Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-303

Az országgyűlés képviselőházának 4 A következő reformkövetelmény a kisebbségi kérdésekben az eljárás teljes nyilvánossága és kontradiktorius volta. E két alapvető követelmény oly fontos, hogy ezek nélkül nem is lehet szó komoly kisebbségi védelemről. Már pedig ezidőszerint mindkét biztosíték teljesen hiányzik a kisebbségi eljárásból. Nyilvánosságról szó sincs. Az eljárás titkos. A kisebbségek sohasem értesülnek arról, hogy mi sorsa lett panaszuknak, aminek különben ma sok értelme amúgy sem lenne, mert ezidőszerint a kisebbségi panaszok elintézésnek stereotip módja az irattárba helyezés. (Jánossy Gábor: Nemzetközi sóhivatal!) Semmi nyoma sincs továbbá a kontradiktorius eljárásnak. Mindössze a bepanaszolt állam kormányának van megadva a lehetőség, hogy igazolja a maga eljárását. Ezt az igazolást azonban a kisebbségek sohasem látják; azzal szemben érveiket fel nem sorakoztathatják, bizonyítékaikat elő nem adhatják. Egészen természetes tehát, hogy ezek az igazolások egészen gépies elfogadásra találnak, magukat a kisebbségi panaszokat pedig még csak ki sem tűzik tárgyalásra. A következő követelmény az aktorátus helyes rendezése. Ezidőszerint az a szabály áll fenn az összes kisebbségi szerződésekben, hogy a Tanács minden tagjának joga van felhívni a tanács figyelmét a kisebbségi szerződésekből folyó valamely kötelezettség megsértésére vagy már a kötelezettség megsértésének veszélyére is a végből, hogy a Tanács az adott körülményekhez képest a legcélszerűbbnek látszó intézkedéseket megtehesse. Mindaddig, amíg a Tanács ezt a rendelkezést akként magyarázza, hogy csakis kizárólag a Tanács tagjainak van joga, jobban mondva privilégiuma arra, hogy ily kezdeményezéssel felléphessenek, és kizárólag a Tanács valamely tagjának kezdeményezésére foglalkozhatok a Tanács az ily konkrét kisebbségi sérelemmel: mindaddig a kisebbségi védelem csak papíron létezik, amint azt a gyakorlat is mutatja. Mert a Nemzetek Szövetsége Tanácsának többsége elvileg is ellentétben áll a kisebbségi védelemmel. Legnagyobb részük továbbá közömbös e kérdések iránt és ha akad köztük némelyik, aki érdeklődik a kisebbségek sorsa iránt, a kezdeményezést az sem kívánja kezébe venni, mert nem akarja magára vonni a neheztelését azon állam kormányának, amely állam ellen vannak intézve a kisebbségi panaszok, így azután nincs gazdája a kisebbségi panaszoknak és ez az oka, hogy előállott az az igazán botrányosnak nevezhető eredmény, hogy tíz év alatt a százezer kisebbségi panasz közül mindössze 7, mond hét ilyen panaszt tárgyalt érdemlegesen a Nemzetek Szövetségének Tanácsa. Nincs tehát mit csodálkozni azon, ha a közönség emlékezetében mindjobban elhomályosul a Nemzetek Szövetsége Tanácsának kisebbségvédői hivatása és inkább a többségek hivatott védőjének tekintik azt, (Ügy van! a jobboldalon.) és azon sem lehet csodálkozni, ha a kisebbségek annyi csatlakozás után most már elvétve fordulnak panaszaikkal a Nemzetek Szövetségének Tanácsához, mert hiszen úgy is tudják, hogy bármilyen igazságos alapon nyugosznak is panaszaik, azok el fognak veszni a Nirvánában, a Nemzetek Szövetsége Tanácsának teljes részvétlensége folytán. Nagyon veszedelmes eza helyzet, mert hiszen a. kisebbségek hallgatása nem a megelégedettségnek, hanem a szenvedélyek elfojtásának jele, már pedig az elfojtott szenvedélyekről sohsem lehet tudni, hogy mikor törnek ki elemi erővel. Nem a békét és a megértést szolgálja tehát a Nemzetek Szövetsége Tanácsának az a 303. ülése 1929 június á-én, kedden. 335 politikája, amelyet a kisebbségi kérdésekben követ. (Ügy van! a Jobboldalon.) Legjobb meggyőződésem szerint nem lehet és nem szabad az imént ismertetett határozmányt úgy értelmezni, hogy csak a Tanács tagjainak volna privilégiumuk a panaszok tárgyalásának kezdeményezésére és csak ilyen kezdeményezés alapján foglalkozhatnék a Tanács kisebbségi ügyekkel. Mert hiszen szabadságában áll a Tanácsnak ily kezdeményezés nélkül is foglalkozni a kisebbségi problémákkal és szabadságában áll a Tanáosnak másnak is, mint a Tanács valamely tagjának kezdeményezésére foglalkozni konkrét^ kisebbségi ügyekkel, szabadságában áll tehát az is, hogy önmagára nézve mondja ki kötelezően, hogy nem csupán a Tanács valamely tagjától, hanem a Nemzetek Szövetségében képviselt bármely állam kormányától vagy a kisebbségektől nevezetesen legalább is a kisebbségek egyetemes képviseleteitől eredő kezdeményezés folytán is tárgyalni fogja a kisebbségi ügyeket és panaszokat. Csak ez az értelmezés felel meg a.kisebbségi szerződések szellemének, és hogyha a Nemzetek Szövetségének Tanácsa továbbra is makacsul kitart azon rideg értelmezés mellett, amelyet eddig alkalmazott, akkor teljesen jelentőségét veszti minden ellenőrzés abban a tekintetben, vájjon megfelelnek-e az utódállamok a kisebbségi szerződésekben vállalt kötelezettségieknek és teljesen illuzóriussá válnak a kisebbségi jogok. (Jánossy Gábor: Ezt akarják!) Különben is a kisebbségvédelmi hivatásból egyenesen folyik az ellenőrzési kötelesség, amint azt már annak idején bőven kifejtette az úgynevezett Tittoniféle értelmezés, amelyet 1920-ban a Nemzetek Szövetségének Tanácsa határozattá emelt és irányadóul elfogadott. A Tittoni-féle értelmezésben meg van mondva, mit kell érteni a Nemzetek Szövetségének paranoiája alatt. A Nemzetek Szövetségének garanciája alatt e Tittoniféle magyarázat szerint elsősorban azt kell érteni, hogy a kisebbségi szerződéseket^ az r

elismert kisebbségi jogok hátrányára módosítani nem szabad. Másfelől azt is kell érteni e garancia alatt, és ez a lényeges, hogy a Nemzetek Szövetségének kötelessége ellenőrizni, hogy a kisebbségi szerződések tényleg végre vannak-e hajtva. Nem kell tehát r e téren sem újabb jogszabály, csak az szükséges, hogy a Tittoni-féle értelmezést, amelyet a Tanács elfogadott irányadóul, de eddig nem alkalmazott, a gyakorlatban alkalmazzák is. Kérdezem, ellenőrizte-e valaha a Tanács azt, hogy megfelelnek-e az utódállamok annak a kötelezettségüknek, hogy a kisebbségi határozmányokat alaptörvényeik közé iktassák? Es ha formailag egyik-másik megfelelt is ennek a kötelességnek, a nemzeti kodifikáeió során nem vetkőztették-e ki lényegükből ezeket a határozmányokat? (Jánossy Gábor: Formailag sem tesznek eleget!) Es felÜP'velt-e valaha is a Tanács arra, hogy az utódállamok tényleg részesítsék a hozzájuk átcsatolt területeken lakó őslakosságot abban a jogban, hogy odavaló állampolgároknak elismerjék? Ha ellenőrzést gyakorolt volna ebben a tekintetben, akkor nem forogna fenn az az állapot az e"-vik utódállamban, hogy az átcsatolt területen • századok óta illetőséggel bíró családok hozzátartozóit nem ismerik el odavaló állampolgároknak, hanem seregestől kiutasítják és hontalanná teszik őket. (Ügy van! a jobboldalon.) Avagy ellenőrizte-e valaha is a Nemzetek Szövetségének Tanácsa, hogy hogyan fér össze a kisebbségi szerződések rendelkezéseivel az, hogy az utódállamok még ma sem engedik át a