Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-171
396 Az országgyűlés képviselőházának 171. ülése 1928 május 16-án, szerdán. sem a kishivatalnokoknak, de a kisgazdatársadalomnak sincs annyi pénze, amennyi szükséges volna ahhoz, hogy meg tudjon élni és az iparosság általuk kereshessen. Ezért siránkoznak annyit, hogy az adó nagy. Ami pedig az adóbehajtást illeti, még nem volt pénzügyminister, aki olyan tökélyig tudta volna fejleszteni az adóbehajtást, mint Ön. Mondhatnám, mintegy gépszerüleg megy. Ha a magyar gyárosok ilyen jól értenék a racionalizálást és a racionális termelést, mint amilyen racionálisan ki van fejlesztve az adóbehajtás, akkor hihetetlenül olcsón tudnák az iparcikkeket produkálni. Az adóbehajtás különösen a vidéki városokban — gyakorlatból mondhatom, minister ur — a tökélyig ki van fejlesztve. Annál racionálisabban, mint ahogy ma történik, már nem is lehet az adókat behajtani. Érthető tehát és természetes, hogy az adóalanyok nyögnek és sirnak. Én azt kérem a minister úrtól: kissé több kiméletet, különösen a vidélki városokban, az iparosokkal és kereskedőkkel szemben, az olyan exisztenciákkal széniben, akik az általános gazdasági válság hatása alatt még ha akarnának, sem tudnak fizetni. Ne vegyék el tőlük az utolsó szerszámot, ne vegyék el felesleges berendezési tárgyaikai amelyekkel esetleg jó konjunktúra idején dolgozhatnának, miért nem érdeke, nem lehet érdeke az államnak, hogy agyonverje azt a tyulktot. amely a tojást tojja. Már pedig eiz a minuciózusán, precizen és kitűnően racionalizált, kidolgozott adóbehajtási gépezet nem néz semmit, megy mint a gőzhenger előre s nyomán csak tönkretett exisztenciák találhatókig Engedelmet kérek, kissé több érzékkel kellene intézni a dolgokat, mert az állam fogja megsinyleni az adóalanyok pusztulását. Még egyet akarok az igein i minister ur figyelmébe ajánlatni. Méltóztatott beszélni arról és csodálkozásának kifejezést adni afelett, hogyan vían az. hogy Ausztriában a takarékbetétek nagyobbak, mint nálunk. Én is csodálkozom ezen. De csak addig csodálkozom, amiig eszembe nem jut a ministerelnök urnák egyik igen klasszikus kijelentése. 1923-ban* az infláció idején, amikor már mindenki előre látta, hogy az infláció anyagilag tönkre fogja tenni a kisiparosokat, a kereskedőket, a munkásokat, a kishíivatalnokokat, stb„ amikor tehát az infláció tetőpontján volt, akkor a munkássfcervezetek azzal a kérelemmé] járultak a kormányhoz, hogy tégy G lehetővé az indexbérek bevezetését, ugy, amint azt Németországban és Ausztriában is megcsinálták. Errte a miniisitterelnök ur felállott és a túloldali igen lelkes tapsai közepette jelientette ki, hogy az indexbérek, az indexikeresetek bevezetéséről pedÜg szó sem lehet, mert Magyarország nem akar Ausztria sorsára iutni. Általános taps és éljenzés. Nos, ma mit látunkl Azt, hoigy abban az Ausztriában, ahol bevezették a munkanélküliek segélyezését, abban az Ausztriában, amelyet a t. túloldal már 1921-ben haláliraitélt, az általános titkos, egyenlő választójog Ausztriájában, aho] van munkanélküli segély, do mégis hónlapról-hónapra csökken a munkanélküliek száma, abban az Ausztriában, ahol bevezették az indexbéreket, az indexkeresetet, és aho] szintén voltak rázkódások. ott is megrázkódott az ipar és kereskedelem, ellenben ai eredmények ma azt mutatják, hogy például a 11 vezető osztrák pénzintézetné] a r takarékbetéteik állománya március végén elérte a 39*6 millió schillinget. Ez több, mint duplája annak az állománynak, amelyet Magyarországon a 13 legnagyobb pénzintézet fel tud mutatni. Kérdem a t. Képviselőházat, Így tette tönkre az indexbér Ausztriát 1 ? Ausztriában a takarékbetéteknek, a tőkének gyarapodása gyorsabb, mint Magyarországon, bár Ausztriában igenis voltak indexbérek, bár Ausztriában is kíméletlenül megszór it ják az adóprést, de annyira tökélyre még sem vitték aa adókivetést éa behajtást, mint nálunk. Az ilyen példák, amilyeneket felemiitettem, nagyon kis társadalmi rétegnek igenis előnyére válnak, előnyére válnak a háztulajdonosoknak, a tőkebirtokosoknak, mindenfajta kapitalistáknak, de magán az országon azzal, hogy nem engedték meg az indexbérek bevezetését, hogy a magyar népet megijesztették, hogy Magyarország Ausztria sorsára jut, egyáltalában nem segitettek, mert Magyarország ma, sajnos, roszszabb helyzetben van, mint Ausztria. Mutatja ezt a takarékbetétek növekedése, a munkanélküliség csökkenése és egyéb társadalmi jelenségek Ausztriában, amelyekből látható, hogy Ausztriában a jólét, habár lassan is, nehezen is, mégis emelkedik. Ezzel szemben a pauperizmus Magyarországon nem évről-évre, hanem mondhatnók, hónapról-hónapra nő. Ezt igazolhatják a kereskedők, igazolhatja minden szövetkezet, amely élelmiszerüzlettel foglalkozik, mert az emberek ma már csak a legszükségesebb élelmiszerek bevásárlására szorítkoznak. Végül még egyet akarok az igen t. minister ur becses figyelmébe ajánlani. Méltóztatott a kereskedőket ami nekik alkalmat ad arra, hogy mert külföldi árukat hoznak forgalomba, mondván, hogy ez azért van, mert a külföldi gyárosok hosszabb lejáratú hitelekkel kecsegtetik a kereskedőket, ami nekik alkalmat ad arra hogy raktárukat megtöltsék. Kétségtelenül igaz az, hogy a cseh és német gyárosok, de még az osztrák gyárosok is, textilárut 60, sőt ujabban 90 napra hiteleznek ki a kereskedőknek igen kuláns, előnyös feltételek mellett. Ezzel szemben azonban azt kell látnunk, hogy az a szakma, amelyet az állam magas vámokkal, adókedvezményekkel támogatja textilszakma, amelynek megvan az a privilégiuma, hogy 12—13 éves leány- és fiúgyermekeket foglalkoztat silány, alacsony bérek mellett, amelynek megvan az a privilégiuma, hogy Kinán és Japánon kivül a legalacsonyabb munkabéreket fizeti, ez a szakma, ezek a textilgyárosok, a kereskedőknek nagy nehezen nyújtanak hitelt, és nagyon jó kereskedő legyen az, akinek hatheti hitelt nyújtanak. Itt van egy nagy szakma, a textilszakma, amely támogatást kap az államtól, ha nem is közvetlenül, pénzben, de azáltal, hogy vámkedvezményekben részesül, azáltal, hogy a közigazgatás, az egész állami apparátus őrködik azon, hogy a 6—8—10 pengős heti keresetek ne legyenek nagyobbak, azáltal, hogy az egész állami apparátus őrködik azon, hogy a textilgyárak legfeljebb tiz év alatt leirhatók legyenek, — tehát annyit keresnek, hogy az a résBvények kamatozására és azonkívül a gyárak leírására elegendő — s ez a favorizált textilipar a kereskedőkkel nagyon mostohán bánik. Nem szabad csodálkozni, ezt én sem helyeslem és senki sem helyesli, hogy a kereskedők túlnyomó részben külföldi áruval tömik meg raktáraikat. Amikor azonban olyan nyomorúságosak a viszonyok, amikor egy árucikkért hét fillér is sok annak a szegény asszonynak, aki azt az árucikket megveszi, akkor a kereskedőtől ne tessék rossznéven venni azt, hogy ha ő 90 napi hitelre kap árut, akkor előnyben részesiti a külföldi árut. Lehetővé kellene tenni állami intézkedésekkel azt, hogy a magyar textilipar konkurálni tudjon a külföldi iparral, de
