Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-292
264 Az országgyűlés képviselőházának tás ez! Maga sem hiszi el! — Malasits Géza: Ez a valósság.) Elnök: Csendet kéreik! (Malasits Géza: Lesüllyesztették a munkást a maláji kuli színvonalára.) Csendet kérek. Malasits képviselő urat kérem, tartózkodjék a közbeszólásoktól. Griger Miiklós:... és ezért nem is hagynák föl azokkal a törekvéseikkel, hogy itt bolsevista mozgalmat szítsanak. Amint Kelet felől a moszkvai őrület fenyegeti az állami és társadalmi rendet, nincsen ok optimizmusra és tétlenségre, de nincs még az esetben sem, ha az orosz szovjet összeomlanék, mert ha egyszer megvolt az impulzus, teljesen közömbös, csődöt mondott-e vagy sem a félúton. A munkásokra, a munkástömegekre való hatása és varázsa ugyanis megmaradt. Kétségtelen, hogy úgy a szociáldemokráciának, mint a kommunizmusnak célja közös és veszélyes s azért mindkettő ellen fel kell venni a küzdelmet. A kérdés csak az, hogy hogyan? Más eszközökkel a kommunizmus ellen, amely nyíltan hirdeti a törvényszegést, amely a törvényes rendet Ököllel akarja megdönteni, erőszakkal akarja letörni, és más eszközökkel a szociáldemokrácia ellen, amely alkotmányos eszközökkel küzd. (Ellenmondások a jobboldalon. Felkiáltások: Osztály harccal! Az g osztályharc nem alkotmányos eszköz! — Malasits Géza: Az osztályharcot önök csinálják, ne tegyenek szemrehányást! — Zaj. — Elnök csenget.) Az előbbit természetesen erőiszakkai kell letörni és erőszakkal kell tehetetlenné és ártalmatlanná tenni. Az utóbbi, a szociáldemokrácia ellen hogyan kell küzdeni? Voltak és vannak most is, akik negatív gyógyszerrel, politikai elnyomással akarják a szociáldemokráciának útját szegni. (Malasits Géza: Ezt csinálja a Bethlen-kormány tíz éve! — Jánossy Gábor: Akkor nem volnának itt! — Malasits Géza: örüljenek, hogy itt vagyunk ! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Malasits képviselő urat állandó közbeszólásaiért rendreutasítom. Griger Miklós: Az orosz törvénykezés vérengző ítéletei, az osztrák rendőrség fáradozásai, a többi államok szigorúbb vagy enyhébb rendszabályai és intézkedései, nevezetesen a német szocialista törvény, mind azt eredményezték, hogy a szociáldemokrácia nem csappant meg, hanem megnövekedett Utóbbival, a német szocialista törvénnyel és annak utóhatásaival tanulság okából részletesebben kívánok foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) T. Ház! Bismarck 1878. tavaszán bízva a császár ellen elkövetett merénylet nyomán felbőszült közvéleményben, beterjesztette a szocialista törvényjavaslatot, amelynek címe «Gesetz zur Abwehr der gemeingefärlichen Bestrebungen der Sozialdemokratie.» A javaslat parlamenti diskussziójában résztvett a katholikus centrumpárt vezére, Windhorst is, aki konzervatív politikus létére ama felfogásának adott kifejezést, hogy bár a szociáldemokrácia «gemeingefährlich» tendenciájának megítélésében egyetért a kormánnyal, de az eszközöket, melyeket a kormány a szociáldemokrácia elleni küzdelemben igénybe akar venni, nem tartja célravezetőknek, sőt veszedelmeseknek, lévén szent meggyőződése, hogy azok énp ellenkező hatást fognak kiváltani. Sajnos, intőszavát nem fogadták meg és a törvényjavaslatot 221 szóval 141 ellenében elfogadták és a törvényt energikusan végre is hajtották. A szociáldemokraták agitációját, szövetkezeteit, egyesületeit elnyomták, szervezeteiket — amennyiben napfényre kerültek — szétrob292. ülése 1929 május lé-én, kedden. bántották, sajtójuknak — 127 ujsáímak és 278 folyóiratnak — ajkára lakatot aggattak, a szociáldemokrata vezéreket börtönbe záratták és külföldre száműzték. Szóval volt kiutasítás, ostromállapot, száműzetés, stb., stb. s mindez tartott hat évig. S az eredmény? Ez a szenvedés összekovácsolta, összeforrasztotta a pártot. Kezdetben ugyan a hatóságok és a gyárosok nyomása alatt számuk megcsappant, de csak egy ideig tartott, míg az áramlat a feltorlódott nehézségek szirtjei között utat nem tört magának. A végeredmény azonban az volt, hogy a szocialista törvény nem ütötte agyon a szociáldemokráciát, sőt: a szociáldemokrata szavazatok száma 312.000-ről 750.000-re, 1890-ben már 1,500.000-re emelkedett. A szociáldemokráciának határozottan jót tett az üldöztetés: olyan hallatlan sikerre tett szert Németországban, amely az ország lakosait rettegéssel vegyes bámulattal töltötte el. (Kozma Jenő: De német nemzeti alapon csinálták! — Zaj a szélsőbaloldalon.) Amikor 1878-ban a hatalmas kancellár úgy förmedt rá a szociáldemokratákra és a szociáldemokráciára: «Quos ego!», bizony nem hitte volna, hogy a szociáldemokrácia hat éyi keserves elnyomatás után ilyen fényes választási győzelemmel üli meg eszméi konok életképességének diadalát. T. Ház! A szociáldemokrácia ellen küzdeni kell. De ennek csak egy módja, illetőleg csak egy sikeres módja van, és ez: a szociálpolitika. Tessék az életgondok alatt roskadozó, a jövőtől rettegő tömeget felemelni, (Jánossy Gábor: TTgy van! Ügy van!) tessék a tömegnyomor ellen, (Ügy van! a bál- és a jobboldalon és a középen.) amely gyökere és forrása a szociáldemokráciának (Jánossy Gábor: Azt csináljuk!) és hajtószele vitorláinak, a küzdelmet elszántan felvenni, tessék a társadalmi és gazdasági élet mocsarait lecsapolni s akkor el fog tűnni a cölöpépítmény, a szociáldemokrácia is. Most az a kérdés, hogy ki a hordozója és a szubjektuma a szociáldemokráciának? A munkaadó, a munkás, a munkaadók szervezetei, a községek és egyházak, de elsősorban és mindenekelőtt az állam, mert egyedül ez kényszerítheti ki fölényes erejével a társadalmi és gazdasági életben a munka és a tőke viszonyábana szociális és etikai szempontok érvényesítését. Nem elég az, ha az állam jogállam, az államnak népállamnak, szociális államnak is kell lennie, azaz legelső feladatának, leglényegesebb politikájának a szociálpolitikát kell tekintenie. Mindenekelőtt a kenyeret, a megélhetést kell nolgárai számára biztosítania, hogy Fourier kifejezésével éljek: a «justice réperative» az állam fő hivatása, amely elől ha elzárkózik, elveszti erkölcsi létjogosultságát és nem más, mint a gazdagok érdekszövetkezete és rászolgál arra a címre, amelyet Bakunin adott neki: «1/ état c'est mal», az állam a rákfene, és megérdemli^ azt a sorsát, amelyet a kommunisták neki szántak, tudniillik az elhalást. Sajnos, a múltban a magyar politikai élet téliesen kimerült a közjogi harcok küzdelmeiben. Meddő közjogi vitákban vesztegették el az emberek eszüket és pénzüket, olyan kérdéseket árasztottak el ékesszólásuk áradatával, amelyek a népek sorsán mit sem lendítettek. Azt merem állítani, hogy a néppárt kivételével a többi párt, a munkapárt, a liberális párt, a függetlenségi párt, az új párt, az elvi és rendszeres szociálprogrammot nélkülözte, a törvényhozás a szociálpolitikát teljesen elhanyagolta. Azt hiszem, nem csalódom, t. Ház, hogy nagyrészt ez volt az oka annak, hogy a felforduláskor az államhatalom a demagógia és az