Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-293

290 Az országgyűlés képviselőházának látszik, a korimány sem körül nem néz, sem nem lát! — Felkiáltások jobbfelől: Dehogy nem! — Fábián Béla: Hát, ki az oka mindennek?) Majd rá fogok mutatni arra is, t. Képviselőiház (Fábián Béla: Csak a kormány!); de én meg vagyok arról győződve, hogyha Fábián Béla t. képviselőtársam ülne a miniszteri székben, ő sem tudna ezen egykönnyen segíteni. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! (Fábián Béla: Más gazdasági politika kell, nem kell a népet kifosztani!) Csendet kérek! Meskó Zoltán: T. Ház! Itt szépítgetésnek és önámításnak igazán nincs helye, itt rá kell a dolgokra mutatni a maguk meztelenségében, fel kell tárni a valóságot, mert csakis úgy tudjuk ezeket a bajokat gyökeresen és alaposan orvosolni. (Fábián Béla: Így igaz!) A nyomor nagyon rossz tanácsadó, már pedig ez nagyon sok helyen rendes vendég, ezt a nem szívesen látott vendéget kell minden eszközzel minél hamarább, minél gyorsabban meneszteni, mert minden percnyi késedelem a polgári társadalom kárára van. (Fáöián Béla: Ügy van!) Mert egyet megint megmondok. Múltkori beszédemben ezt már jeleztem és sokan zokon vették tőlem, de én mégis megkongatom a vészharangot és megmondom nyiltan. őszintén egyéni meggyőződésemet, hogy a magyar agrárszocializmus ma még csak előre veti árnyékát, de ha mi ezeken a szegény embereken nem segítünk, akkor szomorú valóság lesz, ha nem holnap, akkor holnapután, óva figyelmeztetek tehát mindenkit, — bár ne teljesednék be és nem is óhajtom, hogy beteljesedjék jóslatom — hogyha nem nyúlunk. ennek a szegény népnek hóna alá. itt az agrárszocialisták százezrei lesznek. (Fábián Béla: Nem a hóna alá, hanem a feje alá nyúlnak, hogy kivegyék a párnát. — Gáspárdy Elemér: Ne túlozzunk!) En azért hívom fel a kormány és t. képviselőtársaim figyelmét, mert ezt tapasztalatból tudom, meggyőződtem róla, (Mozgás a szélsőbaloldalon. — Vanczák János felé:) — már dörzsöli is a kezét a képviselő úr — hogy a nemzetközi szociáldemokrácia kinyújtotta már kezét ezekre a magyar testvéreinkre. (Vanczák János: Azok már régen szocialisták. — Zaj és közbeszólások a középen./ Megnyugtatom a t. képviselő urat, hogy az által, hogy nem beszélünk, a beteg nem lesz egészséges. Rá kell mutatnunk a bajokra, nem szabad rövidlátóknak lennünk. A nemzetközi szociáldemokratapárt belátta, hogy azzal a pár ipari munkással, — mert szó sincs róla, hogy annyi van, mint amennyit ők kimutatnak, hiszen lélekben fele sincs ott — nem bír boldogulni az országban, ennek következtében erre a nagy agrártársadalomra, vagy amint Ők mondják, a földmívesszegénységre van szüksége, és ezért ki is vetette már rája hálóját. (Reischl Richárd: De nem tudnak pártadót sem fizetni!) Ez nem érv. Annak idején, amikor az ipari munkásokról szó volt, azt mondották, hogy a magyar ember nem lesz sohasem szocialista és amikor már bennvoltak a szakszervezetekben, vakartuk a fülünk tövét, hogy ime, mégis csak szocialisták lettek. T. képviselőtársaim, őszintén megmondom, hogy sok ember a lelkében már meg volt mételyezve, az emberek elvesztették hitüket, reménységüket. Nekünk, polgári társadalomnak, nekünk a kormányon lévő pártnak és a párt minden egyes tagjának minden erőnkkel, minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy visszaszerezzük, visszahódítsuk ezeket a lelkeket. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és a középen.) Szeretetet kell mutatni, szívet a szívért, 293. ülése 1929 május 15-én, szerdán. szeretetet a szeretetért, mert ezek megértenek bennünket, (Gáspárdy Elemér: Es kenyeret!) mert én meg vagyok győződve, hogy az én magyar testvérem legalább is van olyan közel hozzám, mint Vanczák Jánoshoz. Nem lehet azután majd csodálkozni, hogyha majd felülnek a szép szólamoknak és majd mohón kapnak az első kéz után, amely segítőleg nyúl feléjük. A mi kezünk legyen az első, magyar munkástestvéreinknek érezniök kell, hogy ők a mi fajtánk, hogy mi szeretjük és becsüljük őket. (Ügy van! jobbfelől.) Hallgassuk meg türelemmel panaszaikat, orvosoljuk sérelmeiket, legyünk mindenben segítségére a derék magyar munkásságnak, mert az ő két kezük munkája szerzi meg nekünk a mindennapi kenyeret. (Vanczák János: Na, csakhogy végre egyszer ezt is hallom!) Nem lenne igazságos az a kormányzat, amely nem egyenlő elbánásban részesítené az egyes foglalkozási ágakat, hiszen valamenynyien egy nemzetnek vagyunk hűséges fiai. A jó édesanya is egyformán szereti minden gyermekét, de a gyöngébbet, a betegeskedőt inkább ápolja, cirógatja, nagyobb szeretettel Öleli körül, a nélkül, hogy a többi testvér ezt tőle rossznéven venné. Mi, az ország is, egy nagy család vagyunk és ebben a családban, azt hiszem, a mezőgazdasági munkásság az, amely legjobban rá van szorulva a támogatásra, a leggyengébb, a legjobban el van hagyatva, leginkább rá van szorulva arra, hogy segítsünk szomorú helyzetében. (Ügy van! ügy van! jobbfelől és a középen.) A közbiztonságot fenn lehet tartani különböző eszközökkel, de tartósan csakis a megértésen, a szereteten alapuló társadalmi szolidaritással lehet fenntartani, hiszen jólelkű, könynyen kezelhető a mi magyar falusi nénünk, csak nem igen bízik már, (Forster Elek: Sokszor félrevezették!) mert sokszor félrevezették, sokszor becsapták. (Forster Elek: Különösen képviselőválasztáskor! — Reischl Richárd: Választásokkor!) Epüen azért legyünk nagyon óvatosak az Ígéretekben és csak annyit Ígérjünk, amennyit teljesíteni tudunk. (Reischl Richárd: Csak a felét Ígérjük!) Mert ha én valakinek, aki nem számított semmire, váratlanul 10 pengőt igérek, az meg fog ennek örülni. De ha aztán csak kettőt adok neki, akkor boldogtaj lan lesz, szemrehányásokat fog nekem ; tenni, hogy nem adtam meg mind a tízet. Ha valaki nem hallgatna jó szívére, ha nem szeretné a fajtáját, akkor már a józan ész is megköveteli, hogy kövessünk el mindent, hogy ennek a társadalmi osztálynak tagjait mi tartsuk kézben, minket kövessenek, azokat a földesurakat, akik mindenkor tisztességes kenyeret adtak nekik, akiknek legnagyobb része becsülettel, szeretettel viseltetik velük szemben. Ezeket ne engedjük ki a kezünkből, mert azért, hogy egyik vagy másik vétkezett is ezen társafdalimi osztályból, nem szabadilezt az ieigész társadalmi osztályra általánosítani. Jól tudom, hogy nagyon nehéz ezt a kérdést megoldani, nagyon nehéz probléma ez. Belátom, hogy ma igen számos tényezővel kell számolnunk, nem legutolsó sorban magával a mezőgazdaság súlyos helyzetével. De mégis keresnünk kell azt a módot, azokat az eszközöket, amelyekkel ezeket az akadályokat teljesen áthidaljuk. Meg vagyok győződve arról, hogy nem kell a földmívelésügyi miniszter urat külön figyelmeztetnem, nem kell figyelmét külön felhívnom erre a társadalmi osztályra, mert ő is érzi azt, ami ezreknek, százezreknek fáj, ami valamennyiünknek fáj. Most két mondatban visszatérek Fábián t.