Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-170

Àz országgyűlés képviselőházának Í70. ülése 1928 május 15-én, kedden. 361 vagy 1912-es, amikor több, mint 100 pénzintézet alakult Magyarországon, — (Jánossy Gábor: Családi takarékpénztárak!) úgyhogy semmi semmi más nem kellett hozzá, osak az, hogy valaki megharagudjék a szomszéd bankigazgatóra, összeálljon egy ügyvéddel, — mert ez nagyon jó eset volt, ha ügyvéddel állott össze — és egy kereskedővel és megvolt az uj bank. Senkisem kereste, hogy ennek a banknak tulajdonképen hogyan áll az alaptőke-befizetése, mert hiszen -a kereskedelmi törvény, amint tudjuk, nagyon minimális összeget ir elő abban a tekintetben, hogy egy bank a funkcióját mikor kezdheti meg. Egyszóval, ennek az lett az eredménye, hogy Nagy-Magyarországban körülbelül 1800 pénzintézet volt a hitelszövetkezeteken kivül, mert azoknak száma ismét körülbelül 3000-nyi, ezek azonban mégis óriási tökeerőt képviseltek, de még nagyobb tőkeforgatást végeztek, mert 2146 millió saját tőke mellett 11 milliárd betétjük volt. Ezt a gazdasági liberalizmus által "' előidézett visszaélést — későn ugyan — a háború alatt Teleszky János pénzügyminiistetr ur észrevette és a »menteni, ami menthető« elvnél fogva megteremtette a Pénztézeti Központot, aminek azután az lett az eredménye, hogy e sok intézet közül csak 1296 lett a Pénzintézeti Központnak tagja. Ezekből csonka Magyarország területén 599 maradt. A legutóbbi pénzintézeti központi értesítés szerint ezidőszerint 512 vidéki és 63 budapesti pénzintézet tagja a központnak. A 69 budapesti pénzintézet tőkeerősségére jellemző az, hogy 1913-ban 1270 millió alaptőkéjük és 1855 millió betétjük volt, a vidék 530 pénzintézetének pedig 1710 millió volt a betétje. Látjuk tehát, hogy a háború kezdetén, 1914-ben a magyar közgazdaság korántsem volt olyan vértelen és tőkeszegény, mint ahogyan azt mai állapotunkból következtetve gondoljuk, de vértelenné és leszegényedetté tette természetszerűleg a háború, mert hiszen annak következménye volt, hogy a budapesti intézeteknél 1926-ban 648, a vidékieknél pedig 280 millió betét volt. Fontosnak tartom még felemlíteni azt is, hogy mig a budapesti intézetek 700 millió értékű értékpapir-tárcájuknak 12%-át tudták átmenteni, addig a vidékiek a hadikölcsönök nagymérvű jegyzése folytán, csak 6%-át. (Ugy van! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) Természetes, ugyebár, hogy ilyen^ tőkeszegénység mellett, amikor — amint egy izben már volt szerencsém a pénzügy minister úrral közölni — a Pénzintézeti Központ kebelébe 10.000 pengőn aluli pénzintézetek is tartoznak (Bud János pénzügy minister: Ez elég helytelen!) és ezek száma 7, azonkivül 45 olyan pénzintézet, amelynek tőkéje legfeljebb 20.000 pengő, akkor ezek a vidéki intézetek tőkeszegénységüknél fogva kétszeresen rá volnának utalva akár a Nemzeti Banknak, mint egyetlen olcsó hitelforrásnak, akár pedig a Pénzintézeti Központnak a hitelére. Sajnos azonban, a tőkeszegénység folytán kellő hitelellátásuk egyáltalán nem lehetséges. De fontos inkább e tekintetben az, hogy mig békében a magyarországi pénzintézetek a Nemzeti Banki, vagyis olcsó, 4%-os pénzt a visszleszámitolásnak 50—70 százalékában használták, addig most mindössze a visszleszámitolásnak 15—25%-át kapják a Nemzeti Banktól. Ebben találja tehát indokát az a tény, hogy mivel a gazdasági élet, különösen a vidéki, nagyobb tőkét igényel, azt a nagyobb tőkét kénytelen az a kis intézet sokkal drágábban megfizettetni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon. — Felkiáltások: Ez a baj!) Mert hiszen az a tőke, amely a Nemzeti Bankból kiindul, végeredményben tulajdonképen mégis csak oda jut a vidéki pénzintézetekhez, de sokkal drágább áron. A gazdasági élet természetesen végeredményben eo ipso nehéz, küzdelmes kamatok árán túlzottan fizeti meg ezt az árat. Ezt igazolhatja különben az az egyszerű adat is> hogy 1912-ben, — az 1912-ős évet azért hozom fel, mert ez az év volt tulajdonképen az OsztrákMagyar Bank megpróbáltatásának éve, ekkor volt ugyanis a legnagyobb bankjegyállomány és a legnagyobb hitel, mert hiszen BoszniaHercegovina annexiója nyomán és kapcsán pénzügyi feszültség volt az egész világon — a Nemzeti Bank Budapestnek 2684 millió pengő, a vidéknek pedig 716 millió pengő visszleszámitolási hitelt nyújtott és nyújthatott, amellyel szemben a Nemzeti Bank ma a legtávolabbmenő és legszabadelvübb kezelés mellett csak lecsökkentett mértékben, — mondjuk az 1927-es zárszámadás szerint — Budapestnek 1875 millió pengő, a vidéknek pedig 465 millió pengő visszleszámolási és egyéb hitelt nyújtott 1927-ben. Ezeknek az adatoknak összevetéséből megállapithatjuk hogy csonka Magyarország vidéki része a hitelellátást illetőleg az OsztrákMagyar Banktól sokkal több hitelt kapott, mint a Magyar Nemzeti Banktól. Nem hibáztatom érte a Magyar Nemzeti Bank vezetőségét, és pedig azért nem, mert ez abban a tünetben találja indokát, hogy a fővárosi pénzintézetek, — igaz ugyan, hogy külföldi segitséggel, — aránytalanul jobban emelték és tudták emelni alaptőkéiket, azonkivül betéttőkéjük is sokkal jobban szaporodott, mint a vidékieké. Ismét érdekes tünet, és nagyon felhivom rá az. igen t. pénzügyminister ur figyelmét, hogy mig a budapesti betétek tulajdonképen csak 43%-on állottak vagyis az 1.855 millió alaptőkéhez képest 67%-on, addig a vidéki intézetek 51%-on állottak, addig — és ez a fontos, ma a budapesti betétek már 900 millión állanak, vagyis majdnem 50%-on, mig a vidéki betétek még ma is csak 300 millió körül vannak. Ennek természetszerű következménye az. hogy a gazdasági élet pangása, vidéken sokkalta jobban érezhető, mint Budapesten, annál is inkább, mert a vidéki pénzintézetek a tőkeemeléshez szükséges pénzügyi eszközök hiján természetszerűleg sokkal később jutnak oda, hogy tőkéiket megfelelő módon felemelhessék. Vannak ezek között a pénzintézetek között olyanok, — amelyekre az előbb is utaltam. — hogy például van olyan 100.000 pengős pénzintézetünk, amely békében több millió aranykoronás pénzintézet volt, vannak olyan 50.000 pengős pénzintézeteink, amelyek egymillió aranykoronás alapitások voltak és ebben az a fontos, hogy tulajdonképen az alaptőkéjük egy-egy kis ingatlanban, vagy az intézet^ házában vannak benne, aminek következménye az, hogy a Jegybank ezt mint hitelfedezetet nem fogadhatja el. Ha mármost a Nemzeti Bank hitelpolitikája szempontjából azt a kérdést tesszük vizsgálat tárgyává, hogy tulajdonképen a társadalomnak melyik osztálya az, amely a Nemzeti Bank hiteléhez aránytalanul könnyen jut, — csak a nagykereskedőt veszem és a nagygyárost, mert a kisiparosról nem beszélek, mert az épen olyan nyomorúságos helyzetben van, mint a kiskereskedő, avagy mint a kisgazda, —• sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a hitel ellátása természetszerűleg elég minimális. De fontos itt a kérdés abból a szem-