Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-163
16 Az országgyűlés képviselőházának 163. ülése 1928 május 2-án, szerdán. magánbérházakban igen drágák a lakbérek; szobánként évente átlag 1000 pengő lakbért is kérnek a háztulajdonosok. Melyik budapesti polgárember bir ma ilyen lakást megfizetni? Ezzel szemben a népjóléti ministeriumnak épen legutóbb befejezett Kinizsi-utcai állami bérházépítkezése bebizonyította, hogy egy mindien tekintetben elsőrangú kivitelben épült házban is lehet a béreket alacsonyan — a mai viszonyokhoz képest aránylag alacsonyan — megszabni, mert a népjóléti minister ur az itt épült lakások bérét szobánként 500 pengőben, tehát' a szokásos bérnek felében szabta meg és a végzett statisztikai számitások azt bizonyítják, hogy, bár köztudomás szerint az állam mindig drágábban épit, mint egy niagános épittető, ez a Kinizsi-utcai állami bérház mégis majdnem 4%-ot hoz tisztán az államnak. Ez azért fontos, mert ha az állam nagyobb mértékben épittetne ilyen lakásokat és t azokat ilyen' elfogadható, aránylag olcsó bérért adná bérbe, ezáltal szabályozólag és irányitólag hatna a többi Budapesten épülő magánbérházak lakbéreire is. Nagyon jól tudom, t. Képviselőház, hogy a népjóléti minister ur programmjában benne van mindaz, amit én mondottam. Távol is áll tőlem szándék, mintha én a népjóléti minister urat támadni akartam volna ezzel a felszólalással. Ha valaki, akkor én vagyok az, aki itt, ebben a Házban, a legjobban tudja, hogy Va s s József népjóléti ministernek szive milyen erősen dobogj minden nyomorult, mindien szegény magyarért. Nem támadni akartam tehát én a népjóléti minister urat, hanem ellenkezőleg, támogatni azáltal, hogy rámutatok ezekre a hibákra és az egész kormányt, főleg azonban a pénzügyminister urat arra kérjem, hogy megfelelő hitelek rendelkezésre bocsátásával ezeket a súlyos szociális hibákat és bajokat kiküszöbölni segítsen. (Helyeslés a középen.) Még egy szociális problémát óhajtok néhány szóval szóvátenni, amelyre a népjóléti minister ur mái gyönyörű beszédében is kitért. Ez a probléma a szegényügy rendezése. Épen a falusi néppel való érintkezésből meritek egy adatot, amelynek tapasztalása arra indított engem, hogy a dolgot itt szóvátegyem. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Kerületemnelk egyik községében egy községi szegényt, aki még hozzá nő is, a község a bikaistállóba helyezett el, mert másutt részére helyet biztosítani nem tudott. Az illető szegénynek ellátásáról a község akképen gondoskodik, hogy mindennap más házba jár az illető szegény és ott kapja meg ellátását. Köztudomású tény az, hogy minden községben községi szegényalap van. Az én felfogásom az, hogy amennyiben vármegyénként egyesítenénk ezeket a községi szegényalapokat, a vármegyéik abba a helyzetbe kerülnének, hogy ezeknek az alapoknak jövedelmére kölcsönöket vehessenek fel, amelyeknek segítségével lehetne járásonként szegényházat épiteni, (Ugy van! Úgy van! a középen.) hogy ezekbe a járási szegényházakba volnának beutalandók az illető járásnak szegényei, eltartásukról pedig olyik épen gondoskodhatna a vármegye, hogy a kihágási büntetéspénzekből a a ráeső részt erre a célra fordítaná, hogy ezeket a járási szegényházakban elhelyezett szegényeket ezzel fentartsa. T. Ház! Én igen jól tudom, hogy a népjóléti minister ur, amióta most immár majdnem nyolc éve a ministeriumának vezetését átvette, (Propper Sándor: Csak hat!) mindenkor a legnagyobb megértést tanusitotta a szociális problémák iránt. Én tudom nagyon jól, hogy az ország szociális ügyeinek gondozása a lehető legjobb kezekben van letéve és mivel a népjóléti minister ur iránt a legteljesebb bizalommal viseltetem, a népjóléti és munkaügyi ministerium költségvetését elfogadom. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Propper Sándor! Propper Sándor: T. Ház! A népjóléti minister ur bevezető beszédéből két dolog ragadta meg a figyelmemet. Az egyik, amelyben azt kérte, hogy ezt a táircát ne a pártpolitika zaja kisérje, hanem minden pártpolitikától mentesen tárgyaljuk a kérdést, a másik pedig az a programm, amelyet elénk rajzolt a népjóléti ministerium további tevékenységéről. (Meskó Zoltán: Halljuk! Tegnap pihentek, hangosabban! Nem értjük!) Az elsőre vonatkozóan az a tiszteletteljes válaszom, hogy mi nagyon szivesén belemegyünJkl abba, hogy ez a tárca ne legyen pártpolitikai harcok területe, hogy itt valóban minden pártpolitikától mentesen tárgyaljuk a kérdéseket. Kérnem kell azonban ehhez azt, hogy kezdje meg ezt maga a népjóléti minister ur. (Felkiáltások a középen: Már elkezdte!) Majd beszédem későbbi folyamán utalni fogok arra, hogy hol van a népjóléti minister ur tevékenységében a pártpolitika, a meglehetősen krassz és zajos pártpolitika, úgyhogy én a kérelmet magát egy kissé jogosulatlannak tartom, tudatában annak, hogy a pártpolitikát éppen a népjóléti minister ur képviseli a szociális biztositás terén. A másik programmera nézve, amelyet kaptunk, az a tiszteletteljes megjegyzésem, hogy és ezt a programmot a mai időkhöz és a mai viszonyokhoz mérten túl kevésnek és túl szerénynek tartom. (Jánossy Gabon: Tavaly is mondta!) A minister ur a nyolcórai munkaidőt vetette fel, mint amellyel sürgősen foglalkozni kivan és talán 1929-re tető alá is akarja hozni. Én figyelmeztetem a népjóléti minister urat, hogy az ő nyolcórai munkanapos akciójával el fog késni, máris elkésett, mert a munkásság a maga részéről a nyolcórai munkaidőt túlnyomórészt, különösen az ipari üzemekben már megteremtette. Ha tehát a minister ur a nyolcórai munkaidő ratifikálásával jön, akkor csak a meglévő helyzetet stabilizálja; esetleg az az előnye lehet még meg, amelyet nem akarok lekicsinyelni, hogy a képesített munkások körén kivül is lehetőséget ad a nyolcórai munkaidő bevezetésére. El fog késni a minister ur azért is, mert a nyolcórai munkaidő már nem sokáig tarthatja magát. A tengerentúli államokban a nyolcórai munkaidő már túlhaladott. Ausztráliában és Amerikában már a heti 42 órai munkaidő az, amely a gazdasági viszonyoknak megfelel az egész közösség sérelme nélkül, mert a túlhosszu munkaidő, amely nem áll arányban a géptechnika fejlődésével és a termelés racionalizálásával, nagy munkanélküliséget, a nagy munkanélküliség szociális nyomorúságot és borzasztó elégedetlenséget okoz és ez nemcsak egy néposztálynak kérdése, hanem az egész állami közösségnek kérdése is. A népjóléti minister ur azt hiszi, hogy valami nagy nemzeti ajándékot hoz a nyolcórai munkaidővel. Ugyanakkor . Amerikában egy meglehetősen öntudatos kapitalista, Ford, néhány könyvet irt hiár annak bizonyítására,' hogy a nyolcórai munkaidő kérdésével sietni kellene, nehogy az elkéssék. Ford azt mondja egyik munkájában, hogy gyártelepein, amelyekben
