Képviselőházi napló, 1927. XX. kötet • 1929. április 30. - 1929. május 17.
Ülésnapok - 1927-289
r Àz országgyűlés képviselőházának 289. ülése 1929 május 7-én, kedden. 137 csekély. Angliában például az állami adónak több, mint felét, az államadóssági szolgálat viszi el, tehát a nagy adóztatásra a kényszerű államadóssági terhek fizetése végett van szükség. Magyarországon ugyan jelentékenyen kisebb az államadóssági teher, de azokkal szemben, akik ezt nagyon élesen szokták előtérbe állítani, bátor vagyok megállapítani, hogy viszont Anglia sokkal kevesebbet szenvedett a háborús pusztításokból, mint Magyarország, ami kárt szenvedett, annak egy részét a reparáeió révén visszatérítés alakjában meg is kapta, ellenben nálunk a háború, a forradalmak, az ellenséges megszállások kárainak még a trianoni békediktátum által is fokozott pusztítását (Ügy van! Ügy van!) — e tekintetben méltóztassanak csak a reparációs vágón- és szénszállításokra gondolni — néhány esztendő alatt kellett adóbevételekből helyreállítani. Ennek meggondolása elvezet bennünket a'sokszor támadott állami beruházási politika bírálatához. Kétségtelen, hogy az állami beruházások mellett nem egyszer háttérbe szorul a gazdaságosságnak az a rendelkező elve, hogy a tőke ott keresi az elhelyezkedését, ahol rentabilitása legjobban biztosítva van. Ez igaz t. Ház, azonban viszont ott, ahol mint nálunk említeni szerencsém volt, 10—15 esztendő mulasztásait kellett nemcsak az állam presztízse, de fennmaradása érdekében is a katasztrofális pusztulás elkerülése végett helyrepótolni, ahol — végre legyünk ezzel tisztában — állampénzügyileg is likvidálni kellett az államterület megcsonkításának, az egészséges és természetes gazdasági véredényrendszer példátlan feldarabolásának következményeit, ahol újra kellett dimenzionálni s a gazdasági új helyzetbe beilleszteni az állami adminisztráció és gazdasági organizmus szervezetét, ott nagyon természetes, hogy az állampénzügyi szempontoknak, illetőleg a gazdaságossági szempontoknak nagyon sokszor háttérbe kellett szorulniuk. Egyébként az állami beruházási politika tárgyilagos bírálójának nem szabad figyelmen kívül hagyni e beruházásnak a nemzeti jövedelemre gyakorolt kedvező hatását. Hiszen az állami beruházás utolsó öt évi 931 millió pengős összegéből legalább 20-J millió pengőt fizettünk ki munkabér címén a társadalom legmostohább és legbizonytalanabb sorsú rétegének, csökkentettük ilyen arányban a munkanélküliséget és tettük feleslegessé a munkanélküli segélyt, amely társadalomgazdasági szempontból nem előnyös és amely a társadalmi erkölcs szempontjából sem mondható kedvező jelenségnek. Az állam beruházási politikájának azonban nézetem szerint más irányt kell vennie, mihelyt az imént méltatott szempontokat a lehetőség határán belül kiemeljük. Meg kell szűnnie az adózók filléreiből követett mai nagy állami beruházási politikának, mert a beruházások csak később fognak fruktifikálódni s mert az ilyen beruházási politikának folytatása azt jelentené, hogy a mai amúgy is agyonnyomorított nemzedék viseli a későbbi — remélhetőleg szerencsésebb körülmények közt élő — generáció terheit. (Ügy van ! jobbfelől.) Ennek meggondolása elvezet azután bennünket arra a szükségességre, hogy államháztartásunk féltve őrzött egyensúlyát a mainál alacsonyabb szinten igyekezzünk biztosítani az adók csökkentése által, amire a pénzügyminiszter úr expozéjában és azóta cselekedetekkel is dicséretre méltó példát adott, egyebek között a földadó terheinek leszállításával, helyesebben és pontosabban a régi földadókulcsnak visszaállításával. Csökkentenünk kell az adóterheket és lejebb kell szállítanunk államháztartásunk szintjét azért is, mert a mi adóztatásunknak nemcsak az a baja, hogy súlyos teherrel nehezedik az adófizetőkre, de az is, hogy ez az adóteher nincs egyenletesen elosztva, főleg annak következtében, hogy az adóteher arányosabb megoszlását jobban biztosító egyenesadók mindjobban háttérbe szorultak. (Ügy van! Ügy van!) Nem akarok a régi időkre visszamenni, de megállapítom, hogy háború előtt az egyenesadók összege az állami bevételeknek több mint harmadrészét tette ki, most pedig, noha már javulás mutatkozik ebben a tekintetben, az előirányzat szerint is még mindössze 24% az egyénesadók arányszáma, tehát nincs is egészen egynegyedrésze az állami bevételeknek. Természetes is ez, hiszen a háború utáni pénzügyi helyzet a kiadós, gyorsabban befolyó, lasúbb kimunkálást és költségesebb adminisztrációt nem kivánó közvetett adókat állította előtérbe mindenütt nemcsak nálunk. Magyarországon pl. a fogyasztásiadó és a jövedékek netto aránya a vámok hozzászámítása nélkül 28%, a «demokratikus kormányzati szellemű» Cseh-Szlovákiában pedig 33%. Van azonban a mi közvetett adórendszerünknek egy mindnyájunk előtt ismert súlyos tehertétele, a forgalmiadó. Ez a forgalmiadó az előirányzat szerint is 16%-át teszi ki az állami adóbevételeknek, tehát körülbelül egyhatodát Mindjár hozzáteszem, hogy Franciaországban 22%, a forgalmiadó százalékos aránya az állam adóbevételeihez képest. Éppen ez a kiadós volta teszi azonban lehetővé, hogy a forgalmiadókat a célszerűség követelte határokon belül valamelyest mérsékeljük, nemcsak az adóigazgatásban, de magának a törvénynek szűkítésében is. Szükség van erre, mert a forgalmiadó nemcsak a fogyasztásra nehezedik súlyosan, hanem mint erős termelési költség is jelentkezik és ezzel hazai termelésünk versenyképességét a belső fogyasztásban is alászállítja a forgalmiadót nem fizető importárukkal szemben, exportunkat pedig nagyon megnehezíti. Ebből a szempontból én a forgalmiadóvisszatérítésben részesülő exportárúk körének bővítését és a visszatérítésnek lehetőleg teljes mértékűvé tételét tartanám kívánatosnak. (Helyeslés.) Adópolitikai szempontból, de azt merném mondani, társadalomerkölcsi szempontból is nagy különbséget kell azonban tenni a forgalmi adó és a fényűzési forgalmi adó között. Ha tudjuk azt, hogy 1928-ban 16 millió pengőt fizettünk a külföldnek selyemszövetért, a citromot nem is számítva, 10 millió pengőt déligyümölcsért, s hogy a francia pezsgőért, sajtért, whisky-ért és malagáért a külföldnek fizetett összeg 1927-rŐl 1928-ra 20—30°/o-kal emelkedett, akkor a forgalmi fényűzési adó további kiterjesztését szükségesnek kell tartani nemcsak állampénzügyi és nemzetvagyonosodási szempontból, de mint említettem, társadalomerkölesi szempontból is, mert a feladatnak a jelentősebb része itt a társadalomra hárul, az állam t. i, már csak a nemzetközi okokból, a nemzetközi viszonosságra való tekintettel sem mehet tovább egy bizonyos határnál az adópolitika és a vámpolitika terén, de társadalom tagjai szabadon követhetik Franklin honfitársai példáját, akik az Északamerikai Unió szabadságharcában rongyos kabátban jártak, csakhogy a szemükben gyűlöletes Angliától ne kelljen posztót vásárolniuk. Avagy szabadon követheti a társadalom tagjai a cseh anyák példáját, akik gyermekeik boldogságára esküdtek meg, hogy magyar lisztet nem vásárolnak. ( Jánossy Gábor : 1848-ban a magyar főurak is magyar posztóban jártak, most pedig a falusi lány is selyemben jár !) Azért kell felébresztenünk a társadalom lelkiismeretét. (Györki Imre : A miniszterek Minerva-kocsikban járnak ! — Dabasi Halász Móric : Drága az idő! — Hallmk! Halljuk!) T. Ház ! Talán fel fog tűnni, hogy ebben a
