Képviselőházi napló, 1927. XVIII. kötet • 1929. február 20. - 1929. március 22.

Ülésnapok - 1927-257

64 Az országgyűlés képviselőházának , Elnök: Meskó Zoltán képviselő urat utoljára figyelmeztetem, hogy állandó közbeszólásait szüntesse be. A t. képviselő úrnak módjában van... (Malasits Géza folytatja beszédét) Malasits képviselő urat figyelmeztetem, hogy, amikor az elnök beszél, szíveskedjék beszédét megszakítani. (Zaj.) Malasits Géza: En tehát két körülményre vagyok bátor felhívni a Ház figyelmét. Az egyik az, hogy törekedni kell szerintem arra, hogy a városokat szőlővel gyorsabban, jobban és megfelelőbben lehessen ellátni ; törekedni kell arra, hogy a szőlőexportot forszírozzák, ami nem nehéz és nem nagy dolog. Ezzel is könnyítünk valamit a szőlőművelés helyzetén. Azonkívül a gyümölcstermelést illetőleg a maitól eltérő egészen más politikát kell folytatni. Fel akarom hívni az igen t. Háznak és különösen az igen t. miniszter úrnak a figyelmét egy körülményre. A régi világban a magyar keleti és déli határon levő határőrvidéken volt a legjobb alma, a Russ-hegységtől kezdve le egészen Orsováig, azonkívül a Dunának a túlsó felén, tej hát a régi határőrvidéken kitűnő, elsőrendű gyümölcs termett. Miért? Azért, mert katonai kormányzat alatt állott és azok a katonatisztek, akik oda lejöttek, hivatásuknak tartották azt is, hogy az ottani lakosságot alaposan kioktassák a gyümölcstermelés fontosságára és szükségességére és rendszeresen nevelték az embereket erre úgyhogy a legegyszerűbb oláh pakulár, a legegyszerűbb oláh ember is meg tudta érteni, milyen óriási jelentősége van a gyümölcsfának, mennyire kell azt védeni, mennyire kell azt óvni és mennyire törekedni arra, hogy legyen belőle^ valami. En a saját kerületemről szólok. Győr híres volt gyümölcstermő vidékéről. Az a körülmény azonban, hogy a földmívelésügyi kormánynak nem volt pénze a Duna kotrására, — mint ahogy ma sincs erre pénze — arra vezetett, hogy a Duna mellékfolyói, a Rába és a Rábca el vannak iszaposodva. Ez néhány esztendővel ezelőtt árvizet idézett elő a város némely mélyebben fekvő részében és talajvizet nyomult fel Révfalun. Amikor először jelentkezett ez a szörnyű nagy víz, 1924 kora őszén, kipusztultak az Összes barackfák és az összes csontmagú-fák. Erre a közönség összeállott és bár egyszerű szegény munkásemberekből és kisgazdákból áll, óriási áldozattal vagóntételekben hozatta Kalocsa környékéről a gyümölcsfákat és azokat elültette. Mondanom sem kell, hogy sem a minisztérium, sem a vasút nem támogatta őket. (Mayer János földmívelésügyi miniszter: Igenis, én támogattam!) A rákövetkező árvíz újból elöntötte és elpusztította a fákat. Miután ezek a sorozatos talaj vízfelnyomulások vannak, aminek következtében a víz felmelegszik és tönkreteszi a fákat, elment az emberek kedve attól, hogy nagyobb mennyiségben fát ültessenek, mert attól félnek, hogy azok is el fognak pusztulni. Pedig azelőtt rengeteg barack, ringló és egyéb csontmagii gyümölcs termett ott meg, aminek ma a tizedrésze sem terem meg. Ez érezhető a városi lakosság gazdálkodásában, mert maga nem kap gyümölcsöt, külföldre nem tud szállítani, mert nincs és ezt az egész vidék megsínyli. Ugyanígy van ez más vidéken is. Azt hiszem azonban, hogy bár rendkívül fáradságos és nehéz munkával, de mégis rá lehetne szorítani a föidmívelő lakosságot arra, hogy olyan mennyiségben és olyan minőségű gyümölcsöt termesszen, aminőt a közönség szívesen vásárol. Ha ezt megteszik, pár évi nehéz munkával mégis fog ennek valamelyes eredménye mutatis, ülése 1929 február 22-én, pénteken. kőzni. Nem azért veszi a közönség a kaliforniai almát, mert az neki passziója, mert neki gyönyörűség a pénzét szórni. Az almaevés életszükséglet; ha tehát életszükséglet, vannak emberek, akik azt ki is elégítik. Ha magyar eredetű gyümölccsel tudják a szükségletet kielégíteni, szívesen fogja a magyar gyümölcsöt enni, az is, aki a kormányt és a kormány mögött lévő többséget szidja, de ha nem kap vagy nem eszik, vagy ha módot nyújtanak neki arra, hogy külföldit fogyasszon, azt fogja fogyasztani. Még egy pár szót kívánok a külföldi borházakról szólni. Kétségtelen, hogy a gondolat, amelyből a minisztérium kiindult, nem volt rossz; külföldön a magyar bornak propagandát csinálni. Valahogyan úgy kifelé nézve, ezek a borházak rendkívül szépek, rendkívül jól, csinosan vannak berendezve. A hamburgi, a londoni nagyon csinos. A londoni borházban még külön magyar ételspecialitásokat is lehet kapni. Ellenben kétségtelenül igaz az, amit egyik t. képviselőtársam itt elmondott, hogy a bor nagyon kevés ott és sokkal több spanyol és portugál bort lehet a városban kapni, mint a magyar borházban magyar bort. Mi nem vagyunk hívei ilyen borháznak, mert r előre tudtuk, hogy csak kirakatdolog lesz, valójában nem fog sokat segíteni, de ha már vannak ilyen boríházak, azt kell kérnem, hogy a legsürgősebben történjék gondoskodás arról, hogy ott tényleg bor legyen. Végül csak egy megjegyzést kívánok tenni. Ez a javaslat, amely előttem fekszik, és mindaz, amit itt a képviselő urak össze-vissza mint tanácsot mondanak, csak pepecselés. Magát a kérdést, magát azt a súlyos válságot, amelyben ma a szőlőgazdaság van, nem érinti. Ezt a súlyos válságot nem törvényjavaslatokkal kell megszüntetni, hanem az általános népjólétnek fokozásával; nemcsak a termelés fokozásával, hanem a fogyasztás lehetővé tételével is. Kilenc esztendő óta mindig arról beszélnek az urak, hogy többtermelés legyen, kilenc év óta beszélnek, mondanak és hangoztatnak nemzetboldogító dolgokat, közben a társadalom nagy része, a dolgozó néprétegek olyan mélyen süllyednek az életszint alá, hogy csak a legszükségesebbeket tudják megvásárolni. Ha tehát azt látjuk, hogy a külföld nem veszi meg borunkat, szőlőnket, gyümölcsünket, ha azt látjuk, hogy a külföld nem veszi meg búzánkat, vagy hogy nem vagyunk versenyképesek búzában ós egyéb dologban, akkor legalább arról gondoskodjunk, hogy idebenn magában az országban legyen valaki, aki azt tudja enni. Mert az nem lehet rendes állapot, hogy tízezerszámra vannak gyermekek, akik végtelenül boldogok volnának és életfunkciójukhoz szükséges volna, hogy egy kis gyümölcsöt egyenek, de nem jutnak gyümölcshöz, apjuk, anyjuk nem tudja megvenni, mert számukra az megfizethetetlenül drága, ugyanakkor pedig a gazda kénytelen a gyümölcsöt disznói elé vetni, mert nem tud mit csinálni vele, nem tudja eladni, ha el akarja adni, nincs ára. Valalhogyan tehát a termelőt közelebb kellene hozni a fogyasztóhoz. Ezt pedig nem törvényjavaslattal kell megcsinálni, hanem szociális szellemtől áthatott gazdasági politikával^ olyan gazdasági politikával, amely lehetővé teszi a nép széles rétegeinek azt, hogy nemcsak kenyeret, hanem hébe-hóba egy kis gyümölcsöt, egy fürt szőlőt is tudjanak gyermekeiknek venni. Ennek a kormánynak az a legnagyobb baja és legnagyobb hibája, hogy minden jónak pont az ellenkezőjét csinálja. Miután én a kormányban nem bízom és ab-