Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-184

Àz országgyűlés hépviséíöházának 184, ülése 1928 június 12-én, kedden. 391 Lámpaárugyár 552.000 pengővel, a Hungária Műtrágyagyár 911.000 pengővel, a Hungária Egyesült Gőzmalom 210.000 pengővel, a Gschwindt 1,066.000 pengővel, és igy tovább. És ha ismerjük a magyar kereskedelmi törvény adta lehetőségeket a mérlegek meghamisítására és a nyereségek eltitkolására, akkor ezekből a számokból és abból az elgondolásból, hogy mennyi lehet ezek mellett az eltitkolt nyereség és a latens tartalék, egészen nyugodtan megállapíthatjuk, hogy sem ezzel a javaslattal, sem ennél messzebbmenő javaslattal a magyar ipar nem vállalna és nem kapna vállaira olyan túlterhelést, amely versenyképességét károsan befolyásolná. Azok a t. képviselő urak tehát, akik erre alapítják aggályaikat, egészen aggálytalanul megszavazhatják a törvényjavaslatot és még ennél sokkal messzebbmenő törvényjavaslat mellé is odaállhatnak. Szó esett <a vita folyamán bizonyos kvázi felhívásként a szociáldemokrata párt felé a szociálpolitika terén való bizonyos együttműködésről. Ez meglepő. Meglepő különösen az, hogy az egykori propagandaminister részéről, aki propaganda tevékenységét a szocialisták irtására használta igen erélyesen fel, történt ilyen kijelentés, de mások részéről is. Erre a mi válaszunk az, hogy látjuk azt, hogy az ország igazgatása és kormányzása — nolens-volens — errefelé tolódik és bizonyos együttműködésre valóban szükség van, legalább is szociálpolitikai és talán külpolitikai téren. Ennek azonban feltételei vannak. Addig, mig a mai magyar kormányrendszer a maga csonkitatlanságában és a maga szellemében megmarad, ilyen együttműködésről — sajnos — nem lehet szó, bármennyire is szüksége mutatkoznék annak. A kormány belső politikájának meddősége, az ország gazdasági helyzetének szétesése, ezenkivül a kormány külpolitikai sikertelenségeinek és vereségeinek sorozata sietteti azt a helyzetet, amelyben nagyobb összhang kellene bent az országban bizonyos kérdésekben, legalább szociális és külpolitikai téren. Ennek azonban — ismétlem és hangsúlyozom — feltételei vannak, olyanok, amelyeket ha nem teljesítenek, egyszerűen reánk kényszeritik azt a splendid isolation-t, amelyben ma vagyunk. A legelső feltétel az, hogy meg kell szüntetni a politikai üldöztetést. Nem lehet egyrészről együttmunkálkodást kívánni és kifelé egységes képet mutatni, másrészről idebent a munkásságot másodrendű polgárságnak minőéi teni és jogok, valamint elbánás tekintetében más elbirálás alá vonni, mint más társadalmi rétegeket. A feltétele az ilyen elképzelt és — azt hiszem — igen hamarosan nagy szükség gyanánt jelentkező együttműködésnek a politikai üldöztetések megszüntetéséin kivül a szabadságok helyreállítása, a szabad szellem, a szabad levegő meghonositása, hogy egyformán mozoghassunk; ezenkivül a forradalmak és ellenforradalmak likvidálása, a lelkek egyensúlyának helyreállitása és — last

> not least, utolsónak mondom, de nem utolsó jelentőségűnek tartom — olyan parlament, amelynek minden egyes tagja egyformának érzi magát abban, hogy az általános, egyenlő és titkos választójog alapján kapott a választóktól mandátumot és megbizást a parlamenti munkában való részvételre, vagyis a demokratikus, a népparlament, az általános, egyenlő és titkos választójog alapján összeülő parlament, egyenrangú felekkel. Ezek volnának azok a feltételek, amelyek lehetővé tennék azt, hogy szociális és külpolitikai téren a pártok lehetőleg együtt működjenek. Hat esztendeje veszünk részt aktive a törvényhozás munkájában. Ez alatt a hat esztendő alatt a második vagy harmadik olyan esettel állunk szemben, amikor nem foglalunk valamely törvényjavaslat ellen állást. Ebből igen messzemenő következtetéseket vontak már le, pedig ennek semmi más jelentősége nincs, mint az, hogy ezen hat esztendő alatt ez a kormányrendszer váltakozó kormányokkal együtt nem tudott több, mint két-három olyan esetet produkálni, amelyet nagy önmegtartóztatással el tudtunk nézni és nem kellett ellene feltétlenül állást foglalnunk. Ez az egyszerű magyarázata annak, hogy tudniillik ezen hat, esztendő alatt csupán két-három olyan eset adódott, hogy mi szociáldemokraták nem foglaltunk állást valamely javaslat ellen. Természetes, hogy ez az állásfoglalás nem jelenti azt, hogy a mi bizatmatlanságunk a kormány és a kormányrendszer iránt csökkent. Nem jelenti azt sem, hogy ez a javaslat, amelyet tárgyalunk, jó. A mi bizalmatlanságunk csak növekszik, mert a kormányzatnak minden tevékenysége napról-napra amellett tanúskodik, hogy a kormány a maga népellenes felfogásával és politikájával nem hajlandó szakítani. A javaslat pedig nem felel meg a szükségleteknek és a szociálpolitika követelményeinek, ezt meg kell egyenesen mondanunk. Valahogy ugy érezzük magunkat ezzel a gyönyörű indokolással feltálalt szűkkeblű javaslattal szemben, mint az, akit egy gyönyörűen megterített asztal mellé ültetnek, amelyet nehéz, drága damaszttal terítenek, és finom porcellánokkal szerelnek fel, az ezüstök tömegét rakják fel rá, és fokhagymás pacalt és kolduslevest tálalnak fel rajta. A magunk részéről szivesebben látnánk sokkal egyszerűbb tálalást és rendezést, sokkal dísztelenebb körülményeket, de sokkal tartalmasabb szociálpolitikai kosztot. Hogy mégsem foglalunk ellene állást, ennek magyarázata ezeken kivül, amiket elmondottam, az, hogy mi fél évszázados küzdelmünknek a csirázását látjuk ebben a javaslatban. Legyen szabad hivatkoznunk arra, hogy már 1901-ben a magyar szakszervezetek második kongresszusának jegyzőkönyve szerint — amikor ezek még nem is a »szakszervezetek« címet viselték, hanem szak- és munkásképző egyletek voltak — a kongresszus a maga hevenyészett Programmjának utolsó pontjában szó szerint követelte (olvassa): »a kötelező állami betegsegélyezés, baleset-, rokkant- és aggkori életbiztosítás törvénybeiktatását a munkások anyagi megterheltetése nélkül és önrendelkezési joguk biztosításával«. Később, amikor a szociáldemokrata párt szabályszerűen is megalakult, a párt 1903-ban kongresszust tartott és megalkotta az első programmot, amelynek 18. pontja szószerint igy hangzik (olvassa): »Az összes foglalkozási ágakban alkalmazottaknak betegség, baleset, munkanélküliség, rokkantság és aggkor esetére való kötelező biztosítását a biztosítottak önkormányzatával és azok megterheltetése nélkül«. Világért sem akarok én az apai jogok keresői közé beállani, ezt csak mint történelmi tényt szögezem le; és attól kezdve azután bennünket egyáltalán nem érdekel, (Farkasfalvi Farkas Géza: Az apaságot máskor tagadják!) hogy miképen méltóztatnak ezt eldönteni. Mondom, bennünket ez nem érdekel, ezt^ csak mint indokot hozom fel annak bizonyítására, hogy mi e javaslat ellen többek között azért 59*