Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.

Ülésnapok - 1927-243

80 Az országgyűlés képviselőházának 243. ülése 1929 január 25*én, pénteken. havonta, a 75%-os rokkant 32 pengőt, az 50% -os rokkant 8 pengőt, a 25%-os rokfoant pedig 96 fillért. Ezzel szemben legyen szabad csak pár szóval arányképpen rámutatni arra. hogy Németországban niilyenefk a viszonyok. Németország ugyancsak háborút vesztett ország, súlyos kártérítési kötelezettségei vannak, amelyek a nép vállaira súlyos teherként hárulnak, mégis ez a német birodalom a 100%-os kétgyermekes rokkantnaJk: ad 190 pengő 88 fillért, az 50%-os rokkantnak 101 pengő 12 fillért, azonkívül fizet még ápolási illetményt i®, az özvegynek pedig havi 96 pengőt. A vaJk rokkantvezető kutya kap Németországban^ élelmezési pénzként 21 pengő 6 fillért és így tovább. Folytathatnám, bár erről lesz még többször is szó. Az a fiatal katona látja maga előtt, milyen sors vár arra, aki a hazáért áldozza életét és egészségét és akinefc rokkantként kell az élet terheit cipelni. Minden képviselőtársam sok levelet kap különösen a felülvizsgálások alkalmával arról, hogy az 50%-os rolkkant. aki eddig sem tudott munkához jutni, a felülvizsgálat alkalmával 25%-os rokkant lett. Méltóztassanak elmenni a népjóléti minisztérium illetékes osztályába. Óriási aktacsomók vannalk ott. majdnem egy szobát megtöltő aktacsomók. Ezek mind a felülvizsgálat döntései elleni fellebbezések, az 50%-os rokkantat igyekeznek letaszítani 25%-ra. Ezt, igen t. Képviselőház, nagyon jól látja az az ifjú. Nagyon jól látja, hogy milyen sors éri ő'ket, és ennek következtében bizony húzódozik attól, hogy őt is ilyen sors érje. Ha erős hadsereget méltóztatnak akarni, ha azt méltóztatnak' akarni, hogy a nemzet színevirága, ifjúságra a hadsereg-be örömmel tóduljon, akkor elsősorban a rokkantkérdést méltóztassék megoldani, elsősorban a világháború rokkantjairól tessék kiadósan gondoskodni és ne tessék tekintetbe venni az állam teherbíró képességét. Az én véleményem szerint a magyar vagyonos osztály elbír még egy progresszív adót, és ezen a téren nem a miniszteri autóknak csökkentésével akarok nénzt teremteni. — mint ahogyan azt rólunk Klebelsberg miniszter úr megírta — hanem azt mondom, hogy erős, kiadós, fokozatosan menő adóval lehetne még annyi pénzt előteremteni ebben az országban, hogy a hadirokkantakat el lehessen látni, hogy a társadalom, és az^ állam szégyenére a Lánchídon ne üljön kélt-három hadirokkant és a Körúton is két-három hadirokkant. Mindennap szembetalálkozunk egyoár súlvosan idegsokkos rokanttal, a vidéki városokban és falvakban rothadt szalmán pusztul el az a rokkant, aki e^észsógét, mindenét a Kárpátoikhan, vagy Volhiniában vagy a galíciai mezőkön hagyta. Ha először a rokkantakról méltóztatik kiadósan gendoskodni, akkor valamennyire jávátették azt az igazságtalanságot, amelvet ezekkel szemben elkövettek, és a né<T> fia látni fogna, hogy az állam — ha nem is nyertük meg a, háborút — nieg^s hálás azokkal szemben, aki'k életüket és vérüket voltak kénytelenek áldozni a hazának, és valamit ad nekik. Ameddig — mondom — a rokkantkérdést nem oldiák meg. ameddig a rokkantakat, özvegyeket és árvákat kiadós támogatásban nem részesítik, addig az ilyen törvényjavaslatnak semmi különösebb vonzóereje az ifjúságra nem lesz. Ezzel kapcsolatban vagyok bátor még egy kérdést megemlíteni, amely ugyancsak Összefügg azzal, amit az előadó úr mondott, nevezetesen hogy ennek a javaslatnak az a célja. hogy kívánatosabbá tegye a hadseregbe való belépést, és ennek következtében a toborzásból jobb emberanyagot kapjon a katonaság, mint eddig. Bátor voltam rámutatni arra, hogy ez 'kevés és nem teszi kívánatossá a hadseregbe való belépést. Az a körülmény pedig, hogy a hadirokkantak ma sincsenek még kellőképpen ellátva, hogy ma is vannak százával teljesen munkaképtelen hadirokkantak, akik nem tudnak dolgozni és nyomorúságban vannak, ugyancsak visszariasztja az ifjúságot attól, hogy belépjen a hadseregbe .. Van azután még egy körülmény, amelyet az urak talán nem -. vesznek annyira figyelembe, de amely a nép körében erősen el van terjedve és amely ugyancsak akadálya annak, hogy az ifjúság a hadseregbe belépjen. Ez a következő. Méltóztatnak tudni, hogy az 1914-től 1918-ig terjedő idő alatt, tehát a világháború négy esztendeje alatt, a hadrakelt seregből történtek szökések. Nem lehet tudni, hogy mi miatt. Azonkívül a mögöttes országrészekben a kiképzőosztagoknál is előfordultak olyan cselekmények, amelyek miatt az akkori statáriális katonai bíráskodás paragrafusai szerint meglehetősen szigorúan ítélték el ezeket az embereket. Azóta, a világháború befejezte óta több mint tíz esztendő múlt el, és még tíz esztendő után is üldözik azokat az embereket, akik pedig 1938-ban amnesztiát kaptak. Ma is van egynéhány száz ember részben vizsgálat alatt, részben pedig már elítélve olyan deliktumokért, amelyeket a régi osztrák-magyar hadseregben követtek el, és amely deliktumokért, bár már több mint tíz éve követtettek el, még mindig üldözik őket. Ezt a kérdést is rendezni kell és ennek a kérdésnek rendezésére vagyok bátor a következő határozati javaslatot előterjeszteni (olvassa): «A Képviselőház utasítja a kormányt, hogy a világháború idején a hadrakelt sereg kötelékében és a mögöttes országrészekben a kiképző osztagoknál elkövetett deliktumokért elítélt azon katonai szolgálatban álló magyar állampolgároknak, akiknek 1918. év novemberében büntetése elengedteteti de, akik ellen a későbbi kormányok utasítására büntetésük letöltetése végett újból eljárást indítottak, általános amnesztiát adjon.» Ez is nagy mértékben hozzá járulna ahhoz, hogy az ifjúság látva azt a nagylelkűséget, hogy a kormány egyáltalán nem akar 12—14 év előtt elkövetett deliktumokat üldözni, kedvet kapjon a hadseregbe való belépésre. Én már körülbelül végére is értem felszólalásomnak, csak még az igen t. előadó úr egy kijelentésére vagyok bátor reflektálni. Abban teljesen egyetértek az előadó úrral, hogy a magyar nemzetnek, a magyar népnek világtörténelmi hivatása van. Ha ez nem volna, nem tudtunk volna ezer évig itt maradni olyan kormányzati rendszerekkel, amelyekkel ezer éven át a magyar népet kormányozták. Bizonyára van tefhát ennek a népnek valami világtörténelmi hivatása, mert ha nem volna, elpusztult volna már, és a pusztuláshoz nagyban hozzájárultak volna azok a kormányok, akik eddig kormányozták a magyar néuet. Azt azonban tagadom, hogy ezt a világtörténelmi hivatást mi csak akkor tudjuk betölteni, ha erős hadsereg áll mögöttünk (Farkas István: Elpusztítjuk az országot, ha háború lesz!) és ha erős hadseregre támaszkodhatunk. Méltóztatnak úgyis tudni azt a szomorú tényt, hogy Magyarország lakosainak száma a megcsonkítás következtében kerek számban mintegy 8 millióra csökkent le. Akármennyire erőlködünk is, nyolc nUllió