Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.

Ülésnapok - 1927-290

'Az országgyűlés képviselőházának elé jöhet, sőt továbbmenőleg szerintem kell is, hogy a közállapotokról táplált felfogásnak hű és teljes képe legyen. En egy réteget akarok kivetíteni a parlamenti vita kapcsán az ország közvéleménye elé, a szabad szellemi foglalkozásúak problémáival akarok foglalkozni, az ő való helyzetüket akarom a Ház elé kivetíteni, még pedig két okból. Az egyik az, hogy a szabad szellemi foglalkozásúakat is az általános társadalmi szemlélet dolgozó rétegeknek tekinti. Abban a kérlelhetetlen harcban, amely az egész világon a tőke és munka között folyik, őket a munka oldalán levőknek ismeri, s ennélfogva az ő dolgukban, az ő kérdésükben való felszólalást is a dolgozók pártja kötelességének tartja. A másik ok az, hogy ez a réteg, amely az utolsó évtizedben teljes atomizáltságban próbálta egyénenként a maga boldogulását, a maga átmentését megtalálni, most az utóbbi időben akár a gazdasági belátás, akár a politikai meggondolások, akár a kitörő és szabadságot kérő gondolat nevében is, — mindegy, hogy melyik nevében — de szervezkedni kezd és ha szervezettségében külön is tartja magát pártunktól, mégis azok az idálok, amelyeknek nyomán elindult, a Web bek és a Shawok példája. En egy felsorolással próbálkozom, a nélkül, hogy annak tökéletes teljességére törekedjem. Az adott helyzet felvázolásával próbálkozom és bár ez nem kötelességem, s a magyar politikai viszonyok, amelyek a parlamenti váltógazdaságnak eleven negációi, erre engem nem is kényszerítenek, próbálkozom imitt-amott a részletmegoldásra való elnagyolt utalással is. Talán előbb egy összefoglaló szociológiai megállapítást kell tennem. A szabad foglalkozásúak nagy rétege egy nagy belső ellentmondásban szenved. Utolsónak tartja magasra a szab ad verseny lobogóját, amikor mellette, alatta és körülötte már monopolisztikussa vált a világ. Az ideológia «úr»-csoportja megmaradt a régi ideológia felépítmény mellett, és nem tud, vagy legalább jelen nemzedékében nem tud áthasonulni azokhoz az új ideológiai követelményekhez, amelyeket a gazdasági rendszer változása reájuk kényszerít, a nélkül, hogy ez elől ki tudnának térni. Ennél az áttekintésnél természetesen szántszándékkal kihagyom azokat, akik valamilyen megszabott kereset mankóján bicegnek, nem azért mintha a tanító, a tanár, az újságíró szociális helyzetéről, problémáiról, követeléseiről, moralitásáról nem volna mit beszélni, hanem, mert a kört szántszándékkal szűkebbre vonom, s azokat nézem és figyelem, akik a diplomának, vagy a kvalitásnak hatalmas, de egyetlen vértjével állanak a gazdasági életben. Beszélnem kell, t. Képviselőház, elsősorban néhány szóval az ügyvédekről, még pedig nem azért, mintha ujakat kellene mondanom, vagy tudnék újakat mondani, hiszen beszél helyettem a Budapesti Ügyvédi Kamarának évi jelentése, amelyik az egyik helyen azt mondja (olvassa): «A kar elszegényedése az elmúlt évben rohamosan terjedt. Egyre többen és többen vannak kartársaink között, akik munkaerejüket elfoglaltság hiányában megfelelően értékesíteni nem tudják, vagy csak nagyon csekély részben hasznosíthatják. Ezen jelenség okai az ország megcsonkításán kívül abban lelhetők fel, hogy súlyos gazdasági depresszió van, új vállalatok nem keletkeznek, a régiek közül sokan tespednek és küszködnek, a gazdasági élet lendülete teljesen elernyedt. A súlyos gazdasági válság az ügyvédség kereseti lehetőségeit igen károsan befolyásolja.» De ezekkel a ténymegállapításokkal kapcsolatban beszélnünk kell innen azokról az új 290. ülése 1929 május 8-án, szerdán. 167 ügyvédtípusokról, amelyeket az idők változása szükségképpen kialakított. Akármilyen kemény ez a megállapítás, el kell hangoznia annak, hogy az ügyvédeknek csak igen kicsiny százaléka az úgynevezett jogászügyvéd, aki a jogkereső, vagy a jogvédelmet igénylő közönségnek a maga felkészültségét, a maga elmeélét kellő díjazás mellett rendelkezésre bocsátja. Az ügyvédek legnagyobb része ma az úgynevezett perenkívüli ügyvéddé alakult át és még itt is jó, ha ezek a telekkönyvi, az okiratbeszerzési, vagy más ilyen a fél számára időrablással, vagy egyéb nehézséggel járó ügyeket végzik. De van egy igen jelentős töredék, amely abból kénytelen megélni, hogy baráti és politikai relációi vannak és * e relációk révén tud sok mindent elintézni. Van például egy terület, a visszahonosítások területe, ahol a miniszteriális rendszernél fogva az ügyek tízezrei várnak elintézésre, és a . referensek a rájuk zúduló aktatenger előtt kétségbeesve arra a végső konklúzióra jutnak, hogy csak azt az ügyet veszik elő, amelyben valaki közbenjár, amelyet valaki támogat, Minél nagyobb egyéb területeken is az állam hatalmának kiterjesztése az egyes polgár fölé, csodálatos ellentmondás gyanánt annál gyakrabban van szükség arra, hogy megkeressük azokat a jó ügyvédi irodákat, amelyeknél ma már nem az a feltétel, mint ezelőtt, hogyha valakitől ügyvédet kérnek, azzal válaszolnak. «X. Y. Z.-t ajánlom, mert kitűnő magánjogász», hanem azzal, hogy «X. Y. Z.-t ajánlom, mert annak nagybátyja, vagy politikai összeköttetései erre a célra a legmegfelelőbbek.» Ez természetesen^ a kiválasztottak egészen kicsiny köre számára dús jövedelmeket jelent, miután azonban a gazdasági élet tespedésével az ügyvédi kamara megállapítása szerint a jogkereső közönség száma is megcsökkent, a városi és miniszteriális eldorádóban kedvezményes közalkalmazotti igazolvánnyal nem bíró ügyvédek kivülmaradnak a határokon és élnek, ha élnek és ahogyan élnek azokból a reménységekből, amelyeket önmaguk elhitetnek magukkal, a nélkül, hogy valóban el is hihetők volnának. Időnként azután egy-egy érdekképviseleti harcban kirobban a nagy elégedetlenség, a harcok elmúlnak, a kormánypárt, vagy az ellenzék, vagy a kompromisszum győz, megindul egypár fulmináns felterjesztés, de nem tudják azt, hogy mindaddig, amíg az országban a jog uralmát vissza nem állítják, addig nem lehet megteremteni az ügyvédségben sem a jogász uralmát. Ha az orvosok helyzetét nézzük, azt mondhatjuk, hogy ugyanilyen kétségbeejtő, ha még nem elrettentőbb az orvosok helyzete. Az orvos olyan arányban szükséglet a társadalom számára, amilyen arányban komoly gazdasági erők állanak az egyes társadalmi rétegek mögött. A sorvadó társadalom nemcsak azért beteg, mert táplálékra, egészséges lakásra, pihenésre nincs pénze, hanem azért is, mert orvosra sincs pénze. Nem igaz az, hogy Magyarországon orvostúltermelés van, és ha van, akkor ez az orvostúlterhelés csak relatíve létezik. A piacon jelentkező fogyasztók számához képest valóban nagy az árumennyiség, de ha a tényleges, az objektív szükségleteket vesszük számba, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarországon még néhány ezer orvos elfér, elfér főleg a magyar falun, amelynek hiába Ígértek és Ígérnek ma is politikai reneszánszot akkor, amikor nem tudják vagy nem akarják hozzásegíteni a gazdasági feltápászkodáshoz s nem tudják igényessé nevelni legalább abban a,z értelemben, hogy igényelje a maga számára, de főleg a gyermekei számára mindazt, amit az orvosi tudomány Pa-