Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-290
Í6Ö Äz országgyűlés képviselőházának racelsustól Wirchowig, és Kochtól Ehrlichig haladt és fejlődött. Ha nézzük az orvosréteget, akkor megállapítjuk azt, hogy az orvostársadalom körében ma két tendencia van: az egyik egy hangosan vallott, a másik egy csendesen cselekedett. A hangosan vallott tendencia az, hogy minden bajnak és nyomorúságnak oka a társadalombiztosítás nagy hálózata, a különféle egyesületek és intézmények, amelyek ingyen orvost adnak a betegnek; a titkos tendencia ellenben azt célozza, hogy minden áron bemeneküljön egyegy ilyen intézmény falai közé, innen remélni a kevés biztosat és innen várni azt a pacienturát, mely az utcára kitett cégtáblák nyomán ma nem nagyon kínálkozik számukra. Ez a kettősség nyilatkozott meg az utolsó esztendők történetében az orvosszövetség frontváltoztatásában is. A régi rezsim fennen hirdette azt, hogy el a pénztárakkal, el a szociális ellátással, hirdette azt, hogy a kapitalista társadalom nem tűrheti meg, hogy benne éppen az orvos és az orvosi mesterség, az orvosi hivatás nacionalizáltassék, de mert a haladás szükségleteivel állott szemben ez a felfogás, nem tudott eredményeket elérni. Az új rezsim a Szövetségben kinyitja az összeköttetések ajtaját «leben und leben lassen» alapon elfoglalja a vezetőhelyeket, juttat morzsákat a zúgolódó tömegnek is, de a nagy parancsot, amely inkább politikai, mint orvosi, de amellyel mint tisztán politikai jelszóval annyit visszaéltek, nem tudja kiadatni, nem tudja megteremteni az előfeltételeit. Ez a jelszó, ez a parancs az volna, hogy a magyar orvosok menjenek ki a magyar faluba. (Gaál Mihály: Nem tudnak megélni! — Malasits Géza: Hát a kávéházakban megélnek 1 ? — Jánossy Gábor: Miért kezdenek kitelepedni?) A magyar faluban még ma is a vajákosok, a kuruzslók és a delejes asszonyok uralma tart. Ezernyi fiatal orvos kellene, aki a tudományban és nem a fejbeverősdiben nőtt fel, ezek hadjárata kellene ahhoz, hogy eltűnjék a faluban a ház közeléből a trágyadomb, amely ma csak akkor crimen, ha az ellenzéki kortes házának a közelében van, kellene az orvos, hogy kitárja a szeptembertől májusig betapasztott ablakokat, hogy deszkával födesse be a földet a szobában, hogy megtisztítsa a kutakat és megtisztítsa a lelkeket is, a Csák Máték leigázottjainak a lelkét. Ha ezentúl a kézzelfogható természettudományok művelőinek sorsát, a szabadfoglalkozásúaknak^ ezt a nagy rétegét nézzük, vájjon akkor a mérnököknél rózsásabb viszonyokat találunk-e? Miből éljen a kultúrmérnök, ha foglalkozásának két kiélési lehetősége el van előle zárva: az út- és vasútépítés? A parcellázás Magyarországon jószerével szünetel, napi járó földre vannak gazdaságilag egymásrautalt községek és tanyatelepek, a fővonaltól elvágva alussza álmát a magyar tanyavidék, a tengelyig süpped a sárba a rázós szekér ugyanakkor, amikor a külföldön a harmadrangú utakon is autók száguldoznak és csinálják azt, amit minálunk szavakkal akarnak csinálni: az idegenforgalmat. TTttalanul és vasúttalanul, a nagy latifundiumok egységbe tömörült makacsságával szemben tehetetlenül, a szerszámot sutba dobva áll a magyar kultúrmérnök és beáll azoknak a sorába, akik a gazdasági kérdések megoldását sürgetik. Ha pedig testvéreit nézzük: pl. a vegyészmér nöikiöt, vájjon van-e Magyarországnak ma olyan ' ipara, amely a vegyészmérnökök közremunkálkodását igényli? A magyar híres vegyészmérnökök ma cipőkrémgyáiraknak, cipő290. ülése 1929 május 8-án, szerdáfi. krémüzletecskéknek gründolásával foglalkoznak, hogy a harmadik, negyedik hónapban tönkremenjenek vele, pedig mezőgazdasági ország vagyunk és a mezőgazdasági iparok éppen olyanok volnának, amelyek a vegyészek szakszerű (közreműködése nélkül versenyképes fokra nem emelhetők. Vagy talán az építészmérnökök területén találunk vigasztalóbb helyzetet? Nemcsak a legnagyobb magyar építésznek, Lechner Ödönnek volt az a sorsa, hogy álmait a «Japán kávéház» márványasztalain élhette ki, a fiatal magyar építész is, ha tud még álmodni és ha van papirosra pénze, akkor álmodhatik a magyar Pantheonról az egyik, múzeumokról a másik, új falusi házakról a harmadik, álmodhatja a vasnak, a betonnak, az üvegnek azokat az új csodáit ebben a lelketlen malterrengetegben, vagy künn a falun, ahol vályog-álmok születnek és vályog-álmok halnak csak meg. Mégis van azonban egy szakma, amelyről azt kellene hinni a naiv szemlélőnek, hogy ennek elérkezett az ideje és ezek a gépészmérnökök. Az ipar racionalizálódik, az ember jelentősége egyre jobban háttérbe szorul, a gép dominál, percről-percre születnek elmésnél elmésebb változások, fiatal technikusoknak' itt volna az út az előrejutásra. A magyar ipar azonban nem racionalizál, csak koncentrálódik, nem alakul át, csak leépít és azt az időt, amely James Watt-tói a pittsburgi acélgyárakig eltelt, a magyar ipar inkább csak abban követte nyomon, hogy géppé degradálta a munkást, nem abban, hogy élő munkássá, értelmes emberré emelte volna a masinát. A szabad szellemi foglalkozásúaknak ezek az osztályai tehát a legnagyobb elkeseredéssel állnak itt akkor, amikor sorsukat és helyzetüket kivetítik az ország elé. De vájjon az irodalom, vagy a művészet területei-e ezek, ahol megnyugvást és reményt lehet találni? Magyarországon az utóbbi időben nemcsak egy, hanem két irodalom is volt, két irodalommal is büszkélkedhettünk: van egy világpiacra, egy kivitelre szánt, jó nemzetközi csengésű export-irodalom, főleg a drámában, és van egy konzervatív nemzeti irodalom, amely anathemát kiált az előbbire. Ennek! a két irodalomnak jó sora volt, ez a két irodalom nem szorult a dolgozók támogatására, ezek udvari irodalmak voltak és ma is azok: az egyik a nemzetközi kapitalizmusnak, a másik a magyar uralkodó osztálynak az udvari irodalma. (Jánossy Gábor: Bosszul tetszik tudni! Magyarországon soha sem volt udvari irodalom, nemzeti irodalom volt mindig! — Malasits Géza: De mennyire volt! Avas szalonnaszagú, bundaszagú volt bőven! Majd beszélünk) a bundaszagú verseikről! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Kérem a képviselő urakat méltóztassanak közbeszólásoktól tartózkodni. Kéthly Anna: Udvari irodalom, — kénytelen vagyok ragaszkodni ehhez a szóhoz, sőt talán egy olcsó szójátékot csinálni, mert ez a két Hofliteratur tulajdonképpen Hintertreppenliteratur. De túl ezeken van egy valódi magyar irodalom, egy igazi magyar literatura, amely talán csak azért nem a legelső az egész világ könyvolvasói előtt, mert a magyar nyelv határokba zárt és hogy költőt idézzek «néma gyermek minden kis magyar s a nagy világ nem érti meg szavát.» Éppen most rendezzük a magyar könyvhetet, amelynek végén a kiadók közül, — már előre is megmondották — hogy négy, kormány-
