Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.
Ülésnapok - 1927-182
338 Az országgyűlés képviselőházának 182. ülése 1928 június 8-án, pénteken. ez a biztositás hosszú időszakra köttetik, előre matematikailag' feldolgozza az összes lehetőségeket és gondol előre. Ez a rendszer azután tovább fejlődött az évi egyenlő járulékfizetés rendszerévé, amely tulajdonképen még továbbepitése a gondolatnak, s amely nemcsak az illető évben lekötött biztosításokból a jövőben beálló kockázatokkal^ hanem a jövőbeli összes biztositások egész kockázatával is számol, tehát felöleli a jövő összes lehetőségeit, amely rendszer ennélfogva a legideálisabb, legtökéletesebb és legbiztosabb. Kétségtelen, hogy a rendszernek matematikai következtetéseit is le kell vonni a biztositás szempontjából, ami azt jelenti, hogy az első időben a járulékfizetés valamivel terhesebb, mint lenne a felosztó, kirovó rendszer mellett. De a felosztó, : kirovó rendszernek,^ amely máról-holnapra és évről-évre él, óriási hátránya van, — és ezt nem hallottam pointirozni a túlsó oldalról, pedig ezt nagyon szépen fejti ki az indokolás utolsó része — az az óriási hátránya van, amit az indokolás nemzetközi statisztikai adatokkal, sőt a magyar bányabiztositás adataival, az osztrák magánalkalmazottak biztosításának adataival és a német biztositás adataival is bizonyít, hogy igen erősen emelkedő tendenciát mutat, úgyhogy hamarosan eléri azt az átlagos járulékot, amelyet az a rendszer, amelyet ez a törvényjavaslat inaugurál, tudniillik az évi átlag-rendszeren elér, sőt épen Ausztriában már ott állunk, hogy azt túl is haladja. Vagyis elkövetkezik egy idő, amikor ez, a biztosítási teher ugy a munkaadókra, mint . a munkavállalókra, sőt ezeken keresztül az államra nézve is tűrhetetlenül nehézzé válik és miután egészen világos, hogy sem a munkaadó, sem a munkavállaló akkor nem lesz abban a helyzetben, hogy ezeket a nagyobb terheket viselje, elkövetkezik az a helyzet, hogy át akarják hárítani az államra ezeket a többleteket, elkövetkezik megint az a bizonyos helyzet, amelyet nekünk, mint fináncpolitikusoknak, már eleve meg- kell akadályoznunk, de amely rendszernek — ismétlem — hátránya lesz. feltétlenül ugy a munkavállalók, mint a munkaadók szempontjából. (Propper Sándor: A tőke viszont devalválódik!) Ami a tőke devalválódását illeti, vannak t olyan momentumok, amelyek ellen egy korrnáns^zat és egy törvényhozás sem tud védekezni. Hogy az arany vásárlóképessége —• itt nagyobb gazdaságtörténeti perspektivát veszek — állandóan csökken, erről sem a magyar kormány, sem az angol kormány, sem semmiféle törvényhozás nem tehet. (Propper Sándor: Ez hátránya a rendszernek!) Egészen bizonyos, hogy ez olyan momentum, amely tárgyilag fennáll, amelynek azonban biztostiástechnikai eliminálása tekintetében a túlsó oldalról még nem láttam, konkrét javaslatot és nem is tudom elképzelni, mi volna az a rendszer, vagy módszer, amely mellett, hogy ugy mondjam, nagyobb gazdaságtörténeti perspektívából nézve, ez. az aranyértékromlás valamiképen eliminálható volna. Nem indulhatunk ki másból, mint egy adott értékből és valutából, amelynek fis az aránya az arannyal szemben. Ennek vásárlóképessége tekintetében tényleg beállhatnak hullámzások, s nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben változni fog felfelé is, de ezt a mi számitásainknál nem vesszük tekintetbe. Hogy a biztosítástechnikai rész tekintetében rezumáljam előadásomat, nem tudok mást mondani, mint mindenki, aki ezt a törvényjavaslatot áttanulmányozta, hogy tudniillik egy reális, óvatos társadalombiztosítási politika más matematikai alapra nem helyezhető, mint amilyen ez a törvényjavaslat alapszik és amely matematikia alap biztositékát képezi annak, hogy bármely elkövetkezendő időben a szociális teher sem a munkaadóra, sem a munkavállalóra nem fog az átlagon felül nehezedni. Ez yolt a szempont a törvényjavaslat szerkesztésénél, és azt hiszem, hogy ezt a szempontot mindnyájunknak helyesnek kell elismernünk. (Ugy van! Uuy van! a jobboldalon.) Gál Jenő képviselőtársam szavaira még vissza kell térnem, aki kijelentette beszédében, hogy szerette volna, ha ez a javaslat elment volna olyan határokig, mint ameddig elmentek azok a törvények, amelyeket egyes boldog északi államok is hoztak, igy például az adminisztrációs költségek 100%-ig való átvállalása tekintetében. Kitért ő egyéb olyan konkrét kérdésekre is, amelyeket a képviselő ur nyilván politikai szempontból emiitett meg. Minthogy ő ezeket épen politikai szempontból említette meg, a képviselő ur nem veheti tőlem rossznéven, ha én is reflektálok ezekre. T. képviselőtársam emiitette a t hirlapirók kérdését, amelyre vonatkozólag a javaslat alamizsnát, minimumot, csak tessék-lássék intézkedést ad. Én abban a helyzetben vagyok, hogy épen előadója vagyok a ministerelnökségi tárcának és mint előadó hivatalosan állapítottam meg és állapithatom meg ma is, hogy — nem tudom, hogy nem épen a népjóléti minister ur magas protekciója folytán — aki a hirlapirók nyugdíjintézetével annyit foglalkozik, az idei költségvetésünkben íkerek ; 75%-kal emeltetett ezen intézet javára az állami hozzájárulás, mert az eddigi 40.000 pengős hozzájárulás 70 000 pengőre emeltetett. Szükségesnek tartom ezt megemlíteni, ha ugyan szabad ilyen momentumokat a vitába belekeverni, mert hangsúlyozom, hogy ez nem tartozik a tárgyhoz, és csak azért térek ki rá, mert egyoldalú pártpolitikai beállitások alkalmasak arra, hogy a közvéleményt megtévesszék. Még csak egyre térek vissza és ezzel be is fejezem beszédem polemikus részét. Generálisé társadalombiztosítást szeretne látni képviselőtársam, egy javaslatot, amelyben gondoskodás történik — mint ahogy kifejezte magát — Gaal Gaston embereiről, Sándor Pál embereiről, szóval mindenféle társadalmi rétegről. Már megemlítettem, gazdaságilag lehetetlen ma, hogy ennek a financiális és gazdasági következményeit akár a társadalomra, akár az államra áthárítsák. (Propper Sándor: így sem adnak, ugy sem adnak!) De nem is akarok beszédének ezzel a részével foglalkozni, hanem csak a következtetését vagyok bátor taglalni, amelyet ebből a kritikából levont. Elismerem, hogy képviselőtársam kitűnő jogász, tehát logikus ember. De abból, hogy mi nem hozhatunk mindent, csak egy bizonyos részt, azt a következtetést levonni, hogy azt sem fogadom el, amit legalább hoztunk, ezt nem tudom logikusnak elfogadni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Mert hiszen azt lehet kifogásolni, hogy miért nem hoztunk ide mindent, de ha valamit már hoztunk, és az, amit hoztunk, mégis valami, legalább is olyan, amit szociáldemokrata képviselőtársaink is szavazatukkal általánosságban támogatni szükségesnek tartanak^ s akkor ő ezt a javaslatot nem fogadja el azért, mert nem hoztunk mást is: ezt logikátlannak kell neveznem. Ne vegye tehát rossz néven, ha ezt a következtetést nem tehetem magamévá. Beszédem befejezéséhez közeledtem. Már.
