Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.
Ülésnapok - 1927-179
m ÀZ országgyűlés képviselőházának J Gyula: Hát ha még azt sem kapja meg, ami jár neki!) Ugy van. Rátérek erre is. Ezért tehát megitélésem szerint, amikor ennek az intézménynek tőkéjét el kell helyezni, akkor én nemcsak arra helyeznék súlyt, hogy ez a tőke értékálló objektumokban helyeztessék el, hanem súlyt helyeznék arra is, hogy olyan objektumokban helyeztessék el, amelyek értéke a változott viszonyok szerint emelkedni is fog. Ha ezt igy tudjuk elhelyezni, — hiszen ennek módjairól most külön beszélni nem szándékozom; megvannak a módjai — akkor biztosítani kell a járadékosnak azt, hogy ugyanolyan arányban, mint amilyen arányban az intézmény és az intézet tökéje emelkedik belső értékében, emelkedjék a járadék összege is. T. Képviselőház! Előre megjósolom az intézmény vezetőinek, hogy a rokkantság megállapításánál igen nagy bajok lesznek. A törvény ugyanis azt mondja, hogy járadékra vagy segélyre — vagy nevezzük bárminek — jogosult az a munkás, aki már nem képes megkeresni a szokásos munkabérnek egyharmadát sem. A gyakorlatban azonban hogyan mutatkozik ez? A gyakorlat az, hogy az a munkás, aki munkaerejének és keresetképességének nem kétharmadát, hanem csak 10—15 percentjét vesztette el, a legtöhb esetben már nem juthat munkához. A foltozósuszter juthat, ellenben ne méltóztassanak figyelmen kivül hagyni azt, hogy mi történik akkor, ha olyan munkás veszíti el munkaerejének egy részét, aki egy drága gép mellett dolgozik, tegyük fel, hogy a nyomdai gépmester, aki egy olyan gép mellett dolgozik, amely gép egy vagyont képvisel és amelybe nagy tőke van befektetve. E mellé a gép mellé csak olyan munkást állítanak, aki száz százalékban tudja kihozni azt, amit annak a gépnek produkálnia kell. Ha az illető munkás erre képtelen és csak 90%-ig képes, akkor ezt a munkást már ott alkalmazni nem fogják. De látjuk a gyárakban is, hogy a nagy esztergapadoknál nem alkalmaznak más munkást, mint csak olyant, aki azt a gépet teljes száz százalékig ki tudja használni, mert különben a tőkés nem tudja a befektetett tőkének előre ki számit ott hozadékát biztosítani. Eb'ből az következik, hogy az ipajri munkásoknak igen tekintélyes rétege egyrészt nem juthat munkához, mert elvesztette keresőképességének 10—15 vagy 20 százalékát, másrészt pedig- nem juthat rokkantsegélyhez sem, mert még nem vesztette el keresőképességéinek kétharmadát. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha a törvényjavaslatnak ezt a rendelkezését ugy akarják betartani, mint ahogyan az elő van irva, akkor az egész, intézmény csődbe kerül. Nem anyagilag kerül csődbe, (Bródy Ernő: Célját nem éri el!) hanem célját semmi körülmények között sem tudja elérni. Ez tény, ez faktum és nemi tudom, — nagyon kíváncsi vagyok rá — hogyan vélik megoldhatónak ezt a kérdést és hogyan vélik megoldhatónak azt, hogy mi történjék azzal a munkással, aki belekerül ebbe az állapotba. Mert ez nem egy-két hétig tartó folyamat, ez sokszor évekre húzódik el. Nem az következik be, hogy a munkás az egyik héten százszázalékos munkateljesítményre képes, a következő héten pedig elveszti keresőképességének kétharmad; részét, hanem ez legtöbb esetben évekig tartó folyamat; közben tehát munka ós kereset nélkül van az illető munkás. Hogy ebben az időközben mi történik vele és miként véli a népjóléti minister ur ezt a kérdést megoldani, arra magam is kiváncsi vagyok. 9. ülése 1928 június 2-án, szombaíon'. Az idő előrehaladottságára való tekintettel képtelen vagyok elmondani mindazt, amit még ennél a kérdésnél el szeretnék mondani, de legalább vázlatos képét akarom adni annak, hogy milyen eredményekre fog vezetni a törvényjavaslatnak számos intézkedése. A törvényjavaslat azt mondja, hogy a rokkantság az általános keresetképesség szempontjából bírálandó él. Itt különbséget kell tenni, mert hiszen kétféle keresetképtelenség van. Van általános keresetképtelenség és van szakmabeli keresetképtelenség. Tudniillik itt igen furcsa esetek következnek be. A gyakorlatból tudom azt, hogy például az a mozdonyvezető, aki százszázalékos rokkanttá vált mint mozdonyvezető, képtelen arra, hogy ezt a foglalkozást folytassa; hogy ne mondjak többet, például szinvak lesz, a zöldet a kéktől nem képes megkülönböztetni. Ez az ember tehát 100%-os rokkant (Bródy Ernő: A szakmájában!) mint mozdonyvezető, mert azt az embert nem is szabad mozdonyra engedni. Hasonlóképen a legkisebb szivelváltozás vagy szívbaj már alkalmatlanná teszi őt arra, hogy mozdonyvezető legyen. (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Ugyanez a munkás, ugyanez a mozdonyvezető azonban 100%-os munkateljesítményre képes, (Bródy Ernő: Minden más téren!) ha visszatér esetleg eredeti foglalkozására, ha lakatos vagy kovács lesz belőle. Ilyen esetek ezrével fognak előfordulni, de nem látom a törvényjavaslatban világosan megállapítva azt, hogy ilyen esetekben mi fog történni. A gyakorlatban mindenkit az ,ő keresetképességének arányában kell elbírálni de vannak esetek, amikor megokolt az, hogy az általános keresetképesség szempontjából Ítéljenek meg valakit, viszont van eset, amikor megokolt az, hogy a szakmabeli képesség vétessék alapul. Mert például az a munkás, aki meghatározott vagy eddig folytatott munkájára képtelen, de tegyük fel 25—30 esztendős fiatalember, ugyebár kétségtelenül^ át fog térni más olyan foglalkozásra, ahol azután a munkaerejét 100%-ban tudja érvényesíteni. Előrehaladottabb korú embereknél azonban már nem leket ezt megkövetelni, mert egy 55 vagy 60 esztendős embernél, aki egész életén át egy megbatározott munkakörben volt foglalkoztatva, teljesen képtelenség, hogy áttérjen egy az előbbitől teljesen elütő foglalkozás folytatására. Ha át is tér, kétségtelenül hosszú idő telik el amig ott olyan gyakorlatra tud szert tenni, hogy legalább a minimális munkabért meg tudja keresni. (Bródy Ernő: Vagy pedig egyáltalán nem!) A legvalószínűbb, hogy egyáltalán nem. A kereszténypárti padokból felszólalásom elején is hallottam, legutóbb Petrovácz képviselő ur is — mondhatnám — gúnyosan, szatirikusán megjegyezte azt, hogy a társadalmi intézmények mennyire nem tesznek eleget tagjaikkal szemben kötelezettségeiknek. (Petrovácz Gyula: Ugy van! Részletes adatokkal fogom beszédem során igazolni.) Valószínű, hogy Petrovácz képviselő urat ennél a kérdésnél politikai szempontok is vezetik. Nem vett még magának soha fáradságot arra, hogy betekintsen közelebbről ezeknek a társadalmi intézményeknek működésébe. Még azt sem tudja, hogy a Munkások Rokkantsegélyző és Nyugdíjegyletét nem szocialisták igazgatják, még azt sem tudja, hogy ennek az egyletnek tagjai túlnyomórészt olyanokból rekr utalódnak, akik politikai tekintetben talán közelebb vannak hozzá, mint hoz-