Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-170
360 Az országgyűlés képviselőházának 170, ülése 1928 május 15-én, kedden. évszázaddal ezelőtt mennyire sötéten látta már a magyar végzet útját. (Jánossy Gábor: Kassandra-jóslat!) Az azonban bizonyos, hogy a magyar közvélemény — épen Fábián Béla képviselőtársam felszólalásából igazolhatólag — a háború gazdasági következményeinek levonásával és különösen a magyar életnivót csökkentő hatásával még ma sincs tisztában. (Jánossy Gábor: Ez igaz!) Épen ebből a célból bizonyos az, hogy gazdasági- és hitelszervezetünk teljes r újjászervezésére van szükségünk, de szükség van a magyar társadalom gazdasági kötelességtudásának emelésére is, (Ugy van! Ugy van! jobb felől) mert nekem igen t. Fábián képviselőtársam ne beszéljen az adózási visszaélésekről és forszírozott adóbehajtásokról addig, amig azt látjuk, hogy ugyanaz a közönség, — legalább is egy része — amely adó miatt végrehajtatja magát — de majdnem mindanynyian, mert hiszen 90%-a adóvégrehajtott — a költekezésben a békét meghaladó, óriási mérvű luxust fejt ki, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon. — Jánossy Gábor: Mindig ezt mondom!) mert, uraim, nem tagadhatjuk el azt, hogy a statisztikai kimutatás szerint Nagy-Magyarország nem fogyasztott el annyi prémbőrt, mint amennyit csonka Magyarország. (Ugy van! Ugy van! jobb felől. — Jánossy Gábor: Külföldi ringy-rongy! — Felkiáltások jobbfelől: Selyemharisnyák, ékszerek!) Hiszen erről akár napokig lehetne beszélni. De én most nem erről, hanem elsősorban arról kívánok beszélni, hogy a háború és a trianoni békediktátum Magyarországnak és a magyar államgazdaságnak milyen gazdasági tőkéit pusztította el. Ha ezt kutatjuk, rájövünk arra, különösen Teleszky János volt pénzügyminister műve után, amely a folyó év tavaszán jelent meg, hogy a háború — havonta 400 millió aranykoronánkba kerülvén — az alatt az 51 hónap alatt, amig tartott, a koronaromlás figyelembevételével körülbelül 17—18 milliárdunkat emésztette fel. Ezzel szembeszegezem azután Fellner Frigyesnek »A Magyar Szent korona Országai nemzeti vagyonának és nemzeti jövedelmének megoszlása a mai Magyarország és az utódállamok között« című munkáját. Érdekes és szomorú az ő megállapítása, amely szerint az összes megmaradt magyar vagyon nem tesz ki annyit, mint amennyi megsemmisült, mert azt mondja, hogy az összes magyar vagyonnak 16.776 milliárd korona volt az értéke, viszont Teleszky munkájából megállapíthatjuk, hogy 18 milliárd értékű vagyont, pénzt és tőkét emésztett fel a háború. Nagyon is átérezzük és belátjuk ilyenkor ugy Teleszky János, mint néhai gróf Tisza István ministerelnök idegenkedését a háborútól, mert hiszen már a háború harmadik hónapjában azt tapasztaltuk és azt láttuk, hogy "hagy megerőltetésébe került a magyar államnak, hogy a háborús költségeket kiizadja. (Éhn Kálmán: Bátr ne izzadta volna ki!) Ehhez hozzájárult még az, hogy természetszerűleg a háború' folytán pénzünk értéke teljesen devalválódott, ami annál könnyebben ment, mert 'hiszen a mai adatok szerint Ausztria a kvótaíarányt meghaladóan vette igénybe a közös jegybánkot és a mi kárunkra, saját gazdagodására, sokkal tőibh pénzt vett igénybe a jegybanktól, mint amennyi megillette volna, úgyhogy a bankjegyforgalom, a békebeli 2500 millióról 1918 októberében már 31.000 millióra emelkedett. Emellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mezőgazdasági termelésünk a háború első idejétől fogva — amint nagyoa jól méltóztatnak' emlékezni rá — csökkentett, ' maximált áron állott a hadiszolgáltatás rendelkezésére, esetleg a polgári lakosság ellátására. Természetszerűleg különösen akkor tetszett ki ennek a káros hatása, amidőn a kommunizmus, majd az oláh megszállás rablásai arról is gondoskodtak-, hogy a kisgazdák — kü- ' 1önösen a megszállt falusi helyeken — vetőmagjaiktól és tenyészállatjaiktól is meg legyenek fosztva. Ha ezenfelül figyelembe vesszük, hogy a magyar társadalom normális európai mértéken felül hozott véráldozatot, (Jánossy Gábor: Abnormálisan!) különösen a kisgazdatársadalom, akkor előttünk van mind az az óriási veszteség, amely tulaj donképen a mai Magyarország jelenlegi helyzetét jellemzi és amely teljes leszegényedésünket idézte elő. (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) Mégis az bizonyos, hogy a pénz értékének teljes megsemmisülése nem annyira a háború, mint inkább a kommunizmus s az oláh megszállás és különösen a trianoni békediktátum által szankcionált országcsonkitás következ' menye. Sajnos, 1920-tól 1924-ig, vagyis négy esztendeig kellett várnunk arra, mig az európai konstelláció olyan helyzetbe jött, hogy, hála a ministeirelnökünk küzdelmének, alkalmassá vált már akkor arra, hogy valuta- és pénzügyeinket rendezhessük. Uj valutát és Nemzeti Bankot kellett teremtenünk. El is értük, Nemzeti Bankunk 30 millió alaptőkével megalakult és ezen, viszonylag csekély összeggel, főfeladatát: a valuta stabilizációját teljesítette. Ha pedig ma visszagondolunk arra az időre, amidőn az 52%-os évi, vagy mondjuk, az 1%-os heti kamat nem volt túlzott kamatszolgáltatás, akkor feltétlenül hálával kell gondol-, nunk azokra a férfiakra, akiknek providenciális előrelátása valutánk állandósítását és ezáltal államháztartásunk helyrehozatalát sikerre juttatta. Habár azt tartom, hogy ma a mi helyzetünk olyan, hogy ki-ki tehetsége szerint az ország meggyógyitásához közremunkálkodni tartozik, mégsem állhatom meg, hogy bizonyos reflefcsziókat ne fűzzek a Nemzeti Bank megteremtéséhez és hitelpolitikájához, nem a kritika kedvéért, mert hiszen sokkal kisebbnek tartom magamat, mintsem hivatottnak képzeljem magam arra, hogy a Nemzeti Bank hitelpolitikáját kritizáljam, hanem csak azért, hogy rámutassak arra, hogy nincs olyan providenciális államférfiú, aki bizonyos dolgokat előre tudjon elgondolni és bizonyos dolgodra előre képesnek tudja magát arra, és hogy ininden eshetőségre gondoljon, különösen a hitelélet terén. Mert bizonyos az, hogy a mai gazdasági élet szemszögéből nézve, a Nemzeti Bank a va j luta stabilizációját megoldotta, de a hiteik érdéstf megoldani még nem sikerült, ezzel pedig foglalkoznunk kell, mert nincs még egy olyan kérdés, amelynek tekintetében a közvélemény annyira meg lenne tévesztve, mint amennyire ebben a kérdésben megtévesztve van. Azért, hogy tisztán lássunk, vissza kell térnünk a pénzintézeteknek, mint hítelközvetitő eszközöknek, háború előtti állapotára és arra a helyzetre, amelybe azok a pénz értékének leromlása folytán 1919-ben, vagy 1920-ban jutottak. • Az a gazdasági liberalizmus, amely jellemezte 1914 előtti közéletünket, s amely ellen akkor senki sem szólalt fel, — de fel sem szólalhatott — előidézője lett annak, hogy különösen 1900-tól kezdve százszámra szaporodtak a vidéki pénzintézetek, anélkül, hogy azoknak akár a kellő erkölcsi, akár a kellő anyagi alapI juk meglett volna. Van olyan év, az 1910-es,
