Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.
Ülésnapok - 1927-179
r Àz országgyűlés képviselőházának if9. ülése Î928 június 2-án, szombaton. 2?7 járadékosok tömegébe mindig ujabhak és ujabbak kerülnek be, de viszont el kell következnie annak az időnek is, amikor olyan mértékben halnaik ki a járadékosok, mint amilyen mérteikben kerülnek: be a járadékosok tömegébe ujak. Ezt el kell fogadni, hogy igy van, mert ha ez nem állna fönn, hanem azt mondanák, hogy a járadékosok száma állandóan emelkedni fog, akkor azt kellene megállapítanunk, hogy egyszer csak az egész társadalom rokkanttá válik és a dolgozók száma megfogyatkozik és eltűnik, viszont a járadékosok száma emelkedik; ami ugyebár, teljesen elképzelhetetlen állapot. (Dréhr Imre: Ez szórói-szóra benne van az indokolásban!) Tudom, hogy benne van, legfeljebb alátámasztom, ha benne van. Megállapíthatjuk, hogy egy ilyen stabil arány ki fog alakulni, természetesen csak időik multán. Ha tehát egy ilyen arány kialakult, ez szolgálhat alapul arra, hogy milyen terheket kell róni azokra, akik ezeket a terheket viselni kötelesek. Ha tehát ez igy van, akkor megítélésem szerint arra a nagyon szigorú biztositótechni'kai alapra, amelyet itt statuálnak, nincs szükség, mert nem szabad elfelejteni egyet... (Dréhr Imre: Mindenütt a világon megvan!) Nem mindenütt osináltáik meg jól... — nevezetesen azt, hogy a miagánbiztositótársaságnaik pénztárában és saját vagyontömegében akkumulálnia kell azt a tőkét, amely az igények kielégítésére feltétlenül szükséges. Ennél a biztositóintézetnól azonban nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy itt a tőke bizonyos mértékben — nem mondom, hogy teljes mértékben — akkumulálva van magában a társadalomnak teljesitőképességében. Nagyon egyszerűen megáilapithatjuk, hogy a magyar államnak lesznek kötelezettségei 10—15, meg 20 esztendő múlva is. Lesznek kulturális és egyéb kötelezettségei, mind olyanok, amelyekre abszolút (bizonyossággal szátmitani lehet. Ha tehát ezeknek a kötelezettségeknek teljesítésére és teljesítéséhez nem feltétlenül szükséges az, hogy ma külön akkumuláljunk tőkét, nem látom be, hogy ezeknek a szociális kötelességeknek teljesitóséhez miért kell olyan tőkét akkumulálni, amilyen tőkét itt a törvényjavaslat kontemplál. Elismerem és koncedálom, hogy bizonyos mértékű tőke-akkumulációra annál is inkább szükség van, mert hiszen a társadalom teljesítőképessége és változásoknak van alávetve. A jobb gazdasági viszonyok között, a jobb konjunktúra idején.a társadalom többre képes, mint roszszabb gazdasági viszonyok esetén. Azt, hogy ezekre a rosszabb időkre akkumulálnak bizonyos tőkét, hogy a társadalmat ne kelljen túlzott mértékben megterhelni szociális kötelezettségekkel, teljes mértékben indokoltnak tartom, olyan mértékű akkumulációra azonban, amilyent a törvényjavaslat kontemplál, megitéléeem szerint szükség nincsen. Szerintem épen az % hogy a tőkét teljes mértékben, 100%-ig akarjuk akkumulálni, jelenti azt, hogy olyan társadalmi rétegeket fogunk szinte elviselhetetlen terhekkel sújtani, amelyeknél ez a megterhelés végtelen elkeseredést fog kiváltani. A külföldön is akkumulálnak tőkét, a külföldön is igyekeznek ezeknek az intézményeknek az alapjait lerakni, azonban Angliában, ahol a gazdasági viszonyok lényegesen jobbak, mint Magyarországon, ahol a munkás keresete és a polgári rétegek körülményei is lényegesen jobbak, mint nálunk, a tőkének ilyen nagymértékű akkumulációja nem jár a gazdasági életben azzal a megrázkódtatással, amellyel járni fog nálunk. Én csak figyelembe veszem itt azt, hogy az a kisiparos, aki 8—10 héten át elmulasztotta a munkásbiztositási járulék befizetését, valósággal kétségbeejtő helyzetbe kerül amikor egyszerre 8, 10, vagy 12 heti illetéket kell lerónia. Mennyivel fokozódik ez majd akkor, ha ezeket a terheket még a rokkantbiztositás céljait szolgáló terhekkel is növelni fogjuk? Ilyen körülmények között tehát visszatérek arra, hogy ezeket a terheket mindenkinek teherbiróképességéhez mérten kell viselnie és igy azoknak a gazdasági egyedeknek, amelyeknek teherviselőképessége nagyobb, a terhekből többet kell vállalniok. De nem akarok itt figyelmen kivül hagyni egy másik nagyon érdekes dolgot sem. A törvényjavaslat ugyanis azt mondja, hogy bizonyos idő multán meghatározott segélyt, vagy járadékot kap az arra illetékes. Az, aki 4 esztendő multán kerül be a járadékosok tömegébe, viszonylag még megkapja, amit neki igért az intézmény, ellenben az, aki 30, vagy 40 esztendő multán jut a segélyezettek állományába, még abban az esetben is, ha ez a mate* matikai alap változatlan lesz, ha a segélyek összege ugyanannyi lesz, mint amennyit ma megállapítottunk, akkor sem kapja meg azt az értéket, amelyet neki az intézmény megígért. Csak egy egyszerű példát említek fel. 40 esztendővel ezelőtt egy kiló marhahús ára 18 krajcár volt — emlékszem rá — a bor ára pedig 6 krajcár volt literenként, azután egy pár cipőt két-három forintért lehetett kapni. Nem volt háború és mégis 1914-ben, annak ellenére, hogy nem volt devalváció, állandó devalvációval számolhattunk és találkoztunk, mert hiszen az a körülmény, hogy mindennek ára lényegesen felemelkedett, mutatja azt, hogy annak a meghatározott összegnek 40 év multán már nem volt ugyanaz az értéke, ami megvolt 40 évvel ezelőtt. (Ugy van! a jobboldalon.) Az a biztosított tehát, aki ma a mai értékben rója le járulékát, nem kapja meg ugyanilyen arányban a maga szolgáltatását, mert lényegesen alacsonyabb értékű, kisebb vásárlóerejű pénzben kapja vissza a járadékot. A biztositott tehát még abban az esetben is rosszul jár, ha számszerűleg ugyanazokat az összegeket kapja *meg. De még az sem. volna biztositék, ha azt mondanók, hogy aranyban kapja meg ugyanazt az illetéket. Hiszen látjuk, hogy az arany nem egészen abszolút értékmérő, mert az arany értéke is bizonyos ingadozásoknak van kitéve s az arany, mint értékmérő, különösen az elsőrendű életszükségleti cikkekkel szemben, állandóan olcsóbbodik; az aranytermelés fokozása magával hozza azt, hogy az arany. vásárlóereje és értéke a többi cikkekkel szemben állandóan csökkent. Még a százszázalékos aranyparitásu országokban is tapasztaljuk azt, hogy a pénz vásárlóereje állandó és következetes csökkenésnek van kitéve. Látjuk ezt Amerikában is. A megingathatatlan és szilárd dollárnál magam is tapasztalom ezt; amikor 22 évvel ezelőtt kint éltem Amerikában, akkor egypár elsőrendű cipőt lehetett kapni két dollárért és ma ugyanolyan aranyparitáson álló dollár mellett a cipő ára 10 dollár, tehát Ötször annyi, mint volt húsz évvel ezelőtt. Ha tehát mi itt megállapítunk bizonyos járadékokat és azt mondjuk, hogy erre minden körülmények között számithat a járadékos, akkor ezzel nem biztosítottuk számára azti hogy ugyanolyan életet folytathat a megállapított segélyből, mint amilyen életet folytathatna ma ugyanevvel az összeggel. (Petrovácz