Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-290
166 Az országgyűlés képviselőházának tudta értékesíteni, a kereskedelem ma teljesen tanácstalanul áll. Amikor arra lett volna szükség, hogy a külföldi piacokat felkeresse, akkor ez a kereskedelem el volt laukadva, el volt sorvadva, akkor is éppen úgy, mint jelenleg, tőkeszegénységgel küzködött, mert hiszen ma is legnagyobb baja kereskedelmünknek a tőkeszegénység; nemcsak kifelé az export szempontjából, de a íbelkereskedelemben is a legnagyobb 1 baj a tőkehiány. Bár most exportintézetünk bizonyos mértékben foglalkozik a kiviteli kereskedelem megsegítésével, még sem igen sietnek segítségére a kiskereskedőknek. Hogy ebből a célból egy egyszerű érthető példát mondjak, a következőket van szerencsém felemlíteni. Csehszlovákiából túró érkezett az országba, csehszlovákiai liptói túró. Valószínűleg a régi hírneves liptói túró volt, amelynek éppen ennek folytán még most nagy keleté van az országban; sokan még talán abban az illúzióban ringatják magukat, hogy az a magyar állam terméke. Mondom, a túró Csehszlovákiából beérkezett az egyik kereskedő címére. A vámnál a túrót a vámközegek megvizsgálták, áteresztették,^ ellenben véletlenül jelen voltak a földmívelésügyi minisztérium közegei is, a vegykísérleti állomás kiküldöttei és kimutatták, hogy ez a juhtúró nem üti meg azt a keverési mértéket, amely a magyar túróra nézve elő van írva, tehát ez a túró sokkal rosszabb összetételű, mint a mi magyar juhtúrónk. A kereskedelemügyi miniszter közbelépésére a túrót nem kobozták el, az eljutott egy budapesti kereskedőhöz. A vegykísérleti állomás előadói felkeresték a kereskedőt és megkérdezték tőle: «Uram, miért veszi maga ezt az idegen származású juhtúrót, amikor ez keverék, amikor hatósági zaklatásnak is ki van téve, miért tukmálja olyan ^előszeretettel a magyar vevőközönségre?» Valósággal dicshimnuszokat zengett ugyanis a kereskedő arról, ihogy míg a mi túrónk — mondjuk a hortobágyi juhtúró — rossz, addig ez régi előkelő márka. Azt mondotta erre a kereskedő: «Uram, én ettől a vállalattól hat hónapi hitelt kapok, a magyar vállalat pedig nem ad nekem egy fillér kölcsönt sem, tehát én a pénzemet hatszor-hétszer megforgatom, és amikor elérkezik az elszámolás napja, én csak a nyereséget vágom zsebre.» Ezzel szemben a magyar vállalat nem képes hitelt rendelkezésre bocsátani a kereskedőknek. Tehát ebből a szempontból is szükséges volna az, hogy kereskedőink megsegíttessenek. T. Ház! Van azonban olyan momentum is a gazdiasági életben, ahol félre kell tennünk mindenféle érzékenységet és a legerősebb kézzel kell lecsapnia a kormánynak a tekintetben, hogy azok az anomáliák, amelyek ezen a téren fennállanak megszűnjenek. En a legteljesebb szabadságnak, a legteljesebb szabad mozgásnak híve vagyok, csináljon ebben az országban a törvény keretei közlött mindenki azt, amit akar, de ha ide olyan gyártmányok kerülnek be, mezőgazdasági termeivények, amelyek itthon is könnyen beszerehetők, még hozzá sokkal olcsóbbak és éppen olyan jók, mint a külföldi, akkor miért hozatunk be külföldi árut? Hozzuk be ezeket az árukat, (Jánossy Gábor: Ne hozzuk!) de fizettesen a kormány értük olyan nagy vámot, hogy kicsorduljon annak a könnye, aki akár svájci sajtot, akár francia konyakot vagy likőrt akar fogyasztani. En a fürdő javaslat tárgyalása során igen radikális javaslatot tettem. Sokan lemosolyogtak, sokan kigúnyoltak érte, (Jánossy Gábor: Dehogy!) de a magyar társadalom, a középosztály i 290. ülése 1929 május 8-án, szerdán. és a kisgazdatársadalom őszinte örömmel fogadta propozíciómat, amely odakulminált, hogy akik külföldre mennek, azok bizonyos illetéket fizessenek, hiszen a külföldről ide való bejövés nem más, mint ide eszközölt export, tudniillik az idegenek idejönnek és itt költik el a pénzüket, tehát éppen olyan, mintha Magyarország exportálna; viszont, ha kimegyünk ez éppen olyan, mintha importálnánk, vagyis tőkét viszünk kifelé. Ezen a címen körülbelül 100 millió pengő megy ki az országból. En itt senkit sem kívánok gátolni az Ő szabad mozgásában, de azok, akik kiviszik a magyar munkás életlehetőségeit akik kiviszik a magyar tőkét, azok bizonyos mértékben fizessék is meg azt és legyen az államnak ebből olyan jövedelme, amelyet akár népjóléti, akár egyéb más célokra fordíthatunk. (Helyeslés a jobboldalon! — Jánossy Gábor: Aki mulatni megy ki, maradjon külföldön, ne jöjjön többet haza!) Ezek voltak az elgondolásaim, amelyeket én az ország gazdasági érdekeinek megvédése, illetőleg a gazdasági programm megvalósítása érdekében szükségesnek tartottam elmondani, és hogy most végzem beszédemet, csakis azzal végezhetem, hogy tegyünk félre mindenféle nézeteltérést, fogjon össze a társadalomnak minden egyes rétege, legyen az úr, kereskedő, iparos vagy munkás, mert gondoljuk meg, — ezt ismételten hangsúlyozom — ezen múlik az ország sorsa. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Hiszen ha mi nem tudjuk kellőkép megoldani a gazdasági kérdéseket, akkor egyúttal el is temethetjük azt a reményt, hogy felkel még egyszer a magyarság napja. Abban a reményben, hogy egy szebb jövő és fejlődés fog beállani, abban a reményben, hogy erőskezű kormány fog dolgozni a gazdasági programm megvalósításán, végzem beszédemet és a költségvetést általánosságban elfogadom. (Elénk éljenzés és taps a jobboldalon. Szónokot számoson üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Szabó Zoltán: Kéthly Anna! Kéthly Anna: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) A költségvetési vitát megelőző miniszteri beszédek ennek a vitának a gazdasági alaphangját adták meg, a gazdasági kérdéseket állították előtérbe és ezt a hangot fogta meg az utána felszólalók sora. Erről beszéltek az előttem szólott képviselőtársaim, valamint a közvetlenül előttem szólott képviselőtársam is. En is alkalmazkodom ehhez, annak ellenére, hogy én nem tartom az ország bajait kizárólag a gazdasági bajokban keresendőknek, hanem úgy tudom, úgy állítom pártommal együtt, hogy a politikai élet bajai legalább olyan súlyosak itt és ezekről a kérdésekről legalább annyit kell beszélni, mint a gazdasági kérdésekről. Az előttem szólott képviselőtársam is, annak ellenére, hogy a költségvetést az általános tárgyalás alapjául elfogadta, egy sivár gazdasági elet képét vetítette elénk és valóban ez a kivetítés nem is lehet más, ha őszinte, ha azt a helyzetet adja, amelyben ma a magyar gazdasági élet valóban van. En is egy rétegnek gazdasági képét akarom kivetíteni, hiszen az Angliából táplálkozó, de Magyarországon az utóbbi időkben egyre inkább hitelét vesztő parlamentarizmusnak egyik legszebb tradíciója az a^ lehetőség, amely az évi költségvetések tárgyalása alkalmával nyílik meg a pártok számára. Ezt a parlamentáris szokást a hagyomány szentesítette, hogy ilyenkor minden közérdekű probléma az ország elé kerülhet, az ország színe