Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.

Ülésnapok - 1927-301

Âz országgyűlés képviselőházának 301. ülésé 1929 május 29-én, szerdán. 261 megmutatta, hogy milyen jogvédő tényező. Ma azonban ott állunk, hogy az ügyvédi nyomor kopogtat, a pauperitásnak réme külön szaggatott ruháiban jelenik meg az ügyvédi irodák ajtaján. Itt is intézményes segítséget ajánlok. Ne próbálja a mélyen t. miniszter úr azt, hogy 40—50 ügyvédet majd békebírónak nevez ki. Higyje meg, ez megint csak olyan megítélésre fog alkalmat adni, hogy azok, akik ezt elérik, a személyválogatás tekintetében ki lesznek téve annak, hogy bizonyos mértékben favorizáltaknak tekintik őket. Az egészen kell segíteni, nem pedig egyeseken. Ha az államnak joga van azt mondani, hogy: «Én hivatalból üldözök és vádolok», akkor a másik oldalon azt kell mondania: «En hivatalból védelmezek is». A kezdet már évtizedekkel ezelőtt megindult azzal, hogy a felsőbíróságoknál hivatalból gondoskodtak védőkről, amíg el nem csenevészedett ez az intézmény azért, mert — megint azzal kell előállnoni — borravalókat adtak ezért a nemes funkcióért. Ott kellene megfognia a kérdést az igazságügyi kormányzatnak, hogy amint a szegényvédelemnél, amint civilis ügyekben van az ügygondnokságok rendszere, amint kriminális ügyekben van a hivatalból való védés, mindezt állami feladattá kell tenni. Ismét csak oda konkludálhatok, hogy vegye el az államtól a miniszter úr az igazságügyi bevételeket igazságügyi célokra, akkor nem kell majd hálát rebegni azért, hogy 200.000 pengővel dotálnak intézményeket, amelyeket eddig nem dotáltak. Köszönet jár érte kétségen kívül, de mondom önnek, miniszter úr, nem segítség ez, hanem csak egy karitatív valami. Ugyanúgy, mint az államért elszegényedett hadikölcsöntulajdonosok, és higyjék meg, egy egész társadalom szégyenli, hogy karitatív segélyezésben részesítik őket olyankor, amikor máshol nagy állami kiadások mennek el, azonképpen azt mondom, hogy az olyan igazságügyi kiadás, amely nem egy egész intézményt vesz pártfogásba, hiábavaló. Ez olyan, mint a flottatüntetés. Csak úgy próbálkozik. Csak a látszata olyan, mintha igazi volna. Maskarát jelent, olyan, mint a rúzs, amely csak pillanatnyilag varázsolja oda az egészség színét, utána, amikor jön az álarc nélküli megjelenés, ott van a sápadtság és vérszegénység, ott van az egészségtelenség. Ügyvédeket, az ügyvédi intézményt felemelni arra a piedesztálra állami intézményes segítséggel, kétféle módon lehet. Az egyik az, amit Szilágyi Dezső inaugurált. Be kell venni a bírói kinevezések rendszerébe az igazságügyi ítélőbíróságoknak rendszeresen érdemes ügyvédekkel való kiegészítését. Aki 10,15 vagy 20 évet tölt az ügyvédi pályán makulátlanul, tudományban és a gyakorlati életben kiemelkedve, az megérdemli azt, hogy a legmagasabb bírói testület tagja lehessen. Sok példát lehetne felhozni arra, hogy azok a kiválóságok, akik ott tündököltek a régi szép békeidőkben az igazságügyi intézmények homlokán, milyen százalékban voltak bírák. Akkor nem ismertük azt a módot, hogy a bíróból és egyéb köztisztviselőkből azon a címen, hogy jobban megélhessenek, szabad ügyvédet teremteni és kreálni. Ezt az ügyvédi testületet meg kell kímélni attól, hogy volt közhivatalnokok ott, ugyanannál a hatóságnál, ahol ők működtek, ügyvédi funkciót folytassanak. (Ügy van! Ügy van! — Györki Imre: SŐt saját ügyeikben újrafelvételi csináljanak.) Milyen megtévesztése ez a jogkereső közönségnek! Méltó ez mihozzánk? A közönség abban a hitben van, hogy mert ott ragyog annak az ügyvédnek a tábláján, hogy: volt ez és az, ő többet KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. X3JI. tud elérni. (Malasits Géza: Volt Surgoth, jelenleg ügyvéd!) A pajtáskodás kiűzését segíti elő a mélyen t. miniszter úr azzal, ha elejét veszi az olyan eseteknek, mint amilyennek egy párszor tanuja az ember, hogy a volt köztisztviselő odaáll a törvényszék folyosójára és annak végén ott áll a kliense, s akkor jön a bíró s a bíró átöleli: «Hogy vagy, János bátyáml» és jár vele. A szegény fél azt hiszi, hogy most az ő ügyét intézi a tegeződő és pajtáskodó ügyvéd. A bírót ez bántj Elj cl bíró homlokára odaül a felhőzet és remeg kínjában és nem tud szólani. Ezektől úgy lehet megszabadítani a jogkereső közönséget és a magyar igazságszolgáltatást, hogy felnyitjuk a közönség szemét azzal, hogy elrendeljük, hogy valaki az előtt a fórum előtt, ahol közszolgálatot teljesített és ahonnan ügyvédségbe megy át, három esztendeig felet ne képviselhessen. így van ez mindenütt a világon. (Rothenstein Mór: Csak nálunk nem! — Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: A jóízlés mindenkinek ezt parancsolja! — Erődi-Harrach Tihamér: Erkölcsi inkompatibilitás!) Az idő rövidsége folytán engedje meg az igen tisztelt miniszter úr, hogy áttérjek a közszabadságok kérdésére. A magyar törvényben a szabadság gondolata van lefektetve. A magyar törvény abból indult ki, hogy senkinek a szabadságát ne lehessen elvenni, csak akkor, ha szökés veszedelme fenyeget, vagy ha olyan bűncselekménynek a nyomatékos gyanúja forog fenn, hogy a megszökés veszélye fennforog. Mélyen t. miniszter úr! Száz meg száz olyan esetet tudnék itt felsorolni, amelyben azt mondják, hogy: a büntetés előrelátható nagysága miatt le kell valakit tartóztatni, s akkor a családapát kiveszik a foglalkozása köréből s ezen a címen megfosztják a szabadságától. Miért? Mert úgy a magyar törvény, mint minden egyéb törvény úgy van fogalmazva, hogy a maximumok meg vannak jelölve a törvényben. Azt mondja a törvény: «ez a cselekmény öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő», de mindenki tudja, hogy a bíró a középmértéken keresi a büntetést; ami öt év, az két és fél évet jelent, hacsak valami külön súlyosító körülmény nincs. Miért kelljen tehát forszírozni, annyira elszaporítani az előzetes letartóztatások és vizsgálati fogságok számát? Ezt tenni nem volna szabad. Itt azt ajánlanám a mélyen tisztelt igazságügyminiszter úr figyelmébe, hogy a gyakorlatban az honosodjék meg, ami a bűnvádi perrendtartás életbeléptetésének kezdetén interpretáció volt. A rendőrség, ha nyomoz, tettenérés esetét kivéve, ügyészi indítvány és vizsgálóbírói határozat nélkül ne döntsön a szabadságjog' kérdésében. Azt mondják, hogy az gyakorlatilag nem megy. A dolog nagyon egyszerű. A soros vizsgálóbíró és a soros ügyész legyen ott a rendőrség épületében és az a rendőrfogalmazó vagy rendőrtanácsos jelentse, hogy egy polgár szabadsága forog veszélyben, kérek első bírói határozatot. Ez volt a szabály, ez volt a gondolat. Most, ha a polgár a rendőrségre idézést kap, akkor már kétségbeesetten szalad az ügyvédhez, mert azt hiszi, hogy a rendőrség mindjárt lefogja. Nem is volna szabad meg ügyvédi közbenjárásra sem szorulni ennél a kérdésnél. Ne méltóztassék azt hinni, hogy az ügyvédek, az igazi jogvédők vágyakoznak arra, hogy odajáruljanak a rendőrhatóság elé, hogy: kérem ne tartóztassák ezt le. Ezt nem szívesen teszik, csak kényszerhelyzetből. A bíró elé szívesen megy, de, aki csak nyomozó hatóság és akinek hivatása az, hogy adatokat gyűjtsön a bíró számára, azt hiszem, attól ne függjön... 39