Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-169

"Âz országgyűlés képviselőházának 169. ülése 1928 május 11-én, pénteken. ján vonják felelősségre a Munkásbiztositó Pénztárnál, mint amelynek ő alá van vetve a katonaságnál, ezen tehát nean leihet segíteni. Ami mármost a vitézeknek és a hadi rokkantaknak földdel való ellátását illeti, ezt a kérdést is állandóan figyelemmel kisérjük, amennyire' lehet, elősegítjük a dolgot, toljuk a dolog szekerét. Természetes, hogy 100%-ig nem lehet kielégíteni a mi kívánságainkat sem, sőt nagyon messze vagyunk tőle, azonban amennyire lehetséges, igyekszünk ezt elősegíteni. Az utak építése kétségtelenül katonai érdek is és, ha módomban van, az útépítési programmât lehetőleg fejleszteni kívánom. (Helyesles a jobboldalon.) Arra nézve amit a gépkocsikra mondott igen t. barátom, egy kis fentartással kívánnék élni, mert ismervén a kereskedelemügyi minister ur igen mélyreható, messzemenő, nagykoncepcióju gpndolkozásmódját, nem \hihietnem

, hogy ő az Államvasutak bevételeinek védelme céljából megakadályozza az automobil-közlekedés fejlesztését, mert hiszen akkor tulajdonképen a saját célja ellen dolgozik. Tudjuk, hogy a vasutak az utakból alimentálódnak, a vasút abból él, hogy az utón hoznak neki szekéren vagy rakományt, vagy utast, egyszóval, ha ugyanezeken az utakon autók hozzák, azaz gyorsabban hozzák és többet hoznak egyszerre, ebből a vasútnak kára nem lehet, csak haszna van. Vannak egyes esetek, amikor a vasúti politikába ütközik, ez pedig az, ha bizonyos vasúti vonalakkal párhuzamosan akarnak berendezni állandó automobilközlekedést. Itt azután igen természetes, hogy a két érdek közt kell valamilyen kiegyenlítő középutat keresnie a kereskedelemügyi minister urnák. Ami Frühwirth igen t. képviselő ur felszólalását illeti, a kisiparosok szállításban való részesítésére nézve, csak egészen röviden a következőket vagyok bátor elmondani. Abszolúte ragaszkodunk a kÖzszállitási szabályok által előirt arányokhoz, (Helyeslés jobb felől.) azok pedig előirják, hogy minden lábbeli szállításnál a lábbelik 40%-át a kisiparosoknál kell megrendelni. Ez mindig meg is történt. Ha ez ma kevesebb, mint amennyi volt 1920-ban vagy 22-ben, — vagy nem tudom milyen példát hozott fel az igen t. képviselő ur — az igen természetes, mert hiszen akkor a hadsereg több, mint kétszer akkora volt, mint amekkora ma és egyéb közbiztonsági szervek is nagyobb létszámmal voltak, melyek lábbeli szükségletét szintén a honvédelmi minister rendelte meg. Ettől tehát eltérés abszolúte nincs. Egyéb szállításoknál nincs kötelezően kimondva, hogy hány százalékot kell a kisiparnak juttatni, azonban minden egyes szállításnál 40%-ot a kisiparosoknak juttatunk, még abban az esetben is, ha a kisiparosok árai6%-kal magasabbak, mint a nagyiparé. Méltóztatnak tehát látni, hogy itt meglehetős latitüd van a kisipar védelmére, amelyet mindig betartunk. Ami Vértes igen t. képviselő ur megjegyzését illeti, a nyeregszállitásra nézve, itt csak annyit akarok mondani, hogy ez a dolog ugy áll, hogy a legolcsóbb ajánlattevő egy egészen elsőrendű budapesti firma, — megjegyzem, nem a Wolffner bőrgyár, mert az nyeregszállitással nem foglalkozik — hanem egy nyergescég, amely 50 pengővel olcsóbb árajánlatot tett, mint a kisiparosok. (Gömbös Gyula: Darabonkint?) Darabonkint. Nekem nem áll módomban az, hogy egy amugyis, sajnos, visszamenésre ítélt iparágat — mert hiszen hiába, a KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XII. lónak szerszám kell, nyereg kell, de az autónak nem kell sem szerszám, sem nyereg — honvédelmi pénzekből mesterségesen fentartsak, ellenben igenis, megtettem, hogy közöltem ezekkel a kisiparosokkal a legolcsóbb árajánlattevőnek árait és megmondottam nekik, hogyha ilyen áron hajlandó szállítani, akkor náluk is rendelek 40 százalék erejéig, (Élénk helyeslés jobbfelől.) ezt az árat azonban nem voltak hajlandók vállalni. Én tovább nem tudok elmenni ezen a téren. Ami a hadmentességi adó kérdését illeti, ez nem uj gondolat, hanem meglehetősen régen felmerült gondolat, amelyet már mindenféle formában letárgyaltunk pro és contra. A végeredmény eddig az volt, hogy a pénzügyministerium azt számította ki, hogy ennek az adónak jövedelme kevesebb lenne, mint amenynyit a nyilvántartás és a behajtás követelni fog. (Rothenstein Mór: Béke időben is az volt!) Nem lehet ugyanis ezt az adót egész általánosságban kiróni, ezt csak olyan emberekre lehet kiróni, akik egyébként hadszolgálatra képesek, alkalmasak és kötelesek volnának. Egy egészen uj adóstatisztikát kellene tehát felállítani, egészen uj adathalmazt kellene összegyűjteni és ezeknek a munkálatoknak eredménye — tekintettel arra, hogy nem lehetne ezt az adót magas mértékben megszabni — valószínűleg többe kerülne a számitások értelmében, mint amennyit ez az adó behozna. Ezért kellett ezt az ideát mindig elejteni. Azt hiszem, hogy a felmerült kérdésekre a választ nagyjából megadtam és közöltem véleményemet. Most méltóztassék megengedni, hogy csak pái} szóvá] köszönetet mondjaik azért M igazain s,zép vitáért, amely ma itt a honvédelmi kérdésben lezajlott. A legnagyobb örömmé] állapítom, meg, hogy aa érdeklődé» a honvédelmi kérdések iránt soha még olyan nagy nem volt, mint most és hogy úgyszólván egyhangúlag nyilvánult meg az egész Ház szeretete, ragaszkodása, segíteni készsége a honvédség kérdéséiben. (Ugy van! Ugy van! — Krisztián Imre: Megérdemli!)Azt látom és azt remélem ebből következtethetni, hogy végre-valahára megfog szűnni az a régi időkből származó, áldatlan állapot, hogy egy nemzet a saját véderejétől idegen volt. (Ugy van! Ugy van!) Amint én azt ezelőtt öt évvel mondottam, amikor ezt az állást vállaltam, hogy nem létezik hadsereg a nemzeten kivül és nem létezik nemzet a hadsereg nélkül. (Élénk helyeslés. — Karafiáth Jenő: Egyedül helyes felfogás!) Nem lehet elképzelni hadsereget, amely ne a nemzeti érzéstől teljesen áthatva csak azt a célt szolgálja, hogy ennek a nemzetnek létét biztosítsa. (Ugy van! Ugy van!) Ezt a megértést gondolom ma üdvözölhetni nemcsak itt a Házban, hanem — minthogy ez a Ház az egész nép képviseletében van itt ^ — az egész magyar nemzet részéről is. (Élénk helyeslés.) Azt látom, hogy kezd a köztudatba belemenni az, amit talán ugy fejeznék ki a legrövidebben, hogy: végházban élünk ma. Ez a kis ország, amelyben mi élünk, ez ma az utolsó magyar végház a török, a tatár veszedelemmel szemben. Ezenkívül a magyarnak biztos helye nincsen. Ha ezt nem tudják megtartani, ha ezt nem tudják megvédeni: Finis Hungáriáé! Ez a megértés az, amelyet én feltámadni látok és amely nekem azt a megnyugvást adja, hogy ugy ez a Ház, mint maga a nemzet igenis, kész mindent megtenni arra, hogy a ránk diktált lehetetlenül szűk és korlátolt határok között legalább megtegyük azt, amit *7