Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-179

Az országgyűlés képviselőházának 179. mazottakat, az önálló iparosokat és kereskedő­ket a törvény kötelező ereje alól kivonnák. Felemlíthetné itt bárki azt, miért nem be­szélek a bányatársládákról és miért nem köve­telem, hogy ezeket is egyesitsék ezzel az intéz­ménnyel; amikor azt mondom, hogy a föld­munkásokra, a kisiparosokra és minden ilyen kategóriára is ki kell terjeszteni a törvény ha­tályát és amikor fontosnak tartom azt, hogy egy intézmény végezze ezt a teendőt, akkor miért nem kivánom, hogy a bányatársládákat szintén belekapcsolnák ebbe? Erre nézve állás­pontom a következő: Én a bányatársládákat is be szeretném ide kapcsolni és a bánya- és kohóüzemekben foglalkoztatott munkásokat is össze akarom kapcsolni a többivel, — meggyő­ződésem az, hogy el is fog következni ennek az ideje — azonban, hogy most momentán a bányatársládákat érintetlenül kivánom hagyni, ezt tisztán és kizárólag azért teszem, mert a bányatársládák ma sokkal magasabb segélyt biztosítanak a bányamunkásoknak, mint biz­tosit ez a törvény. Ennél az oknál fogva tehát ugy vélem, hogy majd amikor az intézmény szolgáltatásai tekintetében a tapasztalatok azt fogják igazolni, hogy az a matematikai alap, amelyet itt megállapítottak, módot ad arra, hogy a segélyeket, a járadékokat felemeljük, és amikor meglesz az arány a rokkantbiztosi­tási intézménynél és a bányatársládáknál fize­tett tagdíjak és szolgáltatmányok között, ak­kor el fog következni annak ideje is, hogy min­denki be fogja látni, hogy nincs semmi értelme a bányatársládák külön működésének. De fontos érdeke fűződik az egész bánya­munkásságnak is ahhoz, hogy a bányatársládá­kat megszüntessük. A múlt esztendőben ugyan némi javulás állott be e tekintetben és a múlt esztendőben történt intézkedések ezeket a bá­nyatársládákat ugy alkották meg, hogy a transzfer kérdése elintézést nyert, — ha az egyik bányatársulatnál dolgozó munkás kilép a társaság kötelékéből, és egy másik bánya­társaság kötelékébe lép, vagy szolgálatába áll, ma már nem veszíti el igény jogosultságát — mégis a bánya- és kohóiparban foglalkoztatott munkások közül sokan végeznek olyan ipari munkát, hogy nincsenek odakötve a bánya- és kohótársaságokhoz, hanem más ipari üzemek­ben is el tudnak helyezkedni. Kétségtelen, hogy ez a fluktuáció később még igen nagy mérték­ben fokozódni fog és ennek következtében mindinkább előtérbe nyomul majd annak szük­ségessége, hogy a bányatársládák rokkant­alapjait is hozzácsatoljuk a rokkantbiztositási intézmény vagyonához. A bányatársládák sorsa tehát ekkor fog eldőlni. A törvénynek van egy rendelkezése, amely bizonyos kivételeket statuál egyes kategó­riákra, igy például az újságírókra is. Az, aki az újságírók nyugdíjintézetének tagja, mente­sítve lesz a kötelezettség alóL valószínűleg — nagyon helyesen — azért, mert hiszen az Új­ságírók Nyugdíjintézete annak ellenére, hogy az egész matematikai alapja megingott, annak ellenére, hogy épen ugy, mint a többi magán­egyesület, elvesztette a háború előtti vagyo­nát, nagyobb szolgáltatásokra képes, mint ez az intézmény, amelyet mi itt meg akarunk al­kotni. Nem volna tehát helyes, célszerű és igazságos, hogy az újságírókat belekényszerit­sük ebbe a törvénybe, ahol lényegesen keve­sebb segélyre lehet igényjoguk, mint ha meg­tartják eredeti tagságukat. De én azt hiszem, hogy bizonyára azért mondja ki a törvény, hogy mentesítve vannak az újságírók, mert hiszen a népjóléti minister ur különös jóaka­ülése 1928 június 2-án, szombaton. 275 rattal és jóindulattal viseltetik ez iránt az in­tézmény iránt; kell is, hogy ugy legyen, hi­szen végtére ő annak elnöke. Ha azonban az újságíróknak ezt a kivételt megengedik, ak­kor az én meggyőződésem szerint ezt más ka­tegóriákra is ki kell terjeszteni; ez volna a logika. Viszont elismerem azt is, hogy h El cl törvény egy olyan rendelkezést statuálna, hogy mindazok akik olyan társadalmi intéz­ményeknek tagjai, amely társadalmi intézmé­nyek legalább annyit szolgáltatnak, mint amennyit szolgáltat a megalkotandó rokkant­biztosítási intézmény, ott maradhatnak, akkor ez odavezetne, hogy ennek a kötelező intéz­ménynek nagyon kevés tagja maradna, mert hiszen mindenki igyekeznék más olyan társa­dalmi intézmények kötelékébe tartozni, ahol egyrészt többet kap, másrészt ahol az intéz­mény irányítására nagyobb befolyása lehet, mint amilyet itt ez a törvény számára bizto­sit. Elismerem külön még azt is, hogy hiszen ennek bizonyos adminisztratív nehézségei is volnának. Szinte elképzelhetetlen, hogyan el­lenőrizhetnék, hogy a munkás, vagy a biztosí­tott eleget tesz-e a kötelezettségnek, amelye­ket a törvény megállapít; és ha más kategó­riákra is kiterjesztenék azt, amit kiterjesztet­tek az ujságirókra, akkor egy olyan állandó apparátust kellene fentartani, amely azt ellen­őrzi, hogy vájjon a biztosított nem szüntette-e meg közben a biztosítási viszonyt. Már a tör­vény bizottsági tárgyalása során igen élénk vitára adott alkalmat az aggkori járadékok megállapításához vagy igényjogosultságához szükséges korhatár kérdése. A népjóléti minis­ter ur azt mondja, hogy a 65 éves korhatárt 60 esztendőre leszállitani nem lehet, mert ez felborítaná az egész matematikai számitást. Hivatkozik arra, hogy nagyon sok külföldi államban a 65 esztendő van megállapítva. Az én pártomhoz tartozó bizottsági tagok viszont igazolták, hogy ugyancsak sok állam van, ahol a 60 éves korhatárhoz van az aggkori já­radék élvezete kötve Akármint áll az eset, ha elismerem is azt, hogy vannak külföldi államok, ahol 65 év a korhatár, viszont azonban nem szabad figyel­men kivül hagynunk, a mi úgynevezett speciá­lis magyar viszonyainkat. Hiszen a túlsó olda­lon nagyon sokszor hivatkoznak a speciális magyar viszonyokra. Akkor, amikor mi a kül­földhöz hasonló intézmények megvalósítását követeljük, igen sokszor halljuk azt, hogy a mi speciális magyar viszonyainkra ez vagy az az intézkedés nem alkalmazható. Legyen szabad tehát nekem a mi speciális magyar viszo­nyainkra legalább ennyi joggal hivatkoznom és megállapítanom azt, hogy a mi speciális magyar viszonyaink annyiban különböznek a külföldi viszonyoktól, hogy itt a halandóság nagyobb és hogy itt az emberek életkora átlag sokkal rövidebb, mint más országokban. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy miért rövidebb, arról is lehetne beszélni. Kétségtelen, hogy a gazdasági viszonyok igen nagy mértékben já­rulnak hozzá ahhoz, hogy Magyarországon lé­nyegesen alacsonyabb az átlagos életkor, mint a nyugati államokban. A szociális intézkedések hiánya mindenesetre igen nagy mértékben já­rul hozzá a halandóság szomorú statisztikájá­hoz. De elismerem azt is, hogy Magyarország földrajzi fekvése is olyan, hogy természetsze­rűen valamivel alacsonyabbnak kell lenni az átlagos életkornak, mint azokban az országok­ban, amelyek szerencsésebb földrajzi határok között élnek. A nagy magyar Alföld porten­gere kétségtelenül igen sok ember életét rövi­40*

Next

/
Oldalképek
Tartalom