Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-170

\iz országgyűlés hépviselöházának 170. ülése 1928 május 15-én, kedden. 371 utalva a külfödre, ezeket saját közönségünk nem tudja alimentálni, tehát függvényei vagyunk a nemzetközi pénzpiac mindenkori helyzetének. Ez az a hiteltípus, ahol nemcsak azon kell gondolkoznunk, hogy milyen feltételek mellett és hogyan vegyük fel a kölcsönt, hanem azon is kell gondolkoznunk, hogy vájjon mit szabad felvennünk és mély időpontban szabad külföldön kölcsönt felvennünk. Én itt nem kivánok a fizetési mérleg és kereskedelmi mérleg elégikus és melankolikus panaszlóinak sorába lépni, annál kevésbbé, mert nézetem szerint a helyzet nem olyan aggasztó, ahogyan azt feltüntetik. Nem olyan aggasztó mindenekelőtt a fizetési mérleg terén, mert ami a magyar fizetési mérleg terén mint passzivum jelentkezik, tehát külföldi eladósodásunk kamatterhe csak egy töredékrésze annak, ami — még a mai Magyarország arányait is figyelembe véve — békében volt a magyar közgazdaság kamatterhe. Fizetési mérlegünk kedvezőtlen volta még messze van attól, hogy aggályról beszélhetnénk. (Jánossy Gábor: Nana!) Most a fizetési és nem a kereskedelmi mérlegről beszélek. Mert minden országnak és minden nemzetnek számtalan olyan tétele van, amellyel fizetési mérlegének kisebb passzívumait ki tudja egyenlíteni. Ilyen aktívumok Magyar)orszá|gnak is rendelkezésére állanak. Sajnos, ugyanaz történik, ami történik Németországgal és legtöbb európai állammal, — Franciaországot sem véve ki, — hogy a külföld érdekeltségeket szerez magyar vállalatokban, magyar házakban, magyar földben, hogy nemzeti vagyonúnknak egyrésze természetesen kivándorol. Ezen azonban segíteni nem tudunk és ez egy olyan processzus, amely, még ha húsz évig haladna is ebben a mértékben, mint ahogyan most halad, akkor is messze volna attól, hogy aggályosnak lehetne minősíteni. Talán kissé aggályosabb kereskedelmi mérlegünk passzivitása. Itt viszont az a megnyugtató tudatunk lehet, hogy ez nem olyan probléma, amelyet lehetetlen volna megoldani. Ez a probléma alapjában véve egy év óta létezik, mert 1926-ban kereskedelmi mérlegünk alig volt passzív, 1925-ben pedig majdnem kiegyensúlyozott volt. Az én tiszteletteljes nézetem szerint bizonyos kereskedelmi szerződések voltak olyanok, amelyek talán túlságosan reánk zúdították a külföldi iparcikkeket, vagy — talán nézzük a másik oldalról — túlságos kedvet ébresztettek a magyar közönségben, hogy kissé olcsóbb iparcikkeket vegyenek, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Hiszen asszonyaink, ha lement a selyemszövet ára, azt hitték, hogy már nagyszerű vásárt csinálnak, ha vásárolnak. És tényleg látjuk azt, hogy a cseh kereskedelmi szerződés megkötését követő egy hónapon belül felszökött mindazoknak az árucikkeknek behozatala, amelyekben koncessziókat adtunk Csehországnak. Nem tudom, hogy milyen konsziderációk voltak irányadók, hiszen bölcs mérlegelés után jött létre az a kereskedelmi szerződés. A jövőre vonatkozólag azonban azt hiszem, nagyon kell vigyázni arra, hogy koncessziókat csak precizirozott ellenkoncessziók ellenében adjunk. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Azt a luxust nem engedhetjük meg magunknak, hogy koncessziókat adjunk és aztán reméljük, hogy az ellenoldalon ennek meg lesz a hatása. Ezt különösen azoknak a kereskedelmi szerződéseknek szempontjából kellene a különben jelen nem lévő kereskedelemügyi minister ur figyelmébe ajánlanom, amelyek most várnak KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XII. megkötésre, ezek között elsősorban a német kereskedelmi szerződés szempontjából, ahol igenis vigyáznunk kellene arra, hogy azok a németországi belső törvényhozási intézkedések, amelyek például állatkivitelünket Németországba lehetetlenné teszik, ne sikkadjanak el a kereskedelmi szerződés paragrafusai között és ne kössünk meg olyan kereskedelmi szerződést, amely állatkivitelünket továbbra is lehetetlenné fogja tenni Németországba. (Ugy van! Ugy van! jobb felől.) Nagyon elkalandoztam a hosszúlejáratú kölcsönök kérdésétől. Visszatérek most ezekre. Az én tiszteletteljes nézetem az, hogy minden emissziónál, amely külföldre címletesitett formában megy, a dirigálást, az irányítást a kormánynak kell a kezében tartania. Itt azután már abszolúte nincs helye a gazdasági liberalizmusnak. A kormánynak kell eldöntenie azt, hogy helyes-e, időszerü-e valamely kölcsönnel a külföldi piacra kimenni, és el kell döntenie egyszersmind a szükségletek rangsorát is. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Nem lehet pusztán azért, mert egy érdekeltség vagy nagy bank, vagy intézet fedezetet tud szerezni egy kölcsönre, vakon megengedni, hogy kimenjen a külföldre címletesitett kölcsönt felvenni. Végtelenül tisztelem a misszionárius orvosok intézményét, végtelenül tisztelem az izraelita hitközséget is, de nem kívánatos, hogy külföldi címletes adósságaink körében ezek is megjelenjenek a külföldön. Ennek két hátránya van. Az egyik az, hogy a külföld azt hiszi, hogy mi sokkal nagyobb mértékben vagyunk eladósodva, mint ahogy vagyunk, mert amikor a külföld a tőzsdei címlapon látja jegyezve ezeket az értékeket, nem tudja, hogy azok a külföldi fogalmak szerint alapjában véve számba nem jövő csekély morzsák, egyés kétmilliódolláros emissziók. De másrészt az, hogy gyakran menjünk ki mint hitelkérők, — hiszen végre mondialis viszonylatban kis jelentéktelen ország vagyunk a külföldi tőke szempontjából — nem célszerű pszichológiailag a külföldi piac szempontjából, mert megint azt mondhatja a külföld: minden második hónapba jön Magyarország valami pénzért. Ezzel rontjuk a közhitelünk nívóját. Ezért köszönöm a pénzügyminister urnák azt a kijelentését, amelyet a közel múltban tett, hogy ő a zálogleveleknek — egyelőre azt hiszem, a szorosabb értelemben vett mezőgazdasági hitel szempontjából — bizonyos koncentrálását kivánja. Kérem őt, hogy ezt a koncentrálást minden külföldi emisszió szempontjából mérlegelje. Nekünk magunkat egy kis családnak kell éreznünk, amely megállapítja azt, hogy milyen kiadásokat szabad a külföldről teljesíteni. A kormány hivatott ennek elbírálására. Nem hiszem, hogy erre külön gazdaságig tanácsot kellene szerveznünk. Én ennek az ideának, noha oly tekintéllyel állok szemben ebben a tekintetben, mint a ministerelnök ur, őszintén megvallva, nem vagyok túlságos nagy barátja, azt hiszem, hogy az illető reszort-ministerek lévén felelősek mindazért, ami történik, legjobb lenne, ha ők képeznék ezt a gazdasági tanácsot, de ha ez megálkottatik, hagyasék meg az ő kezükben. Mindenesetre legyen egy felső fórum, amely eldöntse azt, hogy a magyar tőkeigény címletesitett formában a külföldön mikor és hol jelenhessék meg. Ami a kisebb és közeleübi problémát, zálogleveleinknek ilyen koncentrált formában való plaszirozását illeti, itt csak azt legyen szabad tisztelettel a pénzügyminister urnák figyelmébe ajánlanom, hogy azért ne küszöböljük ki teljesen 52