Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-164
r Az országgyűlés képviselőházának 164. ülése 1928 május 3-án, csütörtökön. 63 bejezéjse után hat-hét-nyolc év nmlva is felvétessenek a hadirokkantak kategóriájába. Még egy harmadik szempontra is óhajtom felhívni a népjóléti minister ur figyelmét, nevezetesen arra, hogy ezek a járási bizottságok, amelyek hivatva vannak arra, hogy a hadirokkantakat felülvizsgálják, néha nagyon szubjektív szempontok szerint járnak el és olyanokat is elutasítanak, akik bizonyos emberi méltányosságból hadirokkantaknak volnának nyilváníthatók. Nagyon kérem a népjóléti minister urat, hogy inkább legyen e tekintetben engedékeny és helyezkedjék arra az álláspontra, hogy inkább száz olyat vegyenek be, aki nem érdemli meg, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) mint ötven olyat elutasítsanak, aki megérdemli. E tekintetben tehát a bizottságok bizonyos engedékenyebb álláspontot foglaljanak el munkájukban. A népjóléti minister ur mindig érezte azt a nagy szükségszerűséget, hogy milyen érzéssel kell viseltetnie a hadirokkantakkal, a hadiözvegyekkel ós hadiárvákkal szemben. Hiszen tudjuk, hogy ami anyagilag tőle telt, azt mind megtette, több izben rendezte a hadirokkant-, hadiözvegy- és hadiárvasegélyeket és elérte, hogy ma már, ha nem is él valami jól a száz százalékos hadirokkant, valahogyan mégis tud tengődni abból a járulékból, amelyet az állam neki folyósít. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt is a szó igazi nemes értelmében liberálisan fogja kezelni a népjóléti minister ur és azokat a szempontokat, amelyekre voltam bátor a t. Ház figyelmét felhivni, szintén a maga jóságos és megértő lelkületével fogja kezelni és elintézni. (Helyeslés a középen.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Jánossy Gábor! Jánossy Gábor: T. Ház! Csak azért szólalok fel, hogy néhány szóval válaszoljak Kéthly Anna igen t. képviselőtársnőnknek a rokkant, hadiözvegy, hadiárva kérdésének közigazgatási utón való kezelését illetőleg elhangzott beszédjére. Én is foglalkoztam és foglalkozom ezzel a kérdéssel, a háború alatt is kezeltem Vasvármegye hadigondozó úgynevezett népirodáját. Az országos népiroda élén akkor Bethlen István jelenlegi ministerelnök ur és gróf Teleky Pál ur állott. Tapasztalatból mondhatom, hogy a hadiárva, hadiözvegy, hadirokkant kérdésben a magyar közigazgatás szívvel, lélekkel, becsületes érzéssel, kegyeletes érzéssel teljesítette és teljesiti kötelességét. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Mindazok a vádak, mindazok a szemrehányások tehát, amelyeket igen t. képviselőtársnőnk ügyszeretetből, — elismerem jóindulattal — itt a magyar közigazgatás ellen e tekintetben elmondott, nem állják meg a tárgyilagos kritikát. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Kijelentem, hogy akár a legfelsőbb hivatalban, akár a közép- és a legalsóbb fokán a közigazgatásnak, aki hadiözvegy-, aki hadiárva-, hadirokkantkérdésben jár el és nem viszi bele egész szivét, lelkét ebbe a kérdésbe, és nem intézkedik azonnal, nem áll ennek az ügynek éjjel-nappal, későn-korán, egyéniségének teljességével rendelkezésére, az nem érdemli meg, hogy az Isten napja rásüssön. (Ugy van! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) Igaz, hogy megtette ez a koldus magyar állam azt, amit tőle telhetőleg meg tudott tenni ennek a kérdésnek rendezésére. De nem tett meg mindent és talán többet is tehetett volna. Nekem is elszorul a szivem, és bár megedzett engemet az élet és hazámnak sorsa, könnyek' gyűlnek szeKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XII. meimbe, ha rokkantat látok koldulni, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) ha az végigkopogja a kövezetet vagy végigjár a falu sáros vagy poros utcáin, akkor eszembe jutnak Toldi köjltőjenek, Nagyszalonta küldöttjének szavai... (Rothenstein Mór: Már megint!) Mit már meginti Ezt nem lehet eléggé ismételni és hangsúlyozni, hogy a beteg magyar társadalomnak, a csüggedt magyar társadalomnak minden érdeklődését, figyelmét és áldozatkészségét felhívjuk azoknak sorsára, akik a legtöbbet áldoztak a hazáért és érettünk, és akik a legtöbbet szenvedtek. Mert nem lehet annyit adni annak a hadiárvának, hogy feltámasszuk a szibériai hómezőkön Vagy a Balkán vad hegyei közt, vagy a Doberdó sziklái közt porladozol édesapját, nem lehet annyit áldozni, nem, lehet annyit adni annak a hadiözvegynek, hogv feltámasszuk férjét és keresőjét. Elég sokszor hallottam azt, amikor hadiemiéikeket lepleztünk le, kisebb-nagyobb községekben még mintha most is kérdeznék, a fülembe cseng az, hogy azok a páresztendős kis árvák, akik már írni-olvasni tudnak, amikor meglátták azon a márványoszlopon azt az ismerős nevet, édesapjuknak nevét, akit nem is láttak, kérdezték az édesanyjuktól: Édesanyám, hát mikor jön haza az én édesapám? T. Ház! Nem lehet elég figyelmet fordítani és elég áldozatot hozni ennék a nemzetnek — igazán mondom, a, szó valódi értelmében — becsületbeli kérdésében. Ha kolduló rokkantat látok, — nem mondottam el, pedig el akarom mondani, hogy belesirjam a magyar közvéleménynek lelkébe ezeket — eszembe jutnak Arany Jánosnak, a Toldi költőjének, akinek 1 szülőföldjén — erről egy percig sem feledkezzünk meg — bizony oláh bocskor tapossa a szabad hajdúk büszke fészkét, Nagyszalontát, azok a sorai, amelyeket a 48-as idők hőséről, a kolduló honvédről irt: »Küszöbről-küszöbre jár a csonka honfi, Ne üzenjetek, hogy nincsen itthon senki, Ne uszítsátok rám az ebet, hogy letépjen, Annyi kezem nincsen, hogy magúmat védjem, Szegény rokkant jövök kérni egy falatot: Adjatok, adjatok, amit Isten adott!« Ha pedig látok egy hadiözvegyet rongyos ruhában, egy hadiárvát szintén rongyos ruhában, sápadt arccal, eszembejut az írás szava, a bibliai özvegy szava: »Tekintsetek rám, akik által mentek ezen az utón és mondjátok meg, van-e olyan nagy bánat, mint az én bánatom?« Ezt a bánatot enyhíteni, ezeket a könnyeket felszárítani soha nem tudjuk, mert az elesett apákat nem tudjuk feltámasztani, az amputált karokat visszailleszteni, a háborúban nyert idegsokkot megszüntetni. Arra kérem tehát a mélyen t. népjóléti es munkaügyi minister urat, akinek hetvenhétszer elmondottuk már és most hetvennyolcadszor is elmondom, hogy az esze és a szive a helyén van ebben a kérdésben is, kegyeskedjék ezt a kérdést most már a magyar állam becsületéhez méltó módon rendezni, erre minden áldozatot meghozni, ia rokkant-felülvizsgálatot ez év végére befejezni és különösen az arra ráutalt hadiözvegyek méltó megélhetéséről és hadiárvák felneveltetéséről gondoskodni. A, tételt különben elfogadom. (Élénk helyeslés és éljenzés.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Csontos Imre! Csontos Imre: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Erkölcsi kötelességemnek tartom, 10
