Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-164

86 Az országgyűlés képviselőházának 164. ülése 1928 május 3-án, csütörtökön. csendőrlaktanyába. Egy kis szobában a leventeoktató két csendőr jelenlétében másfél órán át kihallgatta és minden egyes kérdésnél arculüttötte. Azt akarta megtudni a gyermektől, hogy kik a barátai és miféle propagandát akartak kifejteni. (Éri Márton : Csak nem hiszi ezt el a képviselő ur!) Egy másik hasonló eset is történt. Másnap reggel /48 órakor Kugel György festékért ment az üzletbe. Útközben találkozott a kisbiróval, aki azt mondta neki, hogy menjen a csendőrségre. Bement a csendőrségre, ahol őt is megverték. Három-négy gyermeket, akik ezt aláírásukkal igazolják, összevertek azért, mert egy női hiszterika meglátott náluk egy pár darabka vörös papirost, amitől közel lévén a o ájus l-e, megvadult. (Csontos Imre : Veszedelmes társaság van ott ! Mihozzánk is onnan, Győrből hozta a kommunizmust egy Kosenfeld nevű ember í Ismerheti a képviselő ur !) Elnök : Kérem Csontos Imre képviselő urat, hogy ne méltóztassék párbeszédet folytatni. Malasits Géza : Én nem kérdeztem sohasem, hogy hány kasza- és kapakerülő parasztot ismer a t. képviselő ur, hogy jön tehát ahhoz, hogy engem most bizonyos Rosenfeld nevű egyén felől megkérdezzen. Mit tudom én, ki volt az ? Nekem azzal az emberrel nem volt soha dolgom, nekem a komműnben semmiféle aktiv szerepem nem volt, én legkevésbbé hirdettem itt a kommunizmust. Hiába beszél tehát a képviselő ur. T. Házi Én bátor vagyok rámutatni arra — majd leszek bátor a minister urnák elküldeni ezt az iratot, mert vannak benne részletek, amelyet bizonyos oknál fogva nem akarok közölni — hogy egy vén hisz térikának feljelentése elég ahhoz, hogy rendes, jóravaló munkásiíjakat bevigyenek a csendőrlaktanyába és ott a leventeoktató jelenlétében összeverjenek és felpofozzanak. A rákosligeti leventék azt panaszolják, hogyha valamelyikük csak egy percet is késik, rögtön szalajtják érte a csendőrt, ki azután azt az ifjút a fülénél fogva hurcolja az utcán. A csendőr a járdán megy, neki pedig az utón kell mennie vizben, sárban. Azután büntetésből hasrafektetik, azután megint felállítják és ismét hasrafektetik, ugy hogy a ruhájuk megy tönkre. Én hozhatnék egész sereg ilyen panaszt ide, amelyek mind azt bizonyítják, hogy egy idő óta a levente ok tatás elcsúszott eredeti hivatásától, hogy ez nem sportszerű intézmény, hanem lélekölő katonai nevelésben részesitik a gyerekeket s azonkivül olyan durván bánnak egyes helyeken a leventéi íjakkal, hogy nem csoda, ha esetleg elmegy a kedvük attól, hogy a leventézésben résztvegyenek vagy abban örömet találjanak. Nekem az a meggyőződésem — és ezt sok eset alá is támasztja — hogy még a régi osztrákmagyar hadseregben sem használt sem a kikötés, sem a kurtavas, sem egyéb brutális eszköz, annál kevésbbé használhatnak azok itt- Egyet elérhetnek az ilyen leventeneveléssel, azt, hogy azok a gyerekek meggyülölik és megutálják ezt az intézményt, s ha attól szabadulnak, titkos bolsevisták lesznek, mert fellázad minden érzékük az ellen a társadalom ellen, amely eltűri, hogy apró hibákért vagy egy kis későnjövésért olyan brutális módon bűntessék meg őket, amilyen módon nem szoktak és ma már nem is szabad büntetni. (Gubicza Ferenc : Megfordítva van !) Most rá kívánok térni egy olyan kérdésre, amelyet különben a pénzügyi tárcánál fogok szóvá tenni. A leventeadó tekintetében is meglehetősen súlyos panaszaik vannak az iparosoknak. Olyan iparosokra, akik egy vagy két leventeköteles ifjúval dolgoznak s akiknek semmiféle gépi berendezésük nincs, leventeadót akarnak kiróni, holott ők ennek fizetése alól fel vannak mentve. Tudom, hogy nem a t. minister ur, hanem inkább a pénzügyi tárca hatáskörébe tartozik ennek az adónak behajtása, meg kell azonban említenem, hogyha a vidéki iparosifjuság a leventeoktatás ellen gyűlölettel és animozitással viseltetik és ha a vidéki iparosok minden egyes összejövetelük alkalmával a leventézés ellen panaszkodnak, ennek megvan a maga oka, nevezetesen az, hogy sok időt vesz el az if jaktól anélkül, hogy nyújtana ezért nekik valamit. Az iparosoknak leventeadót kell fizetniök és azonkivül ezeket az ifjú munkásokat leventézésre kell engedniök, akik azután fáradtan jönnek vissza a munkába dolgozni s a legkisebb kimaradásért megbüntetik őket. így nem lehet egy intézményt kedveltté tenni, nern lehet azt belevinni — hogy ugy fejezzem ki magamat — a nemzet öntudatába. Ha szigorú osztályharc alapján nézném a dolgot, akkor meg kellene elégedve lennem ezzel az intézménnyel, mert ezek az esetek nekünk dolgoznak, mert minden ifjú a jövőben agitátor lesz abban az irányban, hogy a leventeoktatás ne legyen olyan, mint ma. T. Ház! A másik dolog, ami ugyancsak a minister ur tárcájához tartozik, amire ki kell térnem s ami meglehetősen súlyosan érinti a munkásságot, az egyházi adó kérdése. Nem értem ezalatt azt az egyházi adót, amelyet valaki önként magára vállal akármilyen egyháznál, hanem értem azt a legújabban elterjedt szokást, hogy egymásután alakulnak meg az egyházközségek. Ha jól emlékszem 1919-ben Hal 1er István minister ur bocsátott ki egy rendeletet, s ennek alapján elegendő, ha a plébános egypár hivővel összejön és megalakitja az egyháztanácsot. ftnnek az egyháztanácsnak azután joga van adókat kivetni, vagyont gyűjteni. Mint méltóztatnak tudni, ezeket az egyházi adókat közadók módjára hajtják be, sőt legújabban a kapitalista vállalatok ezeket az adókat közvetlenül a munkásoktól, azok béréből vonják le. Ma olvastam épen a Népszavában, hogy a Drasche-féle téglagyárban a katholikus egyházközségi adót bevasalják a munkásoktól, akiknek kettő-négy pengő ilyen adót is fizetniök kell, s a gyár azt mindjárt a fizetésükből levonja. Könnyű ilyen egyházközséget megalapítani. Ha ebből élne az egyház, ha ebből kellene fentartani papot, iskolát, kántort, ha ebből kellene fedezni az egyházközség kiadásait, még valahogyan megérteném a dolgot. De a helyzet az, hogy a főváros, a községek és részben az állam a kegyurak. Ennek folytán az egyházak fentartása, a templom gondozása, fentartása, a papok fizetése, a kántor fizetése, mint a kegyúri kötelességek közé tartozók, meg is fizettetnek. Amit azonban az egyházközségek Budapesten ós környékén bevasalnak, az plusz adó, ami nem az egyház szorosan vett funkcióinak fenntartására szükséges, hanem egészen más célokra, amelyekről kell egyszer az ország szine előtt beszélni. Nevezetesen megalakulnak ezek az egyházközségek és berendezkednek Budapesten és környékén. Vannak esetek, amikor páronként 16-18 pengő évi adót fizetnekJMéltóztassanak elképzelni a mai nyomorúságos viszonyok között ezt a helyzetet. Tudok eseteket, hogy szegény egyszerű gyári munkáscsaládra, amelynek három tagja dolgozik, 37 pengő ilyen adót róttak ki. Sajnálom, hogy az utóbbi időben rengeteg nagy elfoglaltságom következtében nem tudtam erre nézve pontos statisztikát összeállitani, tehát csak átlagadókról beszélek, de tudom, hogy meglehetősen súlyos adót rónak ki Budapest székesfővárosban és környékén a munkásságra, olyan adókat, amelyek nem szorosan az egyház fenntartását szolgálják, hanem az egyház szociális és karitatív céljait. (Kocsán Károly : Visszaadja az egyház a szegényeknek. — Zaj.) Dehogy adja vissza a szegények-