azok is. Én minden testibüntetést, így a botbüntetést is meggyalázónak, lealacsonyítónák és embertelennek is tartom, mely nem javít, de megvadít, egyéniségében eldurvítja, lealázza azt az embert, aki a botbüntetést elszenvedni ; kénytelen. Ismétlem, egy percig se méltóztassék hinni, hogy e példákat azért hoztam fel, mintha én a botbüntetés mellé állanék. Korántsem. Minden testi büntetésnek ellensége vagyok, mert mint a büntető jogtudomány szerény ismerője, úgy tartom, hogy a tudománynak kötelessége küzdeni ezek ellen a régi büntetési nemek ellen és felvenni a harcot mindannyiszor, ahányszor ezek visszatérő kísértetekként jelentkeznek, mert ezek ellenkeznek az emberiességgel, erkölcsrontók, durvítok, meggyalázok és lealacsonyítok. Vagy hát nézzük a további büntetési nemeket. Ott van a deportáció. A kultúra és a civilizáció élén haladó nyugateurópai államok — Franciaország, Portugália, Olaszország, Anglia Kelet-Indiában — ismerik a deportációt, amely korántsem olyan ártatlan büntetési nem, hogy csak kiviszik az elítélteket egy távoli területre, ahol majd egy telepen dolgozniuk kell. Legtöbbször ez tulajdonképpen lassú sanyargattat ássál előidézett halálbüntetés, mert hiszen Franciaországból például az Ördög-szigetre cipelik őket. Éppen a napokban vittek egy 736 tagú elítéltből álló transzportot. Az egészségtelen éghajlati viszonyok, az ottani nyomorúságos élet egyenesen lassú sanyargatással súlyosított halálbüntetéssé változtatják ezt az ártatlannak lászó büntetési nemet. S teszik ezt kultúrált, civilizált nyugati államok! 39*