Képviselőházi napló, 1927. XVII. kötet • 1928. december 20. - 1929. február 19.

Ülésnapok - 1927-244

108 Az országgyűlés képviselőházának ben honorálni vagyok kénytelen, mert nekem is az a nézetem, hogy Magyarországnak nem toborzott hadsereg kell, hanem Magyarországnak általános védkötelezettségen alapuló hadsereg kell, (Élénk helyeslés a jobb* és a baloldalon.) már csak azért is. mt^*t tudvalevőleg, minden egyébtől eltekintve, a dolog úgy áll, hogy a toborzott hadsereg tartása többszörösen drágább, mint egy általános védkötelezettségen alapuló hadiseregé (Ügy van! ügy van! a jobb- és a baloldalon.) és nem lehet megkövetelni egy annyi bai on, annyi szerencsétlenségen, annyi (katasztrófán keresztülment nemzettől, hogy a legeslegdráffább módszerrel tartsa fenn a maga hadseregét. (Ügy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalon.) De hiszen e felfogás mellett lehetne számtalan érvet felsorakoztatni és számtalant fel is soroltak már az urak es mind helytálló, a lényeg azonban e tekintetben az, hogy jelenleg nincs módunkban ezen változtatni. Itt az én igen t. barátom és képviselőtársam, Csontos Imre, direkt az én személyemnek, de a kormánynak is gyengeséget vetett a szemünkre abban a tekintetben, hogy ezt a kérdést ma nem tisztázzuk. Hát, abban is igaza van neki, hogy gyengeség itt igenis van, de nem a magyar kormány részéről és nem az én részemről, hanem az általános európai helyzet szempontiából, Magyarországnak a gyengesége forog fenn. Ha mi elég erősek volnánk^ ahhoz, hogy azt tehessük, amit akarunk, kétségtelen, hogy áttérnénk a toborzott hadseregről az általános védkötelezettségre, sajnos azonban, nemzetközi gvengeségünk ezt nem engedi meg, hanem, igenis, keresnünk kell a módiát annak, hogyan tudjuk a többi nemzetek hozzájárulásával idővel elérni, hogy ez a vágyunk és kívánságunk teljesülhessen. Ebből a szempontból nincs mit hozzáfűznöm a miniszterelnök úr kategorikus kijelentéséhez, csak abban az irányban szeretném megnyugtatni az igen t. Házat, hogy igenis, figyelemmel, a legszorgosabb figyelemmel kísérjük ebből a tekintetből is a nemzetközi helyzetet. Állandóan vannak katonai képviselőink is Genfben minden ilyen leszerelési bizottsági tárgyaláson, akik állandó figyelemmel kísérik a tárgyalásokat és így keressük —' s reméljük, hogy majd idővel megtaláljuk — a módját annak, hogy vagy változtassunk mai helyzetünkön, vagy kikényszerítsük morális eszközökkel azt, hofry a győzők, a trianoni diktátumot ránkkény szeri tett hatalmak, teljesítsék azokat a kötelezettségeket, amelyeket ők vállaltak a trianoni békeszerződésben. (Helyeslés a jobbés a baloldalon.) A helyzet tudniillik — és itt Várnai t. képviselő úr okoskodására kívánok válaszolni — a mi szempontunkból nem az, hogy mi minden áron fegyverkezni akarunk, hogy mi nagyobb és erősebb hadsereget akarunk. Mi az egyenlőséget akarjuk a nemzetek között és ehhez nekünk feltétlenül jogunk van, mert ezt a békeszerződés is megadna nekünk. (Ügy van! Ügy va,n! a jobb- és a baloldalon.) Ha mármost azt látjuk, hogy az eurónai államok közül mindig csak az a négy legyőzött marad leszerelve, a többi valamennyi T>PHÍ^ felszer élődik és fegyverkezik, (Ügy van! Ügy van!) akkor tisztán az egyenjogúság, az egyenlőség és a békeszerződések alapján nemcsak jogunk, de kötelességünk megkövetelni, hogy az egyenlőség újra helyreálljon. Kötelességünk pedig az ország és a nemzet iránt, mert lehet egy nemzetnek, egv országnak a legeslegerősebb jogi és morális álláspontja, de, ha nincs megfelelő fizikai ereje ahhoz, hogy ezt alátá244. ülése 1929 január 29-én, kedden. massza, sohasem fog boldogulni morális alapon. (Várnai Dániel: Két évvel ezelőtt nem így gondolkozott a miniszter úr!) Teljesen ugyanígy gondolkoztam, mert azt mondottam, hogy először meg kell kísérelni, hogy ők végrehajtsák azokat a kötelezettségeket, amelyeket vállaltak, tehát hogy szereljenek le. Azóta is nézzük mindig, mikor jönnek a leszereléssel, lessük, figyeljük, és mindig hangoztatjuk azt az elvet, hogy mi eleget tettünk már vállalt kötelezettségünknek, — úgy, amint itt majdnem jogosan halljuk a szemrehányásokat, hogy talán túlságosan is eleget tettünk — ők azonban még egy lépést sem tettek ebben az irányban. (Ügy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalon. — Egy hang a jobboldalon: Sőt ellenkezőleg!) Ha tehát meggyőződünk arról, hogy egyáltalán nem tudnak vagy nem akarnak erre az útra lépni, akkor kénytelenek vagyunk mi a másik útra lépni, tisztán az egyformasága elérése szempontjából. (Várnai Dániel: Ez elég helytelen! — Bárdos Ferenc: Nem tudunk konkurrálni!) A másik fontos és majdnem minden szónoknál felmerült kérdés, amelyet szintén kapcsolatba hoztak evvel a javaslattal, az, hogy a rokkantakról, az özvegyekről és az árvákról gondoskodjunk először. (Esztergályos János: Xlgy van! Ugy van! A hadiözvegyekről és hadiárvákról!) Ez ugyan, amint méltóztatnak bölcsen tudni, nem tartozik közvetlenül az én reszortomba, azonban ez természetszerűen, mint a honvédelem őrének, igenis, a szívemhez nagyon is közel fekszik és igenis, a hatáskörömet is érinti és ennek következtében természetesen mindig rajta is van a szemem ezen a kérdésen. Én, mint honvédelmi miniszter, volnék elsősorban megelégedve azzal, ha ezt a kérdést végre annak teljes terjedelmében megtudnánk oldani. Ne méltóztassék azonban junktimot csinálni a rokkantellátás és e között a törvényjavaslat között. (Rassay Károly: Nem lett volna szabad

1 átadni a Károlyi-vagy ont! Ez az első!) A rokkantellátás kérdését talán leginkább egy becsületbeli tartozással hasonlíthatnám össze, amely a múltból származik, (Jánossy Gábor: Az is!) ez a javaslat pedig a jelent kívánja szolgálni. A viszony a kettő között körülbelül, ugyanaz, mintha egy gondos családfő, aki terhes adósságokat vett át a múltból, arra az álláspontra helyezkednék, hogy: «inkább hagyom rongyosan járni a gyermekemet, éíbezni, talán éhenhalni, de először azokat az adósságokat akarom az utolsó fillérig- kifizetni.» Azt hiszem, ez nem volna helyes álláspont; hanem a gondos családapa először el fogja látni a családját, a gyerekeit ha szűkösen is és a viszonyokhoz képest talán a Iegszűkösebben is, és ami azután fennmarad a jövedelméből, vagy a keresetéből, abból fogja az adósságait törleszteni, (Rassay Károly: Az a kérdés, hogy milyen az adósság!) de nem lehet a jövőt feláldozni a múlt kedvéért, hanem igenis helyes arányba kell hozni a két exisztenciát. (Rí»ssay Károly: Sohsem íríuk alá! — Sándor Pál: Ez nem helyes felfogás!) Talán azon a nézeten van az igen t. képviselőtársam, hogy a gyermekeit éhezni hagyja csak azért, hogy az adósságait előbb letörlessze. (Ellenmondások a szélsőbaloldalon.) Én ebben a nézetben nem tudok osztozni. Én azt mondom, hogy mindenkiről kell gondoskodni, de először az éhezőkről és azután az a dóssá írok törlesztéséről. Azt hiszem, ez megtámadlhatatlan. T. Ház! Az az ellenvetés hangzott fel a szociáldemokrata oldalról e javaslat ellen,