Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-292

264 Az országgyűlés képviselőházának tás ez! Maga sem hiszi el! — Malasits Géza: Ez a valósság.) Elnök: Csendet kéreik! (Malasits Géza: Le­süllyesztették a munkást a maláji kuli színvo­nalára.) Csendet kérek. Malasits képviselő urat kérem, tartózkodjék a közbeszólásoktól. Griger Miiklós:... és ezért nem is hagynák föl azokkal a törekvéseikkel, hogy itt bolsevista mozgalmat szítsanak. Amint Kelet felől a moszkvai őrület fenye­geti az állami és társadalmi rendet, nincsen ok optimizmusra és tétlenségre, de nincs még az esetben sem, ha az orosz szovjet összeomlanék, mert ha egyszer megvolt az impulzus, teljesen közömbös, csődöt mondott-e vagy sem a félúton. A munkásokra, a munkástömegekre való hatása és varázsa ugyanis megmaradt. Kétségtelen, hogy úgy a szociáldemokráciá­nak, mint a kommunizmusnak célja közös és veszélyes s azért mindkettő ellen fel kell venni a küzdelmet. A kérdés csak az, hogy hogyan? Más eszközökkel a kommunizmus ellen, amely nyíltan hirdeti a törvényszegést, amely a tör­vényes rendet Ököllel akarja megdönteni, erő­szakkal akarja letörni, és más eszközökkel a szociáldemokrácia ellen, amely alkotmányos eszközökkel küzd. (Ellenmondások a jobboldalon. Felkiáltások: Osztály harccal! Az g osztályharc nem alkotmányos eszköz! — Malasits Géza: Az osztályharcot önök csinálják, ne tegyenek szemrehányást! — Zaj. — Elnök csenget.) Az előbbit természetesen erőiszakkai kell letörni és erőszakkal kell tehetetlenné és ártalmatlanná tenni. Az utóbbi, a szociáldemokrácia ellen hogyan kell küzdeni? Voltak és vannak most is, akik negatív gyógyszerrel, politikai elnyomás­sal akarják a szociáldemokráciának útját szegni. (Malasits Géza: Ezt csinálja a Bethlen-kormány tíz éve! — Jánossy Gábor: Akkor nem volnának itt! — Malasits Géza: örüljenek, hogy itt va­gyunk ! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Mala­sits képviselő urat állandó közbeszólásaiért rendreutasítom. Griger Miklós: Az orosz törvénykezés vé­rengző ítéletei, az osztrák rendőrség fáradozásai, a többi államok szigorúbb vagy enyhébb rend­szabályai és intézkedései, nevezetesen a német szocialista törvény, mind azt eredményezték, hogy a szociáldemokrácia nem csappant meg, hanem megnövekedett Utóbbival, a német szo­cialista törvénnyel és annak utóhatásaival tanulság okából részletesebben kívánok foglal­kozni. (Halljuk! Halljuk!) T. Ház! Bismarck 1878. tavaszán bízva a császár ellen elkövetett merénylet nyomán fel­bőszült közvéleményben, beterjesztette a szo­cialista törvényjavaslatot, amelynek címe «Ge­setz zur Abwehr der gemeingefärlichen Bestre­bungen der Sozialdemokratie.» A javaslat par­lamenti diskussziójában résztvett a katholikus centrumpárt vezére, Windhorst is, aki konzer­vatív politikus létére ama felfogásának adott kifejezést, hogy bár a szociáldemokrácia «ge­meingefährlich» tendenciájának megítélésében egyetért a kormánnyal, de az eszközöket, melye­ket a kormány a szociáldemokrácia elleni küz­delemben igénybe akar venni, nem tartja célra­vezetőknek, sőt veszedelmeseknek, lévén szent meggyőződése, hogy azok énp ellenkező hatást fognak kiváltani. Sajnos, intőszavát nem fogad­ták meg és a törvényjavaslatot 221 szóval 141 ellenében elfogadták és a törvényt energikusan végre is hajtották. A szociáldemokraták agitációját, szövetke­zeteit, egyesületeit elnyomták, szervezeteiket — amennyiben napfényre kerültek — szétrob­292. ülése 1929 május lé-én, kedden. bántották, sajtójuknak — 127 ujsáímak és 278 folyóiratnak — ajkára lakatot aggattak, a szo­ciáldemokrata vezéreket börtönbe záratták és külföldre száműzték. Szóval volt kiutasítás, ostromállapot, száműzetés, stb., stb. s mindez tartott hat évig. S az eredmény? Ez a szenvedés összekovácsolta, összeforrasztotta a pártot. Kezdetben ugyan a hatóságok és a gyárosok nyomása alatt számuk megcsappant, de csak egy ideig tartott, míg az áramlat a feltorlódott nehézségek szirtjei között utat nem tört magá­nak. A végeredmény azonban az volt, hogy a szocialista törvény nem ütötte agyon a szociál­demokráciát, sőt: a szociáldemokrata szavaza­tok száma 312.000-ről 750.000-re, 1890-ben már 1,500.000-re emelkedett. A szociáldemokráciának határozottan jót tett az üldöztetés: olyan hal­latlan sikerre tett szert Németországban, amely az ország lakosait rettegéssel vegyes bámulat­tal töltötte el. (Kozma Jenő: De német nemzeti alapon csinálták! — Zaj a szélsőbaloldalon.) Amikor 1878-ban a hatalmas kancellár úgy för­medt rá a szociáldemokratákra és a szociálde­mokráciára: «Quos ego!», bizony nem hitte volna, hogy a szociáldemokrácia hat éyi keser­ves elnyomatás után ilyen fényes választási győzelemmel üli meg eszméi konok életképessé­gének diadalát. T. Ház! A szociáldemokrácia ellen küzdeni kell. De ennek csak egy módja, illetőleg csak egy sikeres módja van, és ez: a szociálpolitika. Tessék az életgondok alatt roskadozó, a jövőtől rettegő tömeget felemelni, (Jánossy Gábor: TTgy van! Ügy van!) tessék a tömegnyomor ellen, (Ügy van! a bál- és a jobboldalon és a középen.) amely gyökere és forrása a szociál­demokráciának (Jánossy Gábor: Azt csinál­juk!) és hajtószele vitorláinak, a küzdelmet el­szántan felvenni, tessék a társadalmi és gazda­sági élet mocsarait lecsapolni s akkor el fog tűnni a cölöpépítmény, a szociáldemokrácia is. Most az a kérdés, hogy ki a hordozója és a szubjektuma a szociáldemokráciának? A mun­kaadó, a munkás, a munkaadók szervezetei, a községek és egyházak, de elsősorban és minde­nekelőtt az állam, mert egyedül ez kényszerít­heti ki fölényes erejével a társadalmi és gazda­sági életben a munka és a tőke viszonyábana szociális és etikai szempontok érvényesítését. Nem elég az, ha az állam jogállam, az államnak népállamnak, szociális államnak is kell lennie, azaz legelső feladatának, leglényegesebb poli­tikájának a szociálpolitikát kell tekintenie. Mindenekelőtt a kenyeret, a megélhetést kell nolgárai számára biztosítania, hogy Fourier kifejezésével éljek: a «justice réperative» az állam fő hivatása, amely elől ha elzárkózik, elveszti erkölcsi létjogosultságát és nem más, mint a gazdagok érdekszövetkezete és rászolgál arra a címre, amelyet Bakunin adott neki: «1/ état c'est mal», az állam a rákfene, és meg­érdemli^ azt a sorsát, amelyet a kommunisták neki szántak, tudniillik az elhalást. Sajnos, a múltban a magyar politikai élet téliesen kimerült a közjogi harcok küzdelmei­ben. Meddő közjogi vitákban vesztegették el az emberek eszüket és pénzüket, olyan kérdéseket árasztottak el ékesszólásuk áradatával, ame­lyek a népek sorsán mit sem lendítettek. Azt merem állítani, hogy a néppárt kivételével a többi párt, a munkapárt, a liberális párt, a füg­getlenségi párt, az új párt, az elvi és rendszeres szociálprogrammot nélkülözte, a törvényhozás a szociálpolitikát teljesen elhanyagolta. Azt hiszem, nem csalódom, t. Ház, hogy nagyrészt ez volt az oka annak, hogy a felfor­duláskor az államhatalom a demagógia és az

Next

/
Oldalképek
Tartalom