Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-296

'Az országgyűlés képviselőházának 2 ségvetés megszavazását, személyével szemben érzett minden nagy tiszteletem ellenére. Mi annakidején a statisztika ismerete nélkül szavaztunk a hadikölcsönkérdésben. Megtette velünk a kormány azt, amit nem minden időben, nem minden párttal és nem minden képviselővel lehetett volna megtenni: statisztika feltárása nélkül döntette el ezt a rendkívül nehéz és kényes kérdést. Mi akkor statisztika hiányában is óvást emeltünk a kormányszándék ellen. Felsorakoztattuk aggodalmaink egész tömegét abban a tekintetben, hogy az az áthidaló megoldás, a nyomorgó hadikölcsön károsultaknak átmeneti támogatása nem szerencsés kézzel terveztetik. Sajnos, csak csekély sikerre mutathattunk rá. A kormány kegyesen belement abba, hogy az egész támogatásnak ne segélyezés legyen a keresztneve, hanem támogatás. Ebbe belement a kormány, szóval a megalázó jelzőt ő is eldobta magától, a segély szót elejtette, helyette a támogatást fogadta el. De ezenkívül aztán annál, amit kértünk, már meglehetősen erős ellenállásra bukkantunk. Hány érvet sorakoztattunk fel az igen t. akkori pénzügyminiszter úr és a jelenlévő népjóléti miniszter úr előtt, ho^y ne méltóztassanak a támogatást attól tenni függővé, hofv ki mennyi hadikölcsönkötvényt jegyzett! Az eredeti terv szerint 10.000 aranykoronás határt tervezett a kormány. Indokaink hatására lement 5000 koronáig. Most itt vagyunk egy év elmultán, s most már az igen t. népjóléti miniszter úr sem fogja az ország színe előtt tagadni azt, hogy ez az 5000 koronás jegyzési értékhatár helytelen kormányzati álláspont volt, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) nem lett volna szabad a támogatást ettől függővé tenni, hanem egészen bátran rá kellett volna hagyni ezt a kérdést a mindenkori népjóléti miniszter úrnak bölcs belátására. Éppen azok, akik nincsenek bizalommal a kormány iránt, követelték, hogy ebben a kérdésben a népjóléti miniszter úrnak szabad keze legyen és mit tesz a sors, bebizonyult, hogv azoknak volt igazuk, akik bizalmuk hiánya ellenére szabad kezet kívántak adni ebben a tekintetben a miniszter úrnak. Bebizonyult az elmúlt évek folyamán, hogy az 5000 koronánál kevesebb aranykoronát íegyzett hadikölcsön károsultak is részeltethetők lettek volna ebben az állami támogatásban, sőt bebizonvult az is, hogy azok közül sokkal többen szorultak rá, mint egvebek. w

A példák egész tömegét hoztam ide, országgyűlési képviselő lelkiismeretesebb nem. lehet, parlamenti felszólalásra jobban el nem készülhet, mint én felkészültem annak idején, aki ezekben a kérdésekben a levelek tömegével operáltam és figyelmeztettem a népjóléti miniszter urat, hogyha makacsul köti magát a kormány ahhoz az állásponthoz, hogy itt jegyzési értékhatárt állapít meg, akkor bizony rendkívül sok arra érdemes ember ki fog esni a támogatásból. Azt hiszem, az elmúlt esztendő nekem adott ebben a tekintetben igazat. A másik dolog: kérve-kértem a kormányt, ne ragaszkodjék ahhoz, hogy kutassa, hogy a hadikölcsönkötvény-tulajdonosok közül ki az, akinek eredeti jegyzés van a birtokában és ne kutassa

# azt, hogy birtokában van-e ma is az eredeti jegyzés, vagy később szerezte azt. Hivatkoztam arra, hogy maga a miniszterelnök úr egy tárgyalásnál még ezen az állásponton volt, amelyen én állok. Kerestem és kutattam, ki volt az, aki befolyásolta a miniszterelnök urat. Őszinte sajnálatomra nem akadt ennek a kérdésnek gazdája. Most azt látjuk az elmúlt esztendők után, hogy maga a kormány is arra a '. ülése 1929 május 22-én, szerdán. 27 természetszerű belátásra kellett hogy jöjjön, hogy ne ragaszkodjék minden esetben feltétlenül ahhoz, hogy csak azt a hadikölcsönkárosultat támogatja, aki az eredeti jegyzést igazolni tudja (Tabódy Tibor: Az természetes!) és csak azt támogatja, aki azt nosztrifikáltatta. Hivatkoztam arra, hogy igen sok szegény hadikölcsönkárosult volt, aki potom pénzért eladta hadikölcsönkötvényét, mert mondjuk betevő falatja nem volt. Az ilyen embert nem lehet utólag azzal büntetni, hogy különbséget tegyenek közte és a másik között, aki jobb anyagi viszonyok közt volt. Hangsúlyoztam azt is, hogy mi magunk 1921-ben megszavaztuk az 1921 : XLI. tc.-t, amelynek 53. és 54. §-ában megengedtük, hogy a vagyonváltságot hadikölcsönkötvényekkel fizessék. Ha mi egyszer magunk arra az álláspontra helyezkedtünk, hogy a vagyonváltságot lehet hadikölcsönkötvénnyel kifizetni, akkor nem lehet kutatni, hogy megtartotta-e valaki hadikölcsönkötvényét vagy túladott azon. Példának okáért túladhatott azon nem üzlet céljából, hanem túladhatott rajta vagyonváitságfizetés szempontjából. (Dabasi Halász Móric: Ott is csak eredetivel fizethetett!) Arról nem is beszélek, hogy maga a kormány híresztelte állandóan azt, hogy nem fog valorizálni. Ha a kormány híresztelte azt, hogy nem fog valorizálni, akkor a kormánynak nincs erkölcsi jogosultsága csodálkozni azon, hogy eldobták maguktól a hadikölcsönkötvény-tulajdonosok a kötvényeket, ha pedig eldobták maguktól és éppen a kormánynyilatkozatok folytán dobták el, akkor nem lehet az eredeti jegyzés kimutatását és a kötvények mai birtoklását megkövetelni. Kértük a miniszter urakat, hogy az igényjogosultságot kizáró jövedelmi határt ne állapítsák meg olyan csekély összegben, mint ahogy megállapították. Érvelésünk hatása alatt a kormány felemelte az értékhatárt, felment 1500 pengő évi jövedelemig, mint olyan jövedelemhatárig, amelyen alul támogatni akarja a nyomorgókat, amelyen felül azonban nem támogatja a panaszk odúkat. Kértem a kormányt, lássa be, hogy 1500 pengő nem az az összeg, amelyből manapság meglehetne élni, s azt mondottam, menjünk el a 3000 pengőig és az évi 3000 pengőn aluli jövedelemnél bátran nyaljon a népjóléti miniszter úr az emberek (hóna alá, mert akinek évi 3000 pengőnél kevesebb jövedelme van, az mind rászorul arra, hogy az állam őt támogassa, (ügy van!) Azt hiszem, a tapasztalatok ebben

1 a tekintetben is az én álláspontomat igazolták. A jövedelem kiszámításálnál kértem, hogy amikor az államkincstár kutatja, hogy valakinek mennyi jövedelme van ma, akkor ne tekintse a lakáspénzt, amelyet az illető kap, mert a lakáspénz a legjobb esetben is kevesebb, mint amennyit a mai lakbérviszonyok mellett az illető lakbére kitesz, s kértem, ne kutassa az államkincstár azt sem, ki kap családi pótlékot, hadi pótlékot, közlekedési segélyt, esetleg majd később ki kap vitézségi érem-pótdíjat. A törvényhozás az én álláspontomra helyezkedett s megszavazta az indítványt. Őszinte sajnálattal kellett azonban látnom, hogy a, törvénybe hiba csúszott be.^ Az én indítványom ugyanis, amelyet a törvényhozás tökéletesen megértett és ugyanúgy értelmezett, imint én, s amelyet egyhangúlag elfogadott, a törvény betűje szerint egészen más

1 képet öltött. Kisült, hogy amikor a törvényt a főméltóságú kormányzó úr kihirdetési záradékkal ellátta, akkor a törvény abban a formában jutott a nagy nyilvánosság elé, hogy csak a hadirokkantak-