Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-306

4 Az országgyűlés képviselőházánál pülőgépnek korszakáiban a háború után 10 esztendővel emberek lehessenek még hadifogságában; mielőtt rátérnék arra a kérdésre, miként következett be mégis az, hogy a magyar fiúknak, hazájuk védelmére sietett szegény magyar legényeknek ezrei és ezrei szenvednek még ma is Turkesztánban és Szibériában: méltóztassék megengedni,, hogy egy olyan kérdésről beszéljek, amelyről sajnos én nagyon keveset hallottam itt a Képviselőházban az utóbbi 10 esztendő alatt, holott már a tanulságok levonása végett is nagyon helyes lett volna, ha beszéltek, vagy írtak volna Magyarországon arról, milyen volt az orosz hadifogságban a magyar legénység helyzete. Én láttam Oroszországban különféle legénységi táborokat, de minden legénységi tábor egyben megegyezett egymással, abban, hogy az orosz tisztek mindenütt ellopták a legénység élelmezésére szánt pénzt, aminek azután az volt a következménye, hogy azok a szegény magyar legények az erőt és életet adó káposztaleves helyébe nem kaptak semmi mást, csak valami löttyöt, amelynek a tetején úszkált néhány összevagdalt káposztalevél. Ez nemcsak azt jelentette, hogy ezeknek az embereknek nem volt mit enniök. hanem azt is jelentette, hogy ezek az emberek, akiknjek ellenállóképességét már úgyis megtörte a przemysli éhség és a harctér, a flektífusszal, a kolerával és a sibiritis-szel szemben ellenállóképtelennek voltak olyannyira^ hogy — el kell mondanom ezt a rettenetes dolgot — amikor 1916-ban engem Taskendből, a turkesztáni kormányzóságból áthelyeztek Keletszibériába s még egyszer utoljára elmentem megtekinteni a taskendi hadifogoly-temetőt, akkor 16.000 katona közül 8000 már ott feküdt zöld keresztek alatt szép hadirenídben, olyan szép hadirendben, mintha ezek a szegény katonák díszszemlére várták volna a divizionáriust. De nemcsak Taskendben és a troicki táborban volt ez így, hanem így volt végig mindenütt egész Oroszországban; az ellenállóképtelenné tett szegény nyomorult emberek egy-egy ragály hatása alatt miniden hadifogoly-tálborban úgy hullottak, mint a legyek és volt olyan tábor — például a troicki tábor — ahol 16.000 katona közül 16.000 ember maradt ott, amikor a fleck-tífusz a táborban kitört; a hadifogolyorvosokkal egyetemben az utolsó szállig, minden ember, aki akkor a troicki táborban volt, elpusztult. Egyetlen egy társaság volt, amelynek helyzete jobb volt, különösen az első időkben és ezt én különösen alá akarom húzni azért, mert sajnálom, hogy sem a kultuszminisztérium, sem a honvédelmi minisztérium nem beszél ezekről a dolgokról, amelyekről pedig bizonyára tudnak a honvédelmi és a kultuszminisztériumban és amelyeket én a magyar hősiesség nagyobb példáinak tartok, mint Zrinyi Miklós szigeti kirohanását, vagy bármi mást, amit eddg a történelemkönyvekben olvastam. , Ez a magyar iparosoknak a története, azoknak az iparosoké, akiknek az első időkben Oroszországban egyedül ment jól: a szabóké, a susztereké, a lakatosoké, az ácsoké, a bádogosoké, akiknek sorsa a táborokbn pusztuló és ténfergő katonák sorsával szemben azért volt jóimért a harctérre bevonult orosz iparosok helyébe ezeket a kitűnő magyar iparosokat alkalmazták künn nagyszerű fizetéssel és nagyszerű élelmezéssel. Mint követendő példát minden bajtársias és testvéries szellem dicsőítésére, meg kell említenem, hogy ezek a szegény, nyomorult emberek, • 306. ülése 1920 június 7-én, pénteken. akik künn keserves munkával keresték kenyerüket, fizetésük felét odaadták a táborokban sínylődő testvéreik élelmezésének feljavítására. Sokból adni is tiszteletreméltó, de kevésből, a szájtól elspórolni azért, hogy másoknak is meglegyen a betevő falatjuk, megörökíteni való tiszteletreméltó dolog. Amíg az orosz hadügyi kormányzat a gorlicei áttörés után nem ébredt annak tudatára, hogy az orosz hadsereg sem ruházat, sem hadiszerek tekintetében nincs kellően felszerelve, s hogy az orosz hadiszergyárak nem működnek kellően, addig a magyar ipari munkások künn dolgozhattak. Egy szép napon azonban az orosz hadvezetőség tudatára jutott annak, hogy ezek a magyar hadifogoly szabók jók lesznek arra, hogy az orosz hadsereg részére mundérokat készítsenek és ezek a magyar lakatosok, elektrotechnikusok és bádogosok jók lesznek arra, hogy az orosz hadiszergyárakban srapnellt készítsenek. Es akkor történt meg, hogy ezeket az embereket a külső munkákból bevonták, összpontosították, és ezeknek az összpontosított magyar hadifogoly szabóknak, lakatosoknak és elektrotechnikusoknak azt mondották, hogy dupla munkabér és javított bér mellett be fognak menni az orosz ipari és hadiszerüzemekbe, mire ezek az emberek azt mondották, hogy ők nem fognak az orosz hadsereg katonái részére mundért készíteni, nem fognak annak a hadseregnek a részére mundért készíteni, amely harcolni, verekedni megy a saját testvéreik ellen és nem fognak srapnellt fabrikálni azokban az orosz gyárakban, amelyekből a halált küldik testvéreik részére. Erre bekövetkezett az, hogy ezeket az embereket megfenyegették azzal, hogy viszsza fogják őket küldeni nem azokba a táborokba és nem azokra a munkahelyekre, ahonnét eljöttek, hanem a haláltáborokba, amelyekről köztudomású volt, hogy a flektífusz és a kolera által fertőzött táborok. Es ezek az emberek elmentek a haláltáborokba, elmentek a flektífusz és a kolera által fertőzött táborokba s meghaltak azért a gondolatért, hogy nem akartak testvéreik ellen srapnellt gyártani és az orosz hadsereg részére mundért készíteni. Tisztelt Ház! Ezeket előre kellett bocsátanom akkor, amikor én azoknak az embereknek a kérdéseiről akarok beszélni, akik még nem haltak meg, akik még nem jöttek haza, hanem odakint vannak. Es méltóztassanak megbocsátani, hogy én itt nem hallgathatom el — ha már a hadifogolykérdésről beszélünk — az osztrákmagyar háborús kormányzattal szemben azt a rettenetes szemrehányást, amiért az a sok százezer magyar fiú odakint a hadifogságban átkozta és szidta ezt a kormányzatot, hogy nem tudott egy egyszerű, kicsinek látszó, de mégis rettenetes nagy és sokat jelentő kérdést megoldani. A hadifogságból tudniillik az a német írhatott haza németül, az olasz írhatott haza olaszul, a lengyel írhatott haza lengyelül, a tót írhatott tótul, a rutén ruténul, a szerb írhatott haza szerbül. Mindezen nációk fiai kaphattak hazulról leveleket saját anyanyelvükön. Az ott tengődő mindenféle népek fiai közül csak egyetlenegy nemzet fiai nem részesülhettek abban a jótéteményben, hogy saját testvéreikkel, feleségükkel, anyjukkal és apjukkal, saját anyanyelvükön levelezhettek volna. Ez a nemzet a magyar volt. (Mozgás.) Csak a magyarnak kellett mindig idegen emberek segítségét igénybe venni ahhoz, hogy hazaírhasson és csak a magyar nem kaphatott hazulról a saját nyanyelvén levelet, ami így elmondva, talán nem is olyan rettenetesen katasztrofális, de akkor, amikor már az embereknek a lelke megvan tor-