Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-170

370 Az országgyűlés képviselőházának olvastam e jegyzőkönyv szövegét és én ezt az» obligót a magyar állam részéről nem látom abban a 13. cikkben, mert a 13, cikk csak deklarative azt mondja, hogy a Jegybank vállalkozik az állami feleslegek kezelésére. Nem látom abból — lehet ugyan, hogy bizonyos előzményekről nem tudok — az államnak azt a kötelezettségét, hogy minden feleslegét állandóan a Jegybanknál helyezze el. Ezt annál kevésb'bé látom mert az alapszabályok 51. cikke szerint az állam pénzforgalmát »amennyire csak lehet« — igy mondja — a Nemzeti Banknál fogja lebonyolitani. Itt tehát megvan annak lehetősége, hogy máshol is bonyolittassék le az állam pénzforgalma. Jól tudom és ismerem azt az érvet, amely szerint az a pénz, amely mint állami felesleg a Jegybank zsirószámláján van, végelemzésben mégis csak eljut a közgazdaságba,^ mert hiszen a Jegybank nem tartja ezt a pénzt a saját trezortjában. Mégis az a nézetem, hogy amennyiben^ itt a kormány hajlandó lenne a háború előtti pénzügyi politika terére lépni és ezeknek a feleslegeknek azt a részét, amelynél az azonnali, közvetlen disponlbilitásra szükség nincs, — tehát az óvatossági hányadot levonva — kihelyezni az egyes pénzintézeteknél, ahol ezeknek likviditása nincs kockára téve: ezzel ezek az összegek közvetlenebbül jutnának a közgazdasághoz, különösen akkor, ha az állam ezek után a pénzek után, amelyekért ma semmiféle kamatot nem kap, kis kamatot szedne azzal a feltétellel, hogy azokat ugyancsak igen alacsony kamat mellett legyen köteles az illető pénzintézet a közgazdaságnak rendelkezésére bocsátani. Nem hiszem, hogy abszolúte szükséges és célszerű lenne kamatozatlanul hevertetni millió százait épen a Jegybanknak, akkor, amikor az állam a Jegybankkal kötött egyezmény szerint a Jegybanknak saját adósságai után kamatot fizet. Ezt azonban csak mellesleg mondom. Azt hiszem bátran rászoríthatná a kormány a Jegybankot arra, hogy a saját tartozásai után ne fizessen kamatot, amikor a nála fekvő pénzek után viszont ő semmi kamatot nem élvez. (Temesváry Imre: Már a múlt évben leszállította a bank ezt a kamatot!) Ezzel befejeztem azt, amit mondani tudok a rövidlejáratú hitelről. Mielőtt áttérnék a hitel egy másik tipusára, az amortizációs kölcsönök tipusára, meg kell jegyeznem, hogy van még egy komoly hiteligény, amely a kettő között van, egy hiteligény, amely a gazdák részéről mint néhány évre bekebelezett hitel jelentkezik anélkül, hogy címletesitett formájában, 35, vagy több évre szólna. Ennek a hitelnek gazdasági célja olyan kiveszti eióknak hitel utján való létesítése, amelyek néhány év alatt leirhatók. amelyeknél tehát nem érdemes egy 35 éves kölcsönt igénybevenni. Például gépek beszerzése, amelyeket, ha hitel formájában nem vehet meg a gazda, megvesz részletfizetésre, (Ugy van! Ugy van!) márpedig mindnyájan tudjuk, hogy a részletfizetés a legdrágább kamat. Ezt sokkal olcsóbban tudná megszerezni, ha lenne hitelforrása. amely négy-öt évre bekebelezhető lenne és amellyel az ilyen invesztíció fedezhető volna. Még egy másik célja is van ennek: bevárása a kedvezőbb amortizációs kölcsönök idejének. Valljuk be, a 10%-os amortizációs kölcsönök idejében a gazda nem szivesen köti le magát ilyen amortizációs kölcsöntőkéknek birtokára való bekebelezésével. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) T. Képviselőházi Ez az a kölcsön-tipus, 170. ülése 1928 május 15-én, kedden. ahol szerény nézetem szerint a kormánynak közvetlenül kellene a gazdaközönség hóna alá nyúlnia, és egyes olyan intézkedéseket tennie, amelyek ilyen természetű hitelek nyújtására alkalmasak lennének. Tudom és meg vagyok győződve arról, —

f és nagyon hálás is vagyok ezért — hogy a pénzügyminister ur ezt a kezdeményezést sokkal előbb megragadta, mielőtt ezt erről a helyről én előhozni bátor voltam, tudom, hogy egyes altruisztikus jellegű intézményeknek juttatott állami tőkéket abból a célból, hogy ez a hitelforma is előmozdítható legyen. Kérem azonban, hogy ez az akció folytatódjék és kérem azt is, hogy az ilyen pénzbeli dotálásoknál kösse ki szigorúan, strikte és juridice azt, hogy milyen feltételek mellett jut valaki az ilyen kölcsön birtokába, mert sajnos, mig az eljut a hitelvevőhöz, itt is egy olyan marge mutatkozik az állam feltételei és a hitelt igénybevevő feltételei között, amely nagyon megdrágítja ezt. T. Ház! Nem hiszem, hogy nagyon jogosult az a vád, amelyet hitelintézeteink magas kamatlábai ellen általánosságban hangoztatnak, mert ezek a hitelintézetek olcsóbb hitel mellett becsukhatnák a boltot. Ezek az intézetek nagyobb hitelforgalom lebonyolítására voltak dimenzionálva ás ma, a csonka Magyarországban itt maradt hitelintézetek 25—30, esetleg csak 20%-át bonyolítják le előbbi forgalmuknak. Nyakukon maradt a szervezet, a személyzet, ha tehát a háború előtti százalékmarge-al akarnának dolgozni, veszteségbe jutnának. És ami különösen szomorú: ez nemcsak a vidéki pénzintézetekre vonatkozik. Nem szabad kivennünk ebből a budapesti bankokat sem. Itt az a kérdés, megvan-e az elhatározottság a kormányban arra, hogy a gazdasági liberalizmus mai helyzetében belenyúljon és a pénzintézeti kérdést energikusabb kézzel fogja meg. Hogy ez megtehető-e vagy nem, ebbe a kérdésbe nem kívánok ezúttal beleszólni, de felhivom az igen t. pénzügyminister ur figyelmét arra, hogy vannak országok, amelyek erre a kezdeményezési területre ráléptek, igy például azon ország, amellyel közelebbi viszonyba léptünk. Olaszország. Információm szerint Olaszország a múlt év júliusában törvényt hozott, amellyel a mezőgazdasági hitelnek egészen uj organizációját teremtette meg. A vidéki szövetkezetek a bázisai ennek a hitelhálózatnak; alkottatott azután tiz nagyobb körleti, félig már központi, szövetkezet, és az egész egyesül egy országos organizációban, amely a Conzorcio Nazionale per il credito agrario nevet viseli, amelyben már a nagybankoknak is részvételt biztosított az olasz törvényhozás. Célja ennek a törvényhozásnak a közvetítő haszonnak minimálisra való redukálása. Hogy ez a magyar viszonyok között mennyire praktikus, erre rátérek. Felvetett gondolatom csak az, hogy a gazdasági szabadságba pénzügyi téren bele kell nyúlnunk, elsősorban a pénzintézetek érdekében, mert annyi pénzintézet, amennyi van és ugy, ahogyan azok jelenleg exisztálnak, tovább exisztálni nem tudván, saját vesztüket, de a náluk dolgozó magyar publikumnak anyagi vesztesegét ^s fogják okozni. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) T. Képviselőház! Rátérek ezután már mondandóim befejezésére, tudniillik a hitelnek utolsó tipusára: a hosszúlejáratú amortizációs kölcsönre. (Halljuk! Halljuk! jobbfelöl) A hosszúlejáratú kölcsönök kérdése — sajnos^ — jelemleg nem magyar kérdés, minthogy a címletesitett kötvények formájában, záloglevelek formájában kibocsátandó hitelben rá vagyunk