Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-295

Àz országgyűlés képviselőházának 2 szabb, mint tavaly volt, akkor már tavaly is megoldhatók lettek volna és nem jutottunk volna oda, ahol ma vagyunk. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az a kritika tehát, amelyet én a pénzügyminiszter úr és a gazdasági miniszter úr beszédeihez fűzni fogok, tulajdonképpen nem a két tárca minisztereinek szól, hanem szól az összkormánynak, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) mert az összkormánynak már nyolc évvel ezelőtt kezdett és nyolc éven át folytatott intézkedései azok, amelyek legnagyobb részben hozzájárultak ahhoz, hogy a gazdasági helyzet azoknak következményei folytán — bár tudom, hogy nem kizárólagosan azok miatt — ma ilyen válságos helyzetben van. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ha nem fogadom el a költségvetést, ezt azért teszem, mert a kormánynak a mai gazdasági helyzetben túlságba vitt költekezéséhez nem járulok hozzá (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) és mert nem vagyok képes, magammal leszámolva, megadni a felmentvényt a mai körülmények között olyan kiadási tételekre, amilyenek például a túlzott rendelkezési alapok, (Rassay Károly: Nagyon helyes!) olyan költekezésekre, amelyeket más, mint a közérdek ír elő s amelyeket más szempontok, nem pedig a köz szempontja hoztak abba a stádiumba, hogy azok megtörténtek. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) T. Ház! En tudom, hogy a helyzet nem kizárólag a kormány intézkedéseinek folytatásából és hibáiból jutott oda, ahol ma van; tudom, hogy nagyon is közrejátszott az, amit oly gyakran hallottunk: a világháború. Foglalkoztam a világgazdaság helyzetével és foglalkoztam azokkal a problémákkal, amelyek nemcsak magyar problémák, hanem egyszersmind közösek s amelyek általánosságban megvannak. Minthogy a t. gazdasági miniszter úr beszéde elején ezekről megemlékezett, legyen szabad nekem is rámutatnom néhány olyan dologra, — sajnos, az idő rövidsége miatt nagyon röviden — amelyek ebben az irányban más államokban történtek, és amelyek a kibontakozási módot teljesen más irányban keresték, mint amily irányban mi haladunk, de egyúttal teljesen más irányban is, mint amelyben a világgazdaságban érdekelt többi államok kormányai mozognak. 1921-ben Nagybritannia bankárai beadtak a kormányukhoz egy folyamodványt, amelyben a következők foglaltatnak (olvassa): «Száz évvel ezelőtt a depresszióban, amely a nagy háborúkat követte, London kereskedői egy petíciót adtak be azok ellen a kereskedelmi elvek ellen, amelyek bénítólag hatottak a gazdasági életre. Ma ugyanazon aggályoktól vezettetve és sokkal nagyobb adózás alatt akarjuk felhívni a kormány figyelmét, hogy az adóztatások túlnagy terhe csak akkor lesz könnyebbé téve, ha az állam és a lakosság a takarékosság szükségességével bátran szembenéz. Az állami kiadásoknak mai arányai fenyegetik az ország gazdasági erőforrásait és ártanak hitelének külföldön.» Majd tovább így folytatják: «Ma is épp oly igaz, mint száz év előtt igaz volt, hogy a kereskedelem más országokkal elősegíti az országnak gazdagságát és jólétét, mert megengedi azt, hogy behozzon olyan cikkeket, amelyeket más országok a legjobban képesek előállítani és kivigyen, mint fizetséget, olyanokat, amelyeket a saját helyzetében a legjobban képes maga készíteni; s hogy az elv: a legolcsóbb piacon venni . ülése 1929 május 17-én, pénteken* 409 és a legdrágább piacon eladni, — mely minden kereskedőt magánüzleteiben vezet — egyszersmind a legjobb elv az egész országra is.» Majd 1926-ban, midőn újból beadtak egy felhívást, hogy az európai kereskedelem akadályai el legyenek hárítva, a következőket mondják: «A nagy politikai egységeknek széjjelszakítása a nemzetközi kereskedelemre súlyos csapást mért. Nagy területeken át, amelyekben a bennlakók terményeiket szabadon cserélték ki, új határok keletkeztek, melyeket ma erős vámkorlátok féltékenyen őriznek. Régi piacok eltűntek. Faji gyűlöletek elválasztanak társadalmakat egymástól, melyeknek érdekei elválaszthatatlanul közösek. A szituáció nem nagyon különbözik attól, mely akkor állana elő, hogyha egy meglevő állami konföderáció széjjeltörné azokat a kapcsokat, amelyek részeit összekötik s annak egyes részei, a helyett, hogy egymás kereskedelmét elősegítenék, azt minden áron csak akadályoznák. Máris látjuk, hogy ezek a határok mindenkire, akiket érdekeltek, csak káros hatással bírnak. Egyik ország elveszítette olcsó élelmiszerpiacát, a másik az olcsó ipari gyártmányokat.» Majd tovább következik: «Európában nem lehet rekonstrukció, ha az európai politikusok az újonnan alakult és a régi országokban nem értik meg, hogy a kereskedelem nem háború, hanem áruknak kicserélése és hogy békeidőben a mi szomszédaink egyszersmind a mi fogyasztóink is, és hogy az ő jólétük, a mi saját jólétünknek is biztosítéka.» 1927-ben a genfi konferencia — azt hiszem, ez talán ismeretes — újból ugyanígy kijelenti: «Ha analizáljuk a mai európai kereskedelmi prakszist, azt találjuk, hogy a túlságos nagy vámvédelemnek hívei nagyon sokszor azt a hibát követik el, hogy azt képzelik, hogy előnyösebb megakadályozni a bevitelt, mint megnöveszteni a kivitelt.» A végén ez a genfi világgazdasági konferencia, amelyen 50 nemzet képviselői vettek részt, egyhangúlag kijelenti, hogy «eljött az idő, hogy meg kell állani a vámtarifák emelésében és ellenkező irányban kell haladni.» 1928-ban visszatérve^ ugyanerre, a londoni üzletemberek konferenciáján a Mansion Houseban Mr. Walter Runciman kijelenti, hogy a kormánynak túlságos beavatkozása mindig káros hatással jár, majd így folytatja: «Mindenhol, ahol kormány állapítja meg a magas vámtarifákat, ez mindig azzal jár, hogy egyesek előnyökhöz jutnak, míg mások hátrányos helyzetbe kerülnek. Ezek oly előnyök, amelyek hasznára vannak némely kereskedelmi ágnak, vagy ipari vállalatnak, de amelyeket meg kell fizetnie a társadalom többi részének. (Igaz! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Akárhogy is veszszük, a kormány vezetésének az a szisztémája, amely a normális kereskedelmet nem természetes mederbe akarja terelni, azt eredményezi, hogy egyes vállalatok előnyben részesülnek, amit nem lehet összeegyeztetni azzal a részrehaj latláns ággal, amely kell, hogy mindenkinek, aki a hatalmon van, álláspontja legyen. Ennél messzebbmenőleg azonban privilégiumok és előnyök nyújtása minden országban, (Igaz! Ügy van! a bál- és szélsőbaloldalon.) amint tapasztalatból tudjuk, Összeesik egy bizonyos korrupció kezdetével. (Igaz! Ügy^ van! a bal és szélsőbaloldalon.) Ez a szó csúnyán hangzik, dé a dolog maga néha létezik. Szerencse, hogy eddig nemzeti életünkben szerepet nem játszott.» (Rassay Károly: Bár mi is elmondhatnék ! — Halljuk! Halljuk! a bal- és szélsőbaloldalon.)