Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-164

62 'Az országgyűlés képviselőházának 164, ülése 1928 május 3-án, csütörtökön. hogy milyen jogosultságaik vannak, akik esetleg nem is tudják, hogy az esetleg rosszul kiszámított, vagy rosszul megállapított segélyük vagy járandóságuk ügyében kihez forduljanak. Azt hiszem, t. minister ui\ hogy az az állítólagos rendelet, amely állitólag azt mondaná, hogy a közigazgatásnak a rokkantjáradékok megállapításánál, kiutalásánál, az igénymegállapitásnál a legmesszebbmenő takarékosságot kell szem, előtt tartaniok, a valóságban nem létezik. Nem tudom elképzelni, hogy a legmeszj szebbmenő takarékosság épen ezeknél az apró tételeknél volna a közigazgatásra ráparancsolva. Természetesnek találom azt is, hogy amikor a már létező, a már kiutalt, a már költségvetésbe beállított tételeknek kiosztásáról és szétosztásáról van szó, akkor már ennél a tételnél felesleges külön takarékosságot prédikálni. Én ezekkel az esetekkel továbbra is a népjóléti minis'terium illetékes ügyosztályához fogok fordulni, csak azt szeretném, ha felülről a közigazgatás megérezné és megértené, hogy nem kellene ezekben az esetekben különleges közbenjárással, külön petíciókkal foglalkozni; nem kellene ezeknek az embereknek, ezeknek a hadirokkantaknak, özvegyeknek és árváknak a maguk meglévő jogait még külön is reklamálni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Csik József! Csik József: T. Ház! A rokkantkérdés olyan kérdés, amelyet nyugvópontra helyezni soha nem lehet. Nekünk ugyanis valamennyiünknek éreznünk kell azt a kötelességet, amellyel azokkal szemben tartozunk, akik egészségüket, karjukat vagy lábukat a hazáért áldozták fel. Rendkívül fontos azonban a hadirokkantakról való gondoskodás azért is, mert, ismétlem, minden hadirokkant elvárja tőlünk, akik igaz magyar érzéssel vagyunk eltelve, hogy őket, akik a haza szolgálatában vesztették el egészségüket, azok, akik épen maradhattak, kellő támogatásban fogják részesíteni. De fontos ez abból a szempontból is, hogyha ismét lehetősége nyilnék annak, hogy esetleg karddal kellene megvédeni ezt az országot és ennek az országnak érdekeit, akkor azok, akik akkor erre lennének hivatva, attól az érzéstől indíttatva vennék kezükbe a kardot, hogy elődeikről a nemzet annak idején becsületesen gondoskodott, nekik is megvan tehát a reményük ara nézve, hogy a nemzet nem fogja őket cserbenhagyni és ha esetleg megrokkannak, kellően fog róluk gondoskodni. Épen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a Képviselőház állandóan szőnyegen tartsa a hadirokkant kérdést» mért hiszen soha nem tud ugyan abszolút tökéletes állapotot létesiteni, de mindig arra kell törekedni, hogyha anyagi források nyílnak meg az államháztartás terén, akkor ezeket az anyagi forrásokat elsősorban a hadirokkantak felsegélyezésére kell felhasználni. A hadirokkant-kérdéssel kapcsolatban néhány szempontra óhajtom a mélyen t. minister ur figyelmét felhívni. Az egyik szempont az, amelyet Kéthly Anna t. képviselőtársam is szíves volt felemlíteni, nevezetesen a hadiárvák kérdése. Ezek az árvák rendkívül csekély segélyezésben részesülnek, úgyhogy ha privát személyek fogadják magukhoz ezeket az árvákat, a segélyösszegből nemcsak rendesen ruházni, hanem élelmezni sem- tudják őket. Már pedig rendkivül fontos nemcsak közegészségügyi, hanem nemzetvédelmi szempontból is az, hogy ezek az árvák kellő javadalmazásban részesüljenek és megfelelő helyekre kerülhessenek, ahol kellő fizikai és erkölcsi nevelésben részesülhetnek. Hiszen annyi árvaházunk nincs is, amennyibe ezeket a hadiárvákat mind be lehetne vonni és a helyzet adottságánál fogva maga az államkormányzat is rászorul arra, hogy ezek a hadiárvák privát személyekhez, privát családokhoz osztassanak be. Abból a szempontból azonban, hogy azok a családok, amelyekhez ezek az árvák beosztatnak, ha nem is az egész fentartási összegben, de némi kárpótlásban részesüljenek a gondozásért, kell, hogy ez a kárpótlás nagyobb öszszeget tegyen ki, mint amennyit a múltban kitett és elsősorban arra kell irányulnia a népjóléti kormányzat tevékenységének^ hogy a hadiárvák után járó illetékeket emelje fel. A másik szempont az, hogy vannak hadirokkantak, akik megrokkantak a háború folytán, dő nem ugy, hogy a háborúban a kezüket vagy a lábukat vesztették el, hanem ugy, hogy a háború beléjük oltotta a betegség csiráját, amelyet viselnek négy-öt év óta, amíg a betegség e csira következtében mutatkozik. A helyzet az, hogy ezek a hadirokkantak nem kerülteljk be a hadirokkantak listájába, mert annak idején, amikor a felülvizsgálat volt, nem voltak annyira rokkantak, hogy érdemesnek tartották volna elmenni a bizottság elé, vagy pedig ha elmentek, a bizottság nem tartotta érdemesnek őket a hadirokkantak kategóriájába felvenni. Egy pár speciális esetre is hivatkozhatom. Épen kerületemben egy ember, négy vagy öt évvel a háború befejezése után, idegsokkot kapott és pedig olyan mértékű idegsokkot, hogy képtelenség kigyógyítani és ma is élet-halál között lebeg betegségének elfajulása következtében. Igaz, hogy a népjóléti ministerium belátta, hogy ezen a szegény emberen segíteni kell és utólag bizottság elé állíttatta és 50' százalékos hadirokkant járulékot biztosított részére. Ilyenek például a reumások. Az a helyzet, hogy a háború folyamán a harctéren, ahol sárban és vázben kellett egész éjszakákat, sőt napokat tölteni, beleoltódott szervezetükbe a reuma csirája. Akkor egy-két meleg fürdő elég volt, hogy a betegség kiütődését megakadályozza, négy-öt vagy hat év multán azonban már mutatkozik a betegség. Épen a napokban beszéltem egy hadirokkanttal, akibe ott a harctéren oltódott bele — az orvosi bizonyitványok szerint is — a betegség csirája. A betegség azonban öt-hat vagy hét év múlva mutatkozik olyan mértékben, hogy teljesen képtelen minden munkára. Felhivom a mélyen t. népjóléti minister ur figyelmét arra, hogy nemes lelkületétől ösztönözve, méltóztassék odahatni, hogy ezek a hadirokkantak — mert tulaj donképen ezek is hadirokkantak — bizottság elé állíttassanak és amennyiben emberileg bebizonyítható róluk, hogy tényleg a harctéren szerezték betegségüket, nekik a hadirokkantjárulékokat kiutalják. Ismétlem, ilyenek a reumások, vagy ilyenek azok, akik átlőtt testtel menekültek a háborúból. Ez a seb elüszkösödött, hirtelen nem újult ki, csak négyöt év múlva újult ki, de végeredményben a harctéren kapott sebesülések következtében jutottak ezek is abba a helyzetbe, hogy most négy-öt év múlva kell amputálni kezüket vagy lábukat. Nagyon kérem ismételten a népjóléti minister urat, méltóztassék odahatni, hogy ezeknek megadassanak a lehetőségek arra nézve, hogy most a háború be-