Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.
Ülésnapok - 1927-182
'Az országgyűlés képviselőházának 182. ülése 1928 június 8-án, pénteken. 337 két i\mdelkezésel az ilyen pénztárak megszűnésének esetét, amelyek, ismétlem, olyan részletkérdések, amelyekkel nem szeretném fárasztani a plónumot s amelyeket talán az általános vitában nem is kellett volna előadnom, de amelyeket, ismétlem, csak azért emiitettem meg, mert főként ez az a rész, amelyet a kormány, illetve a minister ur is financiális vonatkozásúnak tekintett. Igen fontos kérdés az illetékmentesség kérdése, és szintén olyan kérdés, amelyről nekem pár szót kell mondanom. A bizottság tekintélyes része elégedetlenkedett azzal a rendelkezéssel, amely a 168. szakaszban van és sokkal határozottabb és több mentességet szeretett volna stipulálni e tekintetben, A pénzügyminister ur kiküldöttje azt az álláspontot foglalta el, hogy a szakasz tulajdonképen csak egy felhatalmazás, amelyet azután a pénzügyminister ur utólagos rendelkezésekkel kitölthet ugy, ahogy akar. Megnyugtatóbb lenne természetesen, ha e tekintetben már a javaslat kogens, kényszerítő szabályokat venne fel^ és kiterjesztené az illetékmentességet minél nagyobb körre. Értesülésem szerint a tárgyalások e tekintetben nem zárultak le s kedvező kilátásuak, amennyiben nemcsak az átruházás, tudniillik a pénztárakra való vagyonátruházás jogi tétele lesz illetékmentes, hanem fúzió esetében is igen tágkörü illetékmentességet sikerült a pénzügyi kormány részéről biztositani, sőt —• ha igaz — sikerülni fog talán a járadékok és járulékok utáni illetékeknek elég tekintélyes percentü összegét — mondom, ha igaz, mert e tekintetben még nincsenek a tárgyalások lefolytatva. Ez. szociális szempontból mindenesetre óriási nagyjelentőségű volna, mert épen az utóbb jelzett terhek igen nagy jelentőségűek. Miután nem vagyok formálisan előadó, legyen szabad egy-két egészen rövid, polémikus észrevételt tennem a vitára vonatkozólag. Györki t. képviselőtársam félti azt a Jbizonyos járuléktartalékot -— amely, mint az előbb emiitettem, nagy összeg, hiszen rövidesen 150 millió pengő lesz — az elértéktelenedéstől. Miután a 133. § tényleg rendelkezést tartalmaz a fix kamatozású papírokban való elhelyezésről, kérdi, mi lesz akkor, ha infláció folytán ez a járuléktartalék megsemmisül. Javasolja is, hogy vegyünk be valami aranypengő értéket, vagy valamilyen más biztosítékot,' kvázi abban a tekintetben, hogy biztosítsák az illető járuléktartaléknak értékállandóságát. T. képviselőtársam eléggé veszedelmes térre kalandozott. Most mint pénzügyi politikus beszélek, — a valutatörvény előadója voltam. Akkoriban különösen nagy súlyt fektettünk és nagy súlyt is kell fektetnünk arra, hogy mi magunk, a magyar törvényhozás, tudatában legyünk annak, hogy a magyar pengő relációja fix az, arannyal szemben és soha még a gyanúját sem szabad megengednünk annak, hogy ez a reláció valaha is meginog. (Ugy imn! a jobboldalon.) Ha ezt a feltevést megengednők, ezzel magunk járnánk elől rossz példával. Egyébként is az az érzésem, hogy inflációs politikát ebben a szerencsétlen országban meg lehetett csinálni egyszer, de még egyszer nem hiszem, hogy akár a kormány, akár a törvényhozás meg merje csinálni. Ha pedig mégis bekövetkezik — amit nem hiszek —, nemcsak ezek fognak szenvedni, hanem a gazdasági életen keresztül az egész állami összeroppanás is bekövetkezik. Épen ezért, bár elismerem, hogy lelkiismeretes meggondolásból eredt az érv, mégsem tudom ezt akceptálni. Ket másik szónokkal kellene mégis egy kicsit foglalkoznom és pedig a biztosítás technikai kérdésével kapcsolatban. Egészen sajnálatos dolog, hogy a biztositástecbnikának ezzel a rendkívül fontos és az egész javaslatnak alapépítményét képező kérdésével szakszerüleg — ismétlem, nem akarok senkit sem bántani — egyetlen szónok sem foglalkozott. Kritikát hallottunk, érdekes kritikát hallottunk épen a szélsőbaloldalról, ahol számos szakember van, aki gyakorlatilag igen érti és ismeri ezt a kérdést, ebben éltek éveken keresztül. Csodálatos módon, itt olyan kritikát is hallottunk, hogy erre a biztosítástechnikai vagy matematikai alapra egyáltalában nincs szükség. Nem akarom szószerint idézni például Rotbcnstein tisztelt képviselőtársamnak beszédét, de nem térhetek napirendre az ő, hogy ugy mondjam, lenézése felett a javaslatnak e részénél, amely tényleg a legkomolyabb éls a legnehezebb rész. T Ö ugyanis azt mondta, hogy »ugy látom, hogy erre szükség nem volt«. — (Ugy van! a jobboldalon.) Egészen lehetetlen, hogy erre a javaslatra, amely a rendes indokoláson lényegesen túlmenően — ami nem akar szemrehányás lenni a törvény szerkesztőjével szemben — megvan alapozva, a legszigorúbb matematikai eszközökkel alá van támasztva, egy kézlegyintéssel vagy lenézéssel feleljenek. Nem kivánhatja senki, hogy annak a második vastag füzetnek differenciál- vagy integrál számitásait áttanulmányozza valaki, ezt magam sem tettem, épen azért, mert az indokolásnak ez a része már a tudományos régiókba vezet, de legalább r annyit meg lehetne kivánni.i -hogy ezek a képviselő urak, akik ehhez a kérdéshez hozzászólnak, legalább ennek a vastag füzetnek első 8—10 oldalát elolvasták volna, amelyben mindenki részére érthetően ki van fejtve, mik tulajdonképen ezek a biztosítástechnikai rendszerek, miért alkalmazzuk ezt a rendszert, és miért nem amazt. Nem tudom, érdekli-e a Képviselőházat, (Halljuk! Halljuk!) de mégis egészen röviden meg kell mondanom, mi a kérdés lényege, mert sajnos, ezt a szakkérdést sem itt, sem a sajtóban nem láttam eléiggé részletesen taglalva. A biztositástechnika tekintetében többféle rendszer alakult ki a munkásbiztositások történetében. Az első rendszer az úgynevezett felosztó-kirovó rendszer, amit ugy populárisán, laikus módra a máról-holnapra való élés rendszerének tudnánk nevezni. Ez abban áll, hogy megállapítunk egy bizonyos időszakot, amely rendesen egy naptári év és azt t mondjuk, amennyi biztosítási teher egy adott évben van, azt a terhet áthárítjuk minden továbbira való tekintet nélkül a biztosítottakra. Ez a rendszer nem törődik azzal, hogy mi lesz a következő évben, vagyis, hogy szakszerüleg fejezzem ki magamat, a lekötött biztositások jövőbeni kockázatát nem fedezi. Magától értetődik, hogy ez a rendszer kissé tökéletlen f és primitiv rendszer, amelyet a fejlődés során ujabb rendszernek kellett felváltania, amelyet mindjárt megnevezek, az úgynevezett tőkefedezeti rendszernek, amely épen abban tér el ettől a márólholnapra való, élésnek rendszerének, a felosztó, kirovó rendszernek lényegétől, hogy már számol mindazokkal a kockázatokkal, amelyek az adott évben — most egyszerűség kedvéért, évről, beszélek — lekötött biztosításokból a jövőre vonatkozólag adódnak. Más szóval, ha egy bizonyos biztosítási tömeg van, az abból folyó biztositási kötelezettségeket nemcsak arra lefolyó évre fedezi le, hanem, miután
