Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-290

Àz országgyűlés képviselőházának raszt, magyar gazdatársam azt mondja, hogy az én 23 pengős búzám nem versenyezhet az ipari dolgokkal, ez nem igazság, de ha már így van, hogy az európai forgalomban a mi búzánk nem ér sokat, akkor ha nincs mást tenni, tessék a magyar nagyipart leszorítani, hogy az is lássa meg, hogy annak a gazdasági dolognak hol van az alapja. En hallom a panaszt mindenünnen, hogy a kisiparosság megbukott. (Ügy van! jobb felől.) Látom is a magam városában, hogy megbukott. De hogyne buknék meg, mikor vevője nincs, az eladó meg túlságosan kapzsi. Bocsánatot kérek, úrnak és gazdának kell lenni a kormánynak ebben az országban, mert másképpen — higyjék meg, kegyelmes uraim — ez az ország el fog pusztulni. Hiába beszélnek, okoskodnak, ha gazdasági téren meg nem fogjuk az egyensúlyt, és azt nem mondjuk a gyáriparnak: Hadd el, idáig menj, tisztességes haszonnal érd be és add át azt a fogyasztóközönségnek becsületes haszonnal. Azért dolgozunk ki-ki a maga mesterségében, hogy azt egyik 'a másik után dolgozza fel és úgy adja vissza. Annak a gyárnak az a kötelessége, hogy ő dolgozza fel, amit mi termelünk, de becsületes haszonnal adja vissza annak a közönségnek, amely neki fogyasztója. Nem mehet az így, ahogy itt van. Szerencsétlen állapot, hogy a mindenható Isten evvel az átokkal, evvel a betyár háborúval megvert bennünket, nem magyar érdekért, hanem azért a lelkiismeretlen társulásért, amely örök csapás erre a nemzetre. S egyesek a túloldalról még ma is nyakunkra akarják visszahozni! Nem tudom, hol van a fejekben az ész, a keblekben a szív (Taps jobb felől.) ezzel a nemzettel, ezzel a szerencsétlen országgal szemben, amelynek függetlenségét akarták 400 esztendőn keresztül megfojtani s amelynek legjobbjait mindig felköttették. Akkor, amikor a Balkánon a kiterjeszkedés volt, semmi érdeke a magyar nemzetnek nem volt ebben, s mégis mindazért, ami a Balkán elfoglalásáért, vagy annak legázolásáért keletkezett, nekünk, ennek a szerencsétlen nemzetnek kell szenvednie, a nemzet fiai ezreinek, legjobbjainak, a fiatal gárdának el kellett véreznie. S akkor nekünk kell szenvedni, mi vagyunk a bűnösök a háborúért s mi szenvedünk. Ott van a gyönyörű szép Ausztria, mennyi jutalékot kapott, azért, hogy ő rendezte a dolgot. Ott van a nagy Németország, szövetségesei voltunk s most gyönyörűszépen bánik velünk: egy darab jószágunk be nem megy oda. Amikor Magyarország, ez a szerencsétlen kis ország itt van feldarabolva, csak az Isten van felettünk, senki más a világon nincs. Nem akarok bántani a barátok közül senkit, áldja meg az Isten a lordot, hogy mellettünk van lapjában s figyelmezteti az egész világot arra, hogy a magyar nemzet ártatlan. Hálával tartozunk neki mindnyájan. De Uram Isten, hát bízhatunk? Hiszen megpróbálta Kossuth is, amikor kiment a külföldre: Segítsetek, mert a magyar nemzetet leverték. Senkisem jött segítséggel. Nekünk sincs segítségünk jó szón kívül, s jó, ha Van az is. De annak a megcsonkításnak jóvátételét, amelyet szenvedtünk, csak így, hogy várjuk, hogy a sült galamb az ember szájába szálljon, aligha fogjuk elérni. Itt tehát egyedüli lelkiismeretes gondolatunk csak az lehet, hogy magunkra vagyunk hagyva és ha a magunk társadalmát elhagyjuk, ha egyiket a másikra hagyjuk, megrövidítjük, határozottan nem viselkedünk jól. Kedves minisztereink, nincs nekünk más utunk a nap alatt, mint hogy ti legyetek ennek az országnak élén kíméletlenül. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XX. 290. ütése 1929 május 8-án, szerdán. 187 Kíméletlenül minden kapzsisággal szemben! Semmire nincs szükség. Mi termelünk annyit minden téren hogy a fogyasztóinkat ellássuk. Feleslegeinket majd csak el tudjuk valahogy adni. De belülről lássuk el a fogyasztókat, becsületesen. Nem szeretem Budapestet bántani, de alighanem volt igazsága ma délelőtt felszólalt t. képviselőtársamnak, Gáspárdy Elemérnek, mert hiszen idejön mindenünk, ami terem. És milyen árért? Olyanért, amilyenért veszik, mi pedig kénytelenek vagyunk rá, hogy ellássuk. Most jön a panasz, jön a munkanélküliség. Budapest a kapuját nem zárja be senki előtt s aki megunta a kapát, meg a kaszát, az idejön villamoskalauznak. (Ügy van! Ügy van! — Jánossy Gábor: Elég baj!) Budapest pedig befogadja, fogyasztóképessége felszaporodik és itt vannak azután a munkanélküliek százai és ezrei. Bocsánatot kérek, így nem megy a dolog. Minden községben, minden városban — ez a belügyminiszternek a hatáskörébe tartozik — meg kell azt kérdezni az illetőtől: honnan jöttél atyafi, leszel-e a városnak terhére, vagy sem. Ez csak egy Budapest, amely beereszti magába százával, ezrével azt, aki otthon megunta a dolgot és jön Budapestre. Itt azután együvé vergődik és innen vált ki... (Malasits Géza: Nem teli bukszával jön a vidékről!) Higyje meg t. képviselőtársam, hogy ismerem ezt a tételt én is annyira, mint ön és én nem lelkiismeret nélkül beszélek ebben a teremben. Ismerek olyan kisgazdát, akinek tanyája, földje van, de mert megunta azt a dolgot, — mert ott dolog van — feljött Budapestre villamoskalauznak. En hozzám fordult, én természetesen elutasítottam, de mégis feljött ide. Bocsánatot kérek, nem jobb-e egy független kisgazdának, ha még dolgoznia is kell, mint más cselédjének lenni vagy Budapesten villamoskalauznak. Ez az emberi tévedés. Az urak pedig ezt ápolják és belőle politikai tőkét kovácsolnak. (Bárdos Ferenc: Hány kisgazdát hívtunk fel yillamoskalauznak?) Nem, kedves uram, majd én megtanítom magukat erre. (Malasits Géza: Na! Na! — Jánossy Gábor: Tanulni nem szégyen! — Rothenstein Mór: Halljuk a tanító urat!) Méltóztassanak megengedni, hogy nyugodt lélekkel beszéljek magukkal szemben. Egy tanyás-ember, aki kap 10 mázsa konvenciót és szabad takarást, kapálást az az évi kenyerét megkeresi, az úr az ő tanyájában és aprólékából, disznajából keres elegendőt; mondom, ő az úr az én tanyámon vagy a más tanyáján. Nem abban látom a magyar gazda keresetét, amit maguk számítanak, hogy ennyi vagy annyi a napszám, hanem, hogy milyen munkával mit takarít meg és mit keres. Napszámból még nem lett senki sem gazda. (Ügy van! Ügy van a jobboldalon.) Méltóztassanak csak megnézni 'a csongrádi magyart, aki nem földmunkával, hanem csak földhordással foglalkozik, ami két különböző dolog. A földet hordja egyik helyről a másikra. Duplán fizetnek érte. Ahogy megkereste, meg is ette. Aki földmunkás-munkában dolgozik, nyáron megkeresi a maga esztendei keresetét, élelmét és azt a pénzt, amit még azonkívül megkeres, ahogy jön, nehezen vagy könynyebben, ruházkodásra költi. Bocsánatot kérek, a földmunkásság nem hátulsó dolog és aki azt megveti, az nem jól cselekszik. Ez az igazság. En nálam — megmagyarázom kedves képviselő úr — tíz ember dolgozik naponta, mind inari munkás. Ha eljön a hat óra, abbahagyják a munkát. Barátságban vagyok vele, szégyen, hogy fehozom. De megmondom, mit csinál a parasztba földmíves. Amikor feljön a nap, sőt még 27