Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-308

Àz országgyűlés képviselőházának 308. ülése 1929 hmius 10-én, hétfon. 123 sában, a németség ezen Ősrégi fészkében kiáltották világgá azt a kultúrerőt, amely ezer évig csorbítatlan nulajdonság volt ennek a népnek. (Éljenzés jobb felől.) A magyar zene ra^vogó diadala, a magyar királyi Operaház fényes sikerű szereplése, a magyar ének, zene és képzőművészet nagy sikere nem lep meg bennünket és nem is ejt csodálkozásba. Csak azt történt meg, amit mindig tudtunk és hirdettünk, hogy a magyar művészet és magyar kultúra nem mellékterméke az európai kultúrának és a világ művészetének,, hanem annak egyik szerves része, amely nélkül az egész olyan volna, mintha a spektrumból kilopnók az egyik színi Köszönet mindazoknak a művészeknek, akik ezt a szén. nagy és nemes munkát végezték és köszönet mindazoknak, akik ezt a szép, naffv sikert előkészítették és véghezvitték. (Ügy van! (Ügy van! jobbfelől és a középen) Most néhány szóval rátérek az állami színházak helyzetére. (Halljuk! Halljuk!) Hosszú esztendők óta van szerencsém figyelni Operaházunk fejlődését és művészi teljesítményét. Mély elismeréssel voltam bátor tavaly megemlékezni arról a szép és nagy munkáról, amelyet az Operaház teljesített és voltam bátor kifejteni azt is, hogy Operaházunk kivételesen nagytehetségű művészeink érdeme, hogy Operaházunk végre megtalálta a kapcsolatot a közönséggel és rávezette a közönséget a magyar zeneirodalom megszeretésének útjára. Voltam bátor azonban tavaly felvetni egy azóta már többször megfontolás tárgyává tett gondolatot, a zenei vezető kérdését. En még tavaly, igen t. uraim, úgy láttam, hogy egy magyar zenei vezető, — aláhúzom, magyar zenei vezető — csak még jobbá, még mélyebbé, még kulturáltabbá tudná tenni ezt az annyira szívünkhöz nőtt intézményt. Azok után a művészi teljesítmények után, amelyeket az elmúlt szezon folyamán az Operaház részéről láttam, ki kell jelentenem, hogy revideálom álláspontomat és csatlakozom azok álláspontjához, akik egy ilyen főzeneigazgatói állás kreálásában csak költségtöbbletet látnak, de nem várnak ettől a mainál nagyobb eredményeket. Azzal, hogy Operánk részére szerződtették Olaszország egyik legkiválóbb karmesterét, másrészt azzal, hogy az Operaház vezetősége maga vett fáradságot magának arra, hogy Kerner István örökébe belenevelje az Operának egészen kivételes tehetségű karmestereit és ezáltal Wagnert is olyan interpretálásban tudjuk nyújtani közönségünknek, mint amelyet Operánk múltja és hagyományai megérdemelnek, szerény nézetem szerint eleget tettünk azoknak a kívánalmaknak, amelyet a zenekultúra tőlünk megkövetel. Én csak teljes mértékben tudok csatlakozni Sándor Pál t. képviselőtársam akciójához és azoknak törekvéseihez, akik a Vidéki zeneélet, és operaélet szempontjából a magyar operastaggionet meg akarják szervezni. Igen t. uraim, ha mi azt akarjuk, hogy a vidék is rávezettessék a zeneirodalom megszeretésének útjára, ha azt akarjuk, hogy a vidék is megfelelő operaelőadásokkal legyen ellátva, amelyeket a mai vidéki színházak teljesíteni nem tudnak, akkor feltétlenül támogatni kell azt a nagy, szép és nemes mozgalmat. (Helyeslés.) Ki kell térnem még néhány szóval szíves türelmükkel, amelyet ugyan máris hosszú deig vettem igénybe, a Nemzeti Színház helyzetére is. (Halljuk! Halljuk!) A múlt költségvetési vitában is a Nemzeti Színház problémája mindig gerince volt a vitának. Megjegyzéseimet ez alkalommal is meg akarnám tenni. Nem azért teszem ezt, mintha felelni akarnék olyan szembeállításnak, mint amely például az Orle., az Országos Református Lelkész Egyesület egyik ülésén hangzott el, amikor szembeállították a Nemzeti Színház szubvencióját a református egyház támogatására fordított öszszegekkel, nem is volnék erre hivatott, különben is a választ megadta már az iffen t. kultuszminiszter úr. Méltóztassék ellenben megengedni annak szerény megjegyzését, hogy ebben a nagy színházi debacle-ban, amelv forgószél módjára söpör el színházakat nálunk és külföldön, két állami színház külön publikumot teremtett magának. A két állami színház széksorai és karzatai estéről-estére megtelnek olyan publikummal, amely azelőtt távol állott ezektől a színházaktól, távol . állott a kla szikus előadások látogatásától és a zeneirodalom remekeinek hallgatásától. T. uraim, az állami színházak demokratizálták a művészetet és rávezették a ,közönséget a művelődés legkellemesebb és legbiztosabb útjára. A Nemzeti Színházat lehet, sőt kell is kritizálni, kétségtelen azonban, hogy ugyanaz a színház, ugyanazokkal a színészekkel érte el ezt az eredményt, akikkel azelőtt teljesen üres házak előtt jaUzott Ami most már a színháznak sokat, főleg a többi színházak által kifogásolt magas szubvencióját illeti, ki kell jelentenem, hogyha Nemzeti Színház az elmúlt szezon folyamán eleget tett a nemzeti szempontból támasztott követelményeknek. (Úgy van! Helyes!) A Nemzeti Színház műsorát illetőleg kulturális szempontból támasztható kifogás, ennek jogosságát azonban az igazgató maga is elismeri, sőt maga is panaszolja. Sajnos, ma még nem tartunk ott, hogy olyan támogatást tudnánk nyújtani egyetlen drámai színházunknak, hogy az egyesegyedül kulturális szempontokat tarthatná szem előtt és ne kellene bizonyos mértékig respektálnia az anyagi szempontokat is, a kassza eredményeket is. Tény az, hogy a Nemzeti Színház műsorán en suite előadások vannak, ami nem lehet feladata egy Nemzeti Színháznak. Abból a tényből, hogy az elmúlt szezon folyamán talán 48 «Krétakör» előadás volt és — úgy hiszem — 86 Móricz Zsigmond elő adás, — «Nem élhetek muzsikaszó nélkül» — azt kell következtetnünk, hogy a színház vezetősége talán a túlzottnál jobban tartja szemelőtt a kasszaeredményeket és a színház anyagi érdekeinek biztosítását. Én nagyon szeretném, ha a Nemzeti Színház vezetősége a jövő szezon folyamán olyan templomnak tekintené a Nemzeti Színházat, mint amilyen] templomnak mi azt nézzük, olyan templomnak, ahol a pap prédikál akkor is. ha csak öt ember van jelen, de akkor is, ha az zsúfolásig megtelik rajongó lelkű és áhítatos hívőkkel. (Helyeslés.) Ilyen körülmények között e helyről kell felhívnom a törvényhozás és a t közvéilemény figyelmét a vidéki színészet kétségbeejtő helyzetere. Ha már egyetlen drámai színházunk éppen az anyagi eredmények miatt nem tudja teljes mértékben! szem előtt tartani a kulturális szempontokat, el kell követnünk mindent arra, hogy a vidéki színészetet elősegítsük és támogassuk (Helyeslés.), nehogy ennek már nem is lassú halódásával, hanem rohamos pusztulásával (Úgy van! Ügy van!) elveszítsük a kultúrának azt az őstalaját, amely nemcsak a Nemzeti Színház művészeinek utánpótlását van hivatva biztosítani, hanem a nemzeti szel-