Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-169

Az országgyűlés hépviselöházánah 169. ülése 1928 május 11-én, péntehen. Fitz, Arthur jegyző: Szinyei Merse Jenő! Szinyei Merse Jenő: T. Képviselőház! Előttem szóló t. képviselőtársam fejtegetéseivel, főleg a »si vis paeem, para bellum« klasszikus mondással kapcsolatosan, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk. Megegyezünk abban is, hogy ezeknek a klasszikus igéknek gyakorlati megvalósítását nálunk a toborzás rendszere a legnagyobb mértékben akadályozza, A toborzás a célnak, amelyet szolgálni van hivatva, egyrészit nem felel meg, másrészt pedig olyan óriási tehertételt zudit ennek a csonka országnak költségvetésére, hogy ennek következtében igen sok olyan feladatra, amelyet — azt hiszem, — ugyancsak pártkülönbség nélkül mindnyájan megoldani óhajtunk és a megoldást állandóan sürgetjük, alig juthat már fedezet. Ilyen megoldásra váró feladatnak tartom többek között — amellyel már itt a mai ülésünkön is előttem szóló képviselőtársaim közül többen foglalkoztak, — a vitézségiérempótdíjak ügyének rendezését. Ennek a kérdésnek a tárgyában a népjóléti tárca költségvetésének múlt heti tárgyalása során tartott felszólalásomban volt szerencsém megemlékezni arról a határozati javaslatról, amelyet a Felsőház vitéz Hellebronth Antal felsőházi tag javaslatária magáévá tett és a Képviselőházhoz alkotmányos tárgyalás céljából áttett. Ez a határozati javaslat, — amint méltóztatik tudni, — a kérdés megoldását olyképen tervezi, hogy a rokkantellátási adó egy bizonyos méltányos részét szándékozná fordítani a vitézségi érempótdíjak folyósitására, illetőleg a rokkant-ellátási adóról szóló 1925 : XLVIII. tcikk vonatkozó 16. §-át szándékozná ebben az irányban módosítani. Amidőn múlt heti felszólalásomban ezt a kérdést szerencsém volt szóvátehetni, az igen t. népjóléti minister ur reflektálván felszólalásomra, azt a választ adta, hogy ennek a kérdésnek a rendezése azért okoz, olyan nagy nehézséget, mert a rokkant-ellátási adóból eredő bevétel a hadirokkantak járulékainak fedezésére használtatik fel teljes egészében, sőt, mint a költségvetésből látható, a rokkantellátási adóból eredő ez a bevétel erre a célra távolról sem elegendő és igy egyéb fedezetig forrásokról is kellett ta kormányzatnak ebből a célból gondoskodnia. Ugyanakkor az igen t. népjóléti minister ur a többek között ezeket is mondotta (olvassa): »Én teljesen osztom Szilágyi Lajos t. képviselőtársamnak felfogását abban a pontban, hogy nincs Junktim a hadirokkantgondozás és a vitézségi éremdíjak kifizetése között, Etnnek következtében nem cselekedett helyesen annak idején a törvényhozás, amikor a kettőt egy céladó rendezésével egymás mellé koordinálta, illetőleg, ha az intenciót helyesen olvassuk ki az adott indokolásból, akkor szubordmálta, mert hiszen a főcél mégis csak a hadirokkantak védelme volt ia céladó létesitésénél és mellékesen zengett el a sejtés; hogy majd ha azután marad még a hadirokkantvédelem kielégítése után fedezet, az fel lesz használható a vitézségi érempótdíjak fizetésére is«. Majd igy folytatta (olvassa): »Ez a kérdés igy van, ez nem hadirokkantkérdés, nem gazdasági kérdés, nem szociális kérdés, nagyon helyesen méltóztattak rámutatni, hogy ez tulajdonképen erkölcsi kérdés. Ez egy olyan erkölcsi értéknek, etikai színvonalnak, elért, kiküzdött, fáradsággal, vérrel kiküzdött értéknek a nemzet részéről való megbecsülése, amely az előbbi kategóriába nem sorolható be. Ebből azonban következik még valami az okfejtés során. Ha ez ilyen ügy, ha ez erkölcsi, mégpedig egy speciálisnak nevezhető etikai értéknek a védelme, akkor ez nem is hozzám tartozik, szegény népjóléti ministerhez, hanem a honvédelmi minister úrhoz.« Erre való tekintettel bátor volnék az igen t. honvédelmi minister urat kérni, méltóztassék azok után, hogy az igen t. népjóléti minister ur ennek a kérdésnek rendezését — amint beszédéből szerencsém volt felolvasni — nem vállalja és kétségkívül megállapította, hogy ez a kérdés a honvédelmi tárca keretébe tartozik, mindent elkövetni, hogy ez a kérdés, amely minden költségvetési vita alkalmával a Ház minden oldaláról szóvátétetett, egyszer már, még pedig mentől előbb, megoldást nyerjen. Épen mai ülésünkön hallhattuk Fráter Jenő igen t. képviselőtársunktól, hogy talán az állami költségvetésnek nem is olyan óriási megterheléséről volna itt szó. ö csak az arany vitézségi éremmel kitüntettek számáról emlékezett meg és egy 20 pengős havi érempótdíj folyósítását véve alapul a kalkulációnál, ha jól emlékszem, 96.000 pengőben jelölte meg azt az összeget, amely szükséges volna, hogy az arany vitézségi éremmel kitüntetettek részére megkezdhessék vitézségi érempótdíjak folyósítását. Én ezt a gondolatot nagyon helyesnek tartom és ugy képzelem, hogy az arany vitézségi érempótdíjak folyósitása után az első és a második osztályú ezüst vitézségi-éremmel kitüntettettek díjainak folyósitására, szukcesszive lehetne majd rátérni. Mindenesetre azonban itt akadályok vannak, mégpedig akadály az a törvény, amely még hatályban van, az 1925 : XLVIII. te, amely kifejezetten a rokkantellátási adóval tervezte a vitézségi érempótdíjak folyósításának kérdését elintézni, mégpedig nem egy állandó járadék, hanem tulaj donképen megváltás formájában. Itt tehát szerény véleményem szerint törvénymódosításra mindenesetre sürgősen szükség van, mert hiszen addig ehhez a kérdéshez nem is nyúlhatunk hozzá. Múltkori felszólalásomkor voltam bátor ezen kérdés megoldásának talán bizonyos megkönnyítése érdekében azt a gondolatot is felvetni, hogy esetleg lehetne a vitézségi érmesek közül a jobbmóduakat és a vitézi telkekhez juttatottakat felszólítani, appellálván az ő hazafiasságukra, hogy mondjanak le a szegényebbsorsuak érdekében és részben a megoldáshoz szükséges összegnek kisebbététele céljából az érempótdíjra vonatkozó igényükről és ennek ellenében részükre egy maradandó, díszes oklevél állíttatnék ki, amelyben felsoroltatnának hadi érdemeik és esetleg az az ujabb érdemük, hogy a szegényebbsorsuak javára lemondottak érempótdíjuk folyósításától. (Helyeslés a jobboldalon.) Akkor Szilágyi Lajos igent, képviselőtársam ezt a gondolatot meglehetősen elitélte és arra hivatkozott, hogy az a vitézségi érempótdíj épen arra szolgál, hogy mindannyiszor, amikor az illető vitézségi érmes felveszi a hó elején azt a kis, tulaj donképen nagyobb vásárlóerővel nem biró vitézségi érempótdíjat, visszagondoljon szép katonakorára' és háborús emlékeire és ez benne ébrentartsa, növelje a hazafias érzéseket. Az igen t. népjóléti minister ur viszont a maga részéről ezt a gondolatot nem tartotta elvetendőnek, sőt azt — amiért hálával tartozom — védelmébe vette és azt mondotta, hogy ő ezt egészen ügyes gondolatnak tartja, mert hiszen az a díszesen kiállitott maradandó oklevél mindennap lesz látható és mindennap el fogja tölthetni az illetőt ezekkel az érzésekkel. Mindenesetre azt hiszem, hogy &&zel is már lényegesebb megtakarítást érnénk el