Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-180

Àz országgyűlés képviselőházának 180. ülése 1928 június 5-én,- kedden. 3Ö1 jóléti és munkaügyi minister: Azóta van népjóléti ministrmm, amióta ilyen rossz a helyzet! Ez az!) Ha azóta van, akkor javitsa is meg a helyzetet és tevékenysége ne merüljön ki a házbér felemelésében, a házbér tételeinek fixirozásában és abban az építkezési programmban, amely szerint most itt épültek ugyan nagyszerű palotasorok és egyebek, de már nincs házbér. Kegyeskedjék, mélyen t. minister ur, belátni, hogy a Harmsworthnak megmutatott nyomortanyák, ahol sajnálattal nélkülöztem a népjóléti ministeriumot... (Dréhr Imre: Ott voltak az embereink! — Propper Sándor: Csak a fényt szeretik!) Rendben van. Ha azonban többen lettek volna ott és kegyeskedett volna maga a minister ur is odafáradni, ennek talán még nagyobb hatása lett volna. De ez nem fontos, hanem fontosak ezek a tanyák, ezek a látható nyomorúságok. Itt van még a Csiky Gergely által megirt cifra nyomorúság is: itt van már a hivatalnokréteg nyomorúsága is, itt van a földműnk ás ság éhsége, itt van a kispolgári társadalom lerongyolódása. Ahol ezen keli segíteni, ott ez a törvényjavaslat nem segít. A jelenlegi generációt mentse meg a minister ur, akkor megmentette a jövendőt is. A jelenlegi generációnak megélhetését, a becsületes munka eredményeit biztosítsuk, az egyenlőtlenséget pedig irtsuk ki: akkor majd tapsolunk, akkor majd jövünk és hozsannákat zengünk, akkor majd el fogjuk mondani, hogy elérte a koncepciót. Nem i* kívánunk mást, mint hogy ez a koncepció elérje a XIII. Leo pápa koncepcióját, érje el a Tisza István koncepcióját, érje el a magyarság öntudata a dolgozó osztályok egymásrautaltságában az egymást megértés gondolatát! Ez lesz a megváltó ereje annak, amit mi szociálpolitikának nevezünk. Foglalkozhatnám a részletekkel, de ezekre majd később térünk rá. Most csak azt méltóztassanak megengedni, hogy egy határozati javaslat beterjesztésével mondjam el a magam sűrített kritikáját a javaslat felett (olvassa): »Határozati javaslat: A Képviselőház elhatározza, hogy a népjóléti minister által benyújtott, az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosítás törvényjavaslatát ezidőszerint tárgyalni nem kívánja. Utasítja a kormányt, hogy a dolgozó lakosság egyetemére vonatkozó, kötelező biztosítást célzó törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé«. Én azt a tant, amelyet a túloldalról nemzeti egységnek hirdetnek, a nemzeti megváltás tanának hirdetem meg. Célunk legyen a dolgozó osztályok felemelése, a munka jogának elismerése, kulturnemzet teremtése itt az egyenlő jog, a gazdasági igazság alapján, oly nemzedék megteremtése és felnevelése, amely felekezeti és osztálykülönbség nélkül érezze az egybeforrottságnak döntő erősségéit és ugy menjen a jövendő elé, ugy rakja le a konszolidáció bástyáit, hogy azok ne a részekre osztott, hanem az örök időkre egyesitett, feltámadást váró nemzet szent tulajdonai lehessenek. Nem fogadom el a törvényjavaslatot. (Helyeslés és taps a szélsőbaloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Kőcsán Károly! Kocsán Károly: T. Képviselőház! A mai napig ennek a törvényjavaslatnak nyomában a legszélsőbb párttól kezdve künn a széles néprétegek minden osztályában olyan hozsánnászerü üdvözlés nyilvánult meg, (Propper Sándor: Gyenge túlzás!) amely méltó ehhez a javaslathoz. Ma támadt ellenzéke annak a szociálpolitikai törvényjavaslatnak, amely tényleg nem időszerű, mint ahogy azt képviselőtársam megállapitota. Nem időszerű ez a törvényjavaslat, de nem abban az értelemben, ahogyan ő ezt hangsúlyozta, hanem abban, hogy ennek a törvényjavaslatnak már évtizedekkel ezelőtt törvényerőre kellett volna emelkednie. Amikor Magyarországot a külfölddel összehasonlít juk, lépten-nyomon egész joggal azt szoktuk a kormányzásnak szemére vetni, hogy a szociálpolitikai alkotások terén, az úgynevezett művelt nyugattól messze elmaradtunk. Az összehasonlításból számunkra mindig azt a konzekvenciát vonjuk le, hogy mi ólomlábakon járunk a szociálpolitikai alkotások terén. Ha keressük, hogy miért, az okokat némiképen ennél a törvényjavaslatnál is megtaláljuk. A nyugati ipari államok ugyanis benső szükségesség folytán előbb kerültek abba a helyzetbe, hogy a szociálpolitikai törvények egész sorozatát kiépítsék. Nálunk az iparosodás nagyobb lendületet jóformán csak a háború előtti évtizedben vett és alakult át annyira, hogy azokat a törvényjavaslatokat, amelyek az ipari munkásságra vonatkoznak, most már gyorsabb tempóban kell tető alá hoznunk, hogy azoknak a kötelezettségeknek, amelyeket az ipari munkásság és maga az ország békéje is megkiván, mentől előbb eleget tehessünk. Előttem szólott t. képviselőtársam beszédének egyik részében azt kivánta, hogy Norvégia és Anglia példájára mi is kötelező biztosítás alá vonjuk a társadalom minden reászoruló rétegét, tehát nemcsak ezt a kis kategóriát, az ipari munkásságot, hanem a napszámosokat, a földműnkásságot, a kisiparosokat, a kiskereskedőket is, hogy ezek számára, ha elérik a 60—65 éves életkort, amikor megrokkantak vagy nyugdíjra érettek, az állam űzesse meg azokat a nyugdíjjáradékokat, amelyek számukra boldog Öregkort biztosítanak. Képviselőtársamnak ez a kívánsága igen szép. Ehhez valamennyien hozzájárulunk, hőn óhajtjuk és kivánjuk, hogy ez a . javaslat, amely a Ház asztalán fekszik, kiépüljön olyan hatalmas nagy társadalmi biztosítássá, amelybe beillesztéséének mindazok a hiányzó rétegek, amelyek ma ebben a törvényjavaslatban nincsenek benne, hogy ebben az országban mindenki nyugodtan hajthassa le a fejét abban a tudatban, hogy számára legalább öreg korának napjaiban a megélhetés biztosítva van. (Rassay Károly: Miért nem csinálják meg a földmunkásokra? — Simon András: Meglesz!) Amikor azonban mindenki számára kívánja képviselőtársam az általános biztosítást, a Ház asztalán pedig itt van egy mulasztás pótlása, akkor ezt a törvényjavaslatot, amely ennek a nagy tömegnek egy kisebb rétegére vonatkozik, nem fogadja el azzal az indokolással, hogy ebből olyan terhek származnak magára a roszszul kereső ipari munkásságra és az iparban dolgoztató iparosokra, hogy ezek nagyobb mérvben fognak tönkremenni az elkövetkezendő időben, amikor ez a törvényjavaslat törvényerőre emelkedik, mint ennekelőtte. Az egyik oldalon megtagadni a kezdésnek támogatását, a másik oldalon pedig az összes rétegeknek biztosítását kivánni, ezt egymásmellé állítva, ellenmondásnak tartom. (Ügy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ha hozzáfűzöm azt, hogy az ellenzék az, fi mely itt lépten-nyomon az ország teherbirókópességének csökkenését és a bajok mélységét tárja fel, — és épen képviselőtársam mester abban, hogy a nyomort sötét színekkel ecseteli