Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.
Ülésnapok - 1927-301
Az országgyűlés képviselőházának 3\ merek pártkülönbséget — hogy magyar értékeinket, amelyek megvannak, ne engedjük kisebbíteni. (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) Már pedig — ahogvan én figyelem már évek óta az igazságügyi tárca költségvetését — igazán elmondhatom, hogy a bíróságok kérdése mindig egyetemes nemzeti ügyként kezeltetett. A pártérdek sohasem kezdte ki eddig még a bíróságokat és — ez a vitának nívójára vonatkozólag jellemző — nem kezdte ki ezt a kétségtelenül meglévő nemzeti értéket, amely előtt minden párt szónoka egyaránt meghajtotta a maga zászlaját. Éppen ezért én csak rá akarok mutatni arra, hogy bizonyára méltóztatik ismerni a büntetőjogi irodalomnak nagy vitáját, amelyről egy egész könyvtár jelent meg, a tanúvallomások bizonyítási erejének kérdésében. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) A tanúvallomásoknak pszichológiája egy olyan adottság, amelyből azután különböző konzekvenciák következnek. Igen természetes, hogyha a bizonyítási eszközök között a tanúvallomást figyelembe veszem, akkor meg kell állapítanom, hogy ez egy nagyon relatív bizonyítási eszköz, amelyről az elméleti tudomány megállapította a relitivitást. Es itt nem kell az Einstein-féle utólagos bírálatokat bevárni, mert a tanúvallomásra vonakozóan láthatjuk, a bíróságoknak mindennapi gyakorlatából meg lehet állapítani, hogy a tanúvallomás mindig relatív értékű. Ha tehát nincs más bizonyítási eszköz, igen természetes, hogy relatív értékű bizonyítási anyag alapján kénytelen a bíró álláspontot foglalni. (Györki Imre: De amikor nem hallgatták ki a mentőtanukat.) A tanúvallomás tudniillik szubjektivitások eredménye. Kétségtelen, hogy két tanú, ha ugyanazt látja is, nem ugyanazt fogja elmondani. Ezek mind meg vannak állapítva, ezek mind bebizonyított tények, sőt az intelligens emberek tanúvallomásai nagyon ingadozók szoktak lenni. (Erődi-Harrach Tihamér: Ügy van, az intelligens ember a legrosszabb tanú!) Mennél intelligensebb a tanú, annál ingadozóbb vallomásában a konkrétum, annyira beleviszi a maga vallomásába a szubjektivitást, úgyhogy előre az ő szubjektív felfogása determinálja az ő tanuvallomási judiciumát. így volt a forradalmak után is. A forradalmak után a közvetlen megfigyelések jegyében hallgatták ki a tanukat. A tanuk vallottak, a bíróságok mindig tárgyilagosak voltak, soha sem mondottak ítéletet bizonyítási anyag hiányában és a bizonyítási anyag ellenére. Természetes dolog, hogy a forradalmak utáni tanúvallomások, amelyek az események döntő befolyása alatt állottak psychológiailag is, mások voltak, mintha ugyanarról az eseményről hét év múlva hallgatják ki a tanút. Az a tanú, akit akkor hallgattak ki, a nyilatkozatokról, az akkor látott cselekményekről hét év retortáján át ma egészen más tanúvallomást ad és a bíróság a tanúvallomások alapján az újrafelvétellel kapcsolatban kétségkívül más ítéletet kénytelen meghozni. Ne tessék tehát a bíróság tárgyilagosságának rovására írni az újabb időben keletkezett ítéletek eltérését, (Györki Imre: Nem ezt perhorreszkálom én!) mert vannak esetek, konkrét ítéletek, amikor a tanúvallomások változatlanok maradtak és az ítéletek sem változtak, — ezt is méltóztassék tehát koncedálni — de az kétségtelen, hogy a változások statisztikájánál ez az időkülönbség nagyon jelentős körülmény és én azért tartottam szükségesnek visszatérni erre, hogy bíróságaink ítéletének hozzáférhetlensége és tárgyilagossága mellett ennek kiemelésével is szót emeljek. Annyival KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXI. 1. ülése 1929 május 29-én, szerdán. 269 is inkább teszem ezt, mert nemcsak az elsőfokú bíróságról van szó, hanem a háromfokú bíráskodásról is. (Györki Imre: Elsőfokú!) Nem mindig. Csak az előbbi ítéleteket értem... (Györki Imre: Azok csak egyfokúak voltak.) A rögtönítélő eljárás! — Éppen így perhorreszkálom azoknak az eseteknek felhozatalát, amikor folyó ügyekről van szó, amelyek nincsenek jogerősen elintézve. Nem ismerem a ma említett esetet, de kérdem, méltóztatik-e a képviselő úr mint ügyvéd ember helyesnek találni, hogy egy ma lefolyt tárgyalást idehozzunk ebben a Képviselőházba és e felett bírálatot mondjunk? (Zaj.) Ez lehetetlen, mert nem ismerjük a tényállást és nem is vagyunk erre hivatottak, ott van még a második, a harmadik fok. Rendkívül rossz precedensnek tartanám, ha idehoznánk melegében azokat az ítéleteket, amelyek meghozattak és azokat politikai szempontokból bírálnánk el ebben a tárgyaló teremben. Ezekhez az ítéletekhez nem akarok hozzányúlni, mert meg fogja látni a képviselő úr, akt ügyvéd, hogy az objektív igazság amúgy is érvényesülni fog az egész vonalon, mert az mindig érvényesül. (Györki Imre közbeszól.) Ezeket a szavaimat szintén az egyetemes nemzeti érték konzerválásának jegyében mondottam el. Az igazságügyi tárcát pártpolitikától mentes tárcának tekintem. Az igazságügy eminenter nemzeti ügy és ez a tárca nem pártpolitikai tárca. Az igazságügy kérdéséhez nem is lehet máskép hozzászólni, mint annak az általános nemzeti érdeknek szempontjából, amellyel mindnyájan viseltünk a nemzeti igazság mikénti intézése iránt. Kétségkívül el kell ismernünk azt is, hogy soha nehezebb helyzetben nem voltak bíróságaink, mint a forradalmak utáni időkben, amikor felizgatott kedélyek, a trianoni béke következtében megdőlt jogviszonyok között, felborult gazdasági helyzetben kellett megtalálni' a helyes kivezető utat. Soha nehezebb helyzetben nem volt a magyar bíróság, mint volt ilyen körülmények között. Hozzá kell tennem, hogy a gazdasági helyzet és különösen az ország megcsonkulása még ma is döntő jelentőségű magánjogi viszonyainkban. Itt értem az összes kötelmi jogviszonyokat. Itt van például a valorizálás kérdése, amely óriási mértékben belenyúlt a magánjogi viszonyokba, szerződéseinkbe. Igazán a legnagyobb elismerés illeti a magyar bíróságokat, hogy ebben a súlyos helyzetben megálltak helyüket és minél jobban foglalkozom összehasonlításokkal, az ítéletek kidolgozásával és indokolásával, annál inkább kénytelen vagyok megállapítani teljesen tárgyilagosan, procul negotiis, hogy az a magas nívó, amelyet a bíróságoknál ítéleteik indokolásában láthatunk, büszke öntudattal tölti el a magyar embert, mert olyan magas intelligencia, olyan mély jogi tudás és bölcseség előtt, mint amilyennel a magyar bíróság ellátta feladatát ezekben a súIvos, nehéz időkben, a gazdasági helyzet teljes felborulása mellett is: csak elismeréssel tudunk megállani. Ezért voltam bátor például több ízben, amikor törvényhozási rendelkezésekről volt szó, egyes kérdésekben, azt mondani, hogy félek a tételes intézkedéstől és még ma is abban a helyzetben vagyok, hogy talán vitatkozhatunk a kodifikáció kérdésében pro és contra, az angol rendszer és a német rendszer kérdésében, de most, amikor látom, hogy a bíróságok judiciuma milyen helyes közgazdasági érzékkel oldott meg nehéz problémákat, majdnem azt mondanám, hogy sok kérdésben az igazságügyi tárca terén v nem csinálnék kodifikációt, hanem hagynám a 40