Képviselőházi napló, 1927. XXI. kötet • 1929. május 22. - 1929. június 06.
Ülésnapok - 1927-299
150 Az országgyűlés képviselőházának szabású autóutak legyenek, amelyeknek azután nincs meg az alimentációjuk, mert hiszen a hálózatszerű kis utak alimentalják ezeket a nagyszabású utakat. Nem akarom - mondani, hogy a nagy utak nem fontosak és szükségesek, de ha fontosságról, sorrendről van szó, akkor a sorrend nézetem szerint az a másik, mert hiszen azt a szerepet, amelyet ezek az autóutak betöltenek, a vasutak jó részt betöltik; a vasutak behálózzák az országot, tehát ha terményeinkkel el tudunk jutni a legközelebbi vasútállomásig, akkor közgazdasági szempontból elértük célunkat. Ilyen körülmények között ezek az autóutak csak másodsorban jönnek figyelembe à mezőgazdasági termelés szempontjából. Kétségtelen, hogy a háború alatt utaink nagyon leromlottak. Az a nagy erőfeszítés, amelylyel a nemzet résztvett ebben az önvédelmi háborúban, nem tette lehetővé, hogy az utakat karban lehessen tartani, úgy mint azelőtt; úgyhogy a háború és a forradalmak lezajlása után igen nehéz feladat hárult a kereskedelemügyi kormányzatra, amikor mindent reparálni és a mulasztásokat pótolni kellett. Kezdetben nem is volt erre lehetőség, hanem csak akkor, amikor a beruházások, külföldi kölcsön és a bevételi többletekből álló beruházási lehetőség előállott, foglalkozhatott a kereskedelemügyi kormány komolyan ezzel a kérdéssel. En nagy elismeréssel szólok arról, hogy mielőtt a kereskedelemügyi kormány hozzáfogott volna az útépítéshez, nagyszabású, rendszeres tervezetet dolgoztatott ki az egész országra nézve, tehát nem kapkodva, rapszodikusan járt el, hanem először előkészítette útépítési Programm ját. Hogy az az összeg, amely a kereskedelemügyi miniszter úr rendelkezésére állott, elég volt-e, ehhez persze szó fér. Az egészen bizonyos, hogyha több lett volna, az sokkal jobb lett volna, abból többet lehetett volna csinálni és ez rá is fért volna utainkra. De azt, hogy a beruházások általános összegéből milyen célokra, mennyit adjanak, ezt igen különféle szempontból kellett elbírálni és magamat nem tartom hivatottnak, hogy elbíráljam, elég volt-e az, amit á kereskedelemügyi kormánynak adtak, mert a kormányzat, amely magasabbról nézi a dolgokat és minden vonatkozásban tudja a kérdést ; megítélni, dönthetett csak ebben. En tehát ebben a tekintetben meghajlom a kormányzat döndése előtt és inkább csak azt akarom vizsgálni, vájjon azt az összeget, amelyet a kereskedelemügyi kormányzat kapott utak építésére, tényleg úgy használták-e fel, ahogy az a legjobb, legindokoltabb, legtakarékosabb és legcélszerűbb volt. Mondom, az utiprogramm előkészítését nagyon helyeslem. Jön azonban a sorrend kérdése. A kereskedelemügyi miniszter úr igen szép utakat építtetett ki az országban, a legmodernebb technikai találmányok felhasználásával, ez kétségtelen, de megint csak azt kell mondanom, amit az előbb mondottam, hog'y én azt a pénzt elsősorban arra használtam volna fel, hogy azokat az elhagyatott községeket iktattam volna be mindenekelőtt a programmba, mert mint mondottam, a mezőgazdaság fontossága szempontjából ezt tartottam volna helyesnek. Elismerem, hogy ez a nagyszámú útépítés is igen szép célokat és szempontokat szolgált, de nézetem szerint előbbrevaló lett volna a mezőgazdasági termelésnek említett szempontja és; másodsorban, ha ezen túlvagyunk, jöhetett volna az a másik, (Krisztián Imre: Vannak községek, ahonnan hónapokon át nem lehet kijönni!) 299. ülése 1929 május 27-én, hétfőn. De nemcsak ezért vagyok kénytelen némileg megbírálni eddigi programmunknak véghezvitelét, hanem azért is, mert ez által, hogy ilyen utakat építettünk, abból az aránylag mégis nagy összegből, tulajdonképpen kevesebbet csináltunk, mint amennyit lehetett volna. Ezek az utak tudniillik sokkal többe kerültek, minthogyha másodrangú utakat, vicinális és községi utakat építettünk volna. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi miniszter: Fenntartásuk szempontjából...) Másodszor pedig azért is bátor vagyok ezt a kérdést szóvá tenni, — at. kereskedelemügyi miniszter úr iránt teljes tisztelettel vagyok bátor ennek a meggyőződésemnek kifejezést adni — mert ez az ország igen nagy részében önkéntelenül is bizonyos igazságtalanság érzetét váltotta ki. Ezek az utak ugyanis az országnak aránylag kis részét érintik. Azok a szerencsések, akik ezeken a részeken laknak, kitűnő állami utakat kaptak, ezzel szemben azok, akiknek ilyen út nem jutott, kénytelenek voltak vagy teljesen nélkülözni az utat, vagy pedig saját erejükből építeni meg azt úgy, ahogyan tudták. Itt tehát bizonyos igazságtalanság hárul... (Herrmann Miksa kereskedelemügyi miniszter: Igen, de ha egyszerre nem tudjuk az egészet akármilyen irányban megcsinálni, ilyen igazságtalanság mindig lesz.) Leszek bátor, t. miniszter úr, rámutatni arra, hogyan gondoltam én ezt a dolgot. (Halljuk! Halljuk! a középen.) Ha óriási összeg állt volna rendelkezésre, akkor egy szót sem szóltam volna, mert telt volna mindenre. De minthogy az összeg csekély volt és tudjuk, hogy ilyen összeg többször alig fog rendelkezésre állni, arra kell törekednünk, hogy a rendelkezésre álló összeget lehetőleg jól használjuk ki és ezért jövőre nézve más eljárást ajánlanék. Ebből a nagy összegből 630 kilométer utat tudtunk építeni. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi miniszter: 1200 kilométer rekonstrukció!) 1400 kilométer hosszúságban történt rekonstrukció, azonkívül ebből történtek az átkelési szakaszoknak állandó burkolása. Az én gondolatom erre nézve az, hqíry hogyan jut hozzá végeredményben az országnak egy nagy része ahhoz, hogy nem kaphat utakat, és csak egy-egy rész kapja ezeket a príma, elsőrangú utakat? Es még az súlyosbítja a dolgot, hogy azok az érdekeltek, akik ezeket az elsőrangú utakat kaptak, nem is járultak hozzá semmivel az útépítéshez, még a kisajátítással kapcsolatban sem, még a területeket sem adták, azt is az államnak kellett megfizetnie. Ez bizonyos tekintetben igazságtalan dolog. (Ügy van! Ügy van! a balközénen.) A miniszter úrnak abban a nagyszabású beszédében, amellyel a tárca költségvetésének vitáját megindította, igen nagy megnyugvással láttam azt, hogy a jövőre nézve más módon akar eljárni és tulajdonképpen ugyanúgy akar eljárni, ahogyan én magamban elgondoltam; hogy tudniillik ott, ahol utat építenek, tessék a költségekhez az érdekeltségnek hozzájárulni. Az állam maga nem építhet utat, mert hiszen nincsen meg az anyagi ereje. Mindent az államtól kérni nem lehet. Ott, ahol tényleg szükség van útra, hozzá is fognak járulni, ahol pedig nem akarnak hozzájárulni, ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy ott nem olyan létkérdés az út (Madarász Elemér: A la ármentesítés! — Csák Károly: Nincs pénz!) Amikor a miniszter úr megemlítette ezt a gondolatát, akkor hallottam egy pár képviselőtársamtól, hogy nincs pénz, az érdekeltségek nem tudják megfizetni a hozzájárulást. (Szilágyi Lajos: A Tiszántúl most senki sem tud hozzájárulni. — Zaj.) En a következőkre hívom fel t. képviselőtársaim figyelmét. Azt hiszem, hogy nincsen nyomorultabb,
