Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-295

428 Az országgyűlés Mpviselöházánah továbbfejlesztését megindítania. Egy nagy kéréssel azonban vagyok bátor az igen tisztelt kereskedelemügyi miniszter úrhoz fordulni, azzal, hogy a vasúti menetrendek összeállítása az összes érdekeltek meghallgatásával és minden jogos érdek figyelembevételével történjék, mert — sajno© — ma is megtörténik, hogy menetrend-értekezleteket tartanak, ott az érdekeltek elmondják a maguk véleményét, azonban a legjobb érvek is hiábavalók, mert azok figyelembevétele nélkül intézik a menetrendek öszszeállítását. Ez szüli azután azt, hogy vannak olyan vonalak, ahol elegendő vonat jár ugyan, azonban a közlekedés mégsem megfelelő, mert azok beállítása nem felel meg a közönség érdekeinek és igényeinek, holott azoknak ilymódon leendő beállítása éppen az Államvasutaknak volna elsősorban előnyére és hasznára. Arra kell törekedni, hogy minden vidéknek meglegyen a jó közlekedése Budapestre, az ország fővárosába, de e mellett biztosítva legyen a jó közlekedés saját vidéki központja is. Fontos továbbá, hogy meglegyen a kellő közlekedés a vidéki centrumok között is. Itt szükségesnek kell tartanom azt is, hogy a Délivasut minél előbb beolvasztassék a Magyar Államvasutak hatalmas gépezetébe, mert ez a vasúttársaság ma idegen testet képez itt az Államvasutak hatalmas hálózatában. (Ügy van! a jobboldalon.) Ez megakadályozza az egységes közlekedési politika kifejlődését, lehetetlenné teszi egyes vidékek jó közlekedését; enennek beolvasztásával nemcsak a Balaton vidékén segítünk, amely ma oly. nagyfontossággal bír Magyarország életében, de a Dunántúl igen nagy részének közlekedése is nagymértékben megjavulna. (Ügy van! a jobboldalon.) T. Képviselőház! Feltétlenül szükségesnek tartom az út-törvény mielőbbi megalkotását. Az utak jelentősége a vasúti hálózaat kiépítésével helyi jelentőségűvé látszott összezsugorodni, újabban azonban a technika fejlődésével, az autóközlekedés terjedésével az országutak országos s nemzetközi jelentősége is mindinkább emelkedik. Azonban igen nagy fontossággal bír az útvonalak helyi jelentősége is. Feltétlenül szükségesnek kell azt tartanunk, hogy az ország minden községe el legyen látva olyan utakkal, amelyeken az év minden szakában el lehet érni a legközelebbi^ vasútállomásra vagy saját szűkebb központjába. Sajnos, szomorú helyzete van ma is az ország községei igen nagy részének e téren, mert vannak olyan községek, — és pedig elég nagy számmal — ahonnan télvíz idején lehetetlen kijutni, ami nemcsak közlekedési szempontból okoz nagy bajt és nehézséget, de gazdasági tekintetben is sok hátrány és kár származik ebből, mert az illető község lakossága ilyenformán verejtékes munkával megtermelt terményeit alig tudja értékesíteni, alig bír pénzhez jutni akkor, amidőn a pénzre legjobban volna szüksége. Segíteni kell tehát ezen az állapoton, mert hiszen a helyi közületek nem segíthetnek magukon. A helyzet ugyanis az, hogy rendesen éppen a legeldugottabb és a legkisebb, tehát a legkevesebb anyagi rendelkező községeknek vannak a legrosszabb útjaik és ezzel szemben a forgalmasabb gócpontok rendelkeznek vármegyei, vagy esetleg állami utakkal. Itt tehát éppen a gyengébb anyagi erővel bíró községeket sújtja az útfenntartás terén a sokkal magasabb teher. De a vármegyékre sem lehet mindent bízni, mert hiszen a vármegyék keze is meg van kötve, ott is meg van állapítva az útadó kulcsa, amelyen felül az nem emelhető, ami pedig a közmunkaváltságot illeti, amely 295. ülése 1929 május 17-én, pénteken. ezt a célt szolgálja, ez a legantiszociálisabb adó, mert fejadó jellegével bír, (Ügy van! Ügy van! tehát ennek emelését nemhogy megengedhetőnek nem tartom, de annak megszüntetését tartanám szükségesnek. (Elénk helyeslés.) Mindezeknél fogva feltétlenül szükségesnek tartom az új úttörvény megalkotását, amely az összes utakat egyöntetű és egységes igazgatás alá fogja venni. Mindaddig, amíg ez nem lesz megvalósítva, szükségesnek tartom, hogy minden vármegyében a legfontosabb és legnagyobb forgalmú vármegyei utak állami kezelésbe vétessenek át, hogy ezáltal a vármegyék terhei j csökkentessenek, másrészt, hogy ezáltal bizonyos arányosítás jöjjön létre az egyes vármegyék között. Ma ugyanis az a helyzet, hogy az egyik vármegye területén 80—100 kilométer hosszúságú állami út van csak, viszont másik hasonló kiterjedésű vármegye területén 300 kilométer is van, így tehát az utóbbi elŐnyösebb helyzetben van az előbbivel szemben, mert az előbbinek aránylag is sokkal nagyobb vármegyei utat kell fenntartania; az utóbbi esetben a terhek nagyobbik részét az állam viseli, mert ott sokkal több állami út van, az utóbbiban tehát sokkal többet fordítatott a vármegye a megyei újabb utak kiépítésére, vagy a többi régi megyei út karbantartására. Szükségesnek tartanám azt is, hogy a gépjárművek megadóztatásáról szóló törvény alapján szervezett országos útfejlesztési alapból a kereskedelemügyi minisztérium nemcsak a vármegyéknek, hanem a községeknek is bizonyos segélyeket nyújtana, hiszen erre a törvény 13. §-a határozottan módot ad. Annál is inkább méltányos ez, mert hiszen ugyanezen törvény 21. §-a azt mondja, hogy a jövőben a gépjárművek után sem útadó, sem közmunkaváltság nem szedhető és így ezen törvény következtében a vármegyék útfenntartási alapja lényeges bevételtől esett el. Még egy fájó kérdésről kell szólanom, amely . a háború maradványa, a háborúban elesettek hátramaradottainak és a hadirokkantaknak kérdéséről. Sajnos, ezek ellátása ma sincs úgy rendezve, mint ahogyan azt az ország becsülete megkívánná. (Üny van! Ügy van!) Elismerem, hogy a hadirokkantak tekintetében nagy a haladás, ezzel szemben a hadiözvegyeknek, hadiárváknak és az elesettek hátrahagyott öreg szüleinek járadéka, amelyet most élveznek, egyenlő a semmivel, abból megélni egyáltalán nem lehet, az még alamizsnának sem elegendő. Ezen az állapoton igenis, segíteni kell. Arra kell tehát kérnem az igen t. népjóléti miniszter urat, akiről nagyon jól tudom, hogy a legteljesebb szeretettel karol fel mindent, ami az ő hatáskörébe tartozik, hogy a legsürgősebben igyekezzék megoldani ezt a kérdést olyan irányban és olyan mértékben, amely a magyar állam becsületének teljes mértékben megfelel. Meg vagyok győződve róla, hogy a legteljesebb jóakarat nem hiányzik nála. Ezt bizonyítja az, hogy éppen ő az, akinek a hadiárvaházak egész sora a létét köszönheti. Egyedüli akadályt kizárólag az anyagi kérdés okozott, amely sajnos, nagyon sok szép és jó terv megvalósítását akadályozza meg nálunk, ebben a mi szerencsétlen kicsiny és szegény országunkban. Ezzel kapcsolatban arról is meg kell emlékeznem, hogy a háborúban kitüntetést szerzett vitéz katonáink szintén nem kapják meg már évek óta az ő érempótdíjaikat. (Egy hang a jobboldalon: Sehogysem kapják meg!) Ha tehát nem is tudnók ezeket az érempótdíjakat teljes mértékben valorizálni, mégis szükségesnek kell tartanom, hogy bizonyos összegekben ezeket kiszolgáltatnák az illetők részére, már csak annak