Képviselőházi napló, 1927. XIII. kötet • 1928. május 21. - 1928. június 12.

Ülésnapok - 1927-179

268 "Az országgyűlés képviselőházának 179. ütése 1928 június 2-án, szombatok. mennyien el akarunk érni, minél jobban érhessük el. Tudom, hogy mit lehet csinálni és tudom azt is, hogy vannak bizonyos korlátok, amelyeket meg- kell tartani. Én tehát nem helyezkedem arra az álláspontra, hogy minél kevesebbet adjunk az intézménynek és minél többet követeljünk ettől az az intézménytől. Mert ha erre az álláspontra helyezkedem, akkor természetes dolog, hogy hangzatos ellenzéki beszéd lesz ebből, én azonban nem ezt akarom most, hanem, azt akarom, hogy ebből az intézményből kivegyük mindazt, amit lehet és adjuk meg részére mindazokat az eszközöket, amelyek szükségesek. Ha ezeket az eszközöket elvonom, akkor termésetes dolog, hogy nincs jogom ettől az intézménytől valamit követelni. Az első, amit ebben a kérdésben fontosnak tartok, — noha kevésbbé van összefüggésben a járadékkal és járulékkal, ami az egésznek gerince — hogy az autonómia hiánya kétségtelenül befolyással lesz az egész intézmény sikerére. Vannak bizonyos pszichológiai okai is annak, hogy az az ember, aki ugy érzi, ugy látja és ugy tudja, hogy őt valamely intézménytől talán általa meg sem magyarázható okoknál fogva távoltartják, az az ember, aki érzi és tudja azt, hogy tőle áldozatokat követelnek, de őt vagy nem tartják elég érettnek vagy elég becsületesnek ahhoz, hogy az intézmény vezetéséhez odaengedjék, a legszebb szolgáltatmányok ellenére is kétségtelenül bizonyos ellenszenvet fog az intézménnyel szemben érezni. Ha valahol szükség van az autonómiára, akkor különösen ennél az intézménynél van reá szükség; sokkal inkább, mint a betegsegélyezés terén. Mert ha a munkás ugy érzi és ugy tudja, hogy ennek az intézménynek vezetéséből ki van zárva, akkor ez természetszerűen vonja maga után azt is, hogy az egész intézményt ugy tekinti, mint amelynek az a hivatása, ami eddig a községi szegénypénztáraké volt. Ha egy munkást el fognak utasitani, mit méltóztatnak majd tapasztalni? Azok, akik ezt az intézményt vezetni fogják, akkor, amikor ez az intézmény elkezdi majd a segélyezést, látni fogják, mennyi rengeteg bajjal, mennyi rengeteg kalamitással, mennyi rengeteg nézeteltéréssel kell megküzdeniük, s amikor el fognak ntasitani egy olyan munkást, aki a törvény értelmében talán nem jogosult arra, hogy a rokkantsági segélyt, a járadékot megkapja, akkor ő nem fog belenyugodni abba, hogy őt azért utasították el, mert egészségi állapotánál fogva még nem jogosult arra a segélyre, hanem azt fogja mondani, hogy azért utasították el, mert ott én egy nyomorult kutya vagyok, én nekem ott nincs szavam, én nekem ott nincs jogom és ott olyan urak csinálják a dolgot, akik én tőlem, mint tömegtől, mint munkástól nem függenek. (Vass József népjóléti és munkaügyi minister: Paritásos bizottság fogja ezt csinálni!) Annak ellenére meglesz! ( Jánossy Gábor: Van autonómiája ennek is!) Ezenkívül az autonómia kifejleszti a nagy tömegekben az intézmény iránti bizalmat, de az intézmény iránti szeretetet is. Ha van valamely intézménynek szüksége arra, hogy iránta bizalommal viseltessenek és szeretetet érezzenek, akkor ennek az intézménynek különösen nagy szüksége van erre. Mert téves az a felfogás, hogy mivel a törvény kötelező erejénél fogva igy is, ugy is bele kell tartoznia és igy is, ugy is fizetnie kell, tehát nem fontos az,, hogy egyesek vagy bizonyos rétegek mit mondanak. Egy társadalmi intézménynek, amelynél nincs kényszer a belépésre, mindent el kell követni arranézve, hogy a népszerűséget fentartsa, mert különben nem kap uj tagokat, sőt a régiek is elmaradnak. Itt azonban ez az eset nem következhetik be. De bekövetkezhetik más, bekövetkezhetik az, hogy épen azért, mert az intézmény iránt bizalommal és szeretettel nem viseltetnek, nem is fogják annak érdekeit tekinteni és igyekezni fog mindenki minél többet kivenni ebből az intézményből, és igyekezni fog mindenki ott megrövidíteni az intézményt, ahol lehet. Ha azonban autonómia van, ha ezzel az autonómiával odaláncclják a tömegeket, akkor azok szerető gonddal fognak őrködni azon, hogy illetéktelenül és jogtalanul onnan senki ne kaphasson semmit, viszont őrködni fognak azon és gondoskodni fognak arlól is, hogy minden megadassék annak az intézménynek, ami prosperitásához szükséges. Hogy az autonómia mennyire^ fontos, azt legyen szabad itt épen Tisza István ^szavaival bizonyítanom. Ennél a kérdésnél talán inkább aiz egységespárthoz szólok, mint a keresztény párthoz, mert az egységespárt inkább tartja magát Tisza István politikai örökösének, mint az a párt, amelyet a népjóléti minister ur képvisel. Én itt az egységespárt figyelmét akarom felhívni arra, hogy ő akadályozza meg azt, hogy ez az intézmény állandó harcok szintere legyen, és ő igyekezzék és hasson oda, hogy ebben az intézményben megvalósitassék az az önkormányzat, amelyet Tisza^ István igért meg; és amelynek Tisza István volt egyik leglelkesebb barátja. Annak idején, amikor a munkások nyugdíjegylete az első egymillió koronát ajánlotta fel Tisza István Magyarország akkori ministerelnökének hadikölosönjegyzésre, akkor Tisza István egy nagy beszéd keretében köszönte ezt meg és többek között beszélt arról, hogy a legfőbb vágya, hogy a rokkant és aggkori biztosítási törvény mielőbb tető alá kerüljön. »Alig várom, hogy foglalkozhassunk ezzel a kérdéssel. Legyenek meggyőződve, hogy ebben a kérdésben« — tudniillik a munkás- és rokkantbiztositás kérdésében — »két irányadó szempont vezet. Az egyik: hogy ne teóriák, ne sablonok szerint induljunk el, hanem igyekezzünk mindazt az egészséges csirát ápolni« — itt ez célzás és rámutatás a meglevő, az akkor meg volt társadalmi intézményekre, amelyek annak idején, abban az időben kizárólag foglalkoztak rokkantsági segélyezéssel — »gondozni, növénnyé, terebélyes fává kifejleszteni, ami spontán kifejlődött a mi társadalmi életünkből. A másik: hogy a munkásbiztositásnak azokban az ágazataiban is, ahol az államnak kötelessége helyt állani, ahol az államnak kötelessége a biztosítási költségekben, a biztosítási munkában résztvenni, hogy ott is igyekezzünk az érdekelteknek, a munkásoknak életképes önkormányzata révén elintézni, mert nézetem szerint egyfelől ez ad legtöbb biztosítékot az ügy célszerű elintézésére, másfelől ez adja meg épen az önkormányzatnak, a saját ügyeink gondozásának azt a felemelő, azt az egyéni, szellemi és erkölcsi fajsúlyát növelő hatását, ami az igazi demokráciának igazi alapfeltétele«. Később igy folytatja: »Nincs hatalmasabb fegyver, mint ha a munkást abba a helyzetbe juttatjuk, hogy saját ügyeit, saját önkormányzatában intézze. Ez ifjú korom óta meglévő és a korral mindjobban megerősödő és mind mélyebb gyökereket verő hitvallásom.« (Jánossy Gábor: Arany igazság! Ezt akarja a törvényjavaslat is!) Amikor az 1907. évi törvényt megalkották akkor ebben a Házban szociáldemokrata képviselő nem volt. De az akkori kormánypárt is.