Képviselőházi napló, 1927. XIV. kötet • 1928. június 13. - 1928. július 04.
Ülésnapok - 1927-192
â44 Àz országgyűlés képviselőházának 192. ülése 1928 június 22-ên, pénteken. székbe, hanem igyekszik azon, hogy ezt az elméleti képzettséget tapasztalatokkal párositsa — tulajdonképen nem más. mint Bethlen Istvánnak előretolt őrszeme. De mégsem lát mindent, vagy rosszul lát Bud János t. pénzügyminister ur, — itt álljunk meg szóra — azt mondotta a múltkor, hogy: »Nincs baj és ha a mai időszakban gazdasági válságról beszélnek, az csak jelszó«. Hát, ezek után kérdezem, joggal kérdezhetem, hogy ki is az a Bud János valójában? Az ország főkinestárnoka, egy alapjában véve korrekt, derék úriember, egy számbűvész, aki az adózó közönségnek a kelletén túl való megadóztatásából származó többletjövedelmeket is produkálni tudta. Hát, ki ő, aki már régen megigérte. hogy következik a magángazdaságok szanálása? — és remélem, hogy ennek az Ígéretnek a valóra váltásánál és teljesitésénél Szabóky t. pénzügyi államtitkár ur neki a segitségéré lesz! Hát, hol van, kérdezem kapcsolatosan, mert ide tartozik, a magángazdaságok szanálása? Hát, hogyan áll ma a kisgazda, a kisiparos, a kiskereskedő? Ezeknek a javára, vagy ezekkel szemben ki az a Bud János? A legnagyobb optimista az országban, aki feltalált egy külön mechanikai alkotást, amelyre kizárólagos szabadalmat kérhetne kollégájától, az igen t. kereskedelemügyi minister úrtól, feltalálta az adószivattyuzógépet. (Derültség és felkiáltások a szélsőbaloldalon: Úgy van! Helyes!) Ez az adószivattyuzógép épen 27 variációval kedveskedik az áldozati bárányoknak, az adófizető alanyoknak, mert az én számitásom szerint ennyi épen az adónem, — kevesebb nincs, lehet, hogy több van, azt az igen t. államtitkár ur mondhatná meg — épen 27 fajta adónem van az egyszerüsités jegyében való haladásnak programmba vételével ebben az országban és ezeknek a különféle adónemeknek az a cél képezi az egységesitőjét, hogy minél több folyjék be az államkasszába, még ha a magángazdaságok összeroppannának is. (Mozgás a jobboldalon.) Bud János t. pénzügyminister ur mindig mérsékletre inti a vidéki adókivető hatósági közegeket, pénzügyigazgatóságokat, és fejvesztés terhe mellett tiltja meg nekik mindig nagyon szigorúan, hogy a keresetiadókat, a jövedelmiadókat és a házadókat — mert az az Alföldön ma igen nagy sérelem, t. pénzügyi államtitkár ur — ne emeljék. (Jáuossy Gábor: A fej vesztés nincs benne!) Erre is rögtön felelni^ fogok,, t. Jánossy képviselőtársam! S ezek a pénzügyigazgatóságok és adókivető hatóságok ennek ellenére mégis emelik az adókat — itt felelek! — és csodálatósiképen mégsem vész el a fejük. Hiába mondta nekik Bud János: »Ha ellenem cselekedtek és miattatok vonnak engem kérdőre a Képviselőházban, elvész a fejetek!« Ezt csak mondja, de ő nem török basa, aki rosszul eljáró vidéki pénzügyi közegeinek fejét leüttesse; nem teszi, még ha az adóbehajtás terén túl mentek is a kelletén, mert hiszen megegyeznek egymással: a vidéki pénzügyi közegek a pénzügyminister úrra háritják a felelősséget s akkor a 8 ok bába között elvész a gyermek, nem lehet megtalálni, hogy ki a hibás, kinél van az igazság. Egy azonban bizonyos, hogy a magyar adózó polgár, — akár kisgazda, akár kisiparos, akár kiskereskedő — kelleténél többet fizet és nem bír megküzdeni a lét nyomoruságával, (Farkas István: Ez igaz!) s az igazságtalanság vele történik. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék a napirenden lévő tárgyhoz visszatérni! Kun Béla: T. Ház! Ne mondja ezek után a t. pénzügyminister ur, hogy ő' az adókat mérsékeli. Mert hiszen: minden kijelentett adómérséklés nyomában eddig még mindig adóemelés következett be — akár közvetlenül, akár közvetve. Közvetett adóemelést jelent indirekt lepel alatt, szűr alatt, ez aa előttünk fekvő gyufajavaslat is. Nagy, egetverő vivmány, mondogatják a t. túlsó oldalon, hogyha majd hamarább kifizetjük a felveendő 200 milliót, mint kellene, akkor 25 évre jogunk van felmondani. Egy negyed századra! Mivel pedig egy emberöltő az én közönséges felfogásom szerint 35 évet jelent, milyen nagy vivmány ez ehhez képest, ha már hamarább, már 25 évre van jogunk felmondani! Hiszen itt megvédte a kormány a jövő nemzedékek jogát! Mily kedves! Egy emberöltő 35 év. de felmondani, amikor már kifizettük a teljes követelést, már hamarabb, 25 év után is, egy negyedszázad után lehetséges lesz! Mily korszakos vivmány ez! De tovább is van a nóta! Ha megszűnnek az eddigi gyufagyárak, a tröszt lehetőleg — »lehetőleg«, ezt jegyezzük meg t. Képviselőház! — másfelé fogja alkalmazni az illető munkásokat. Hát, ez több a semminél. (Propper Sándor: Nem! Egyenlő a semmivel!) Nem minden, nem is semmi, hanem a minden és a semmi között van. Úgyis ott lebeg a magyar munkás a remények és a kétségek hintáján és nagylelkű a magyar kormány, nagylelkű a svéd-amerikai tröszt, mert nem fosztja meg a munkást ettől a további gyönyörűségtől, a lét és a nem lét közötti himbálózhatástól. De ha a szónak legkomolyabb értelmében vesszük ezt a §-t, akkor azt kell mondanom, hofíy ez szégyen-paragrafus. Itt pedig a t. népjóléti és munkaügyi minister úrhoz fordulok. Nem lett volna szabad engednie, amenynyiben a ministertanácsban beleszólása volt, hogy ez a i itt igy maradjon meg. Mert engedelmet kérek, ha a múltkor a t. Háznak csaknem egyhangú helyeslése mellett tárgyaltunk az öregségről és rokkantságról szóló törvényjavaslatot, amelyből törvény lett, vivmányaa t. népjóléti minister urnák, az ő szociális érzékének a gyakorlatba való átvitelére nézve s ha ez a törvényjavaslat ékes példát nyújtva betetőzése lesz annak az. emberszerető gondolkozásnak, amely egész lényét áthatja, amely szivének verésében ott van, (Propper Sándor: Abból is hadikölcsön lesz, és nem rokkantjáradék!) ha ez igaz, akkor miért engedte meg a t. népjóléti minister ur, hogy a törvényjavaslatba bejöhessen ez a szó, ez a szégyenszó, hogy »lehetőleg« tartozik csak gondoskodni munkásainak elhelyezéséről a svéd-amerikai tröszt, ha itt gyárakat megszüntet vagy összevon!? Hiszen ez a »lehetőleg« szó azt jelenti: ha akarom, alkalmazom a munkásokat,, ha nem akarom, akkor szélnek eresztem őket, akkor mehetnek oda, ahová akarnak, kereshetnek kenyeret, de ha nem találnak, a felelősség nem az enyém és nem a magyar királyi kormányé. Hát eljárás-e ez? Összhangban van-e ez azzal a szociális gondolkodással, amelyet unos-untalan hangoztatnak a t. túloldalról és a t. kormány részéről, hogy tekintet nélkül politikára, tekintet nélkül társadalmi osztályokra, foglalkozási ágakra, egy nagy közös nevezőre akarják hozni ennek a nemzetnek minden rétegét, minden osztályát, hogy aki dolgozik, aki becsülettel akarja megkeresni kenyerét, az csakugyan megtalálhassa azt? Sötét paragrafus, szégyenpiaragrafus ez, hogy csak »lehetőleg« fogja ellátni a svéd-ame-