Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

Í80 Àz országgyűlés képviselőházának 165. ütése 1928 május t-én, péntekéi azt tartom, hogy Magyarországon talán 1848 és a kiegyezés óta a negativ emberek típusa fejlődött ki, az\ analizáló, mindent lekritizáló embertípus, amely nem. lehet alkalmas arra, hogy egy nemzetet a maga utján erősítsen, (Ugy van! Ugy van!), amely csak arra alkalmas, hogy belekapaszkodjék abba a lendítő kerékbe, amely a nemzet erejét akarja előre vinni. Én is a pozitív embertipus kinevelését tartom szükségesnek és pedig azért, mert hiányzik a magyar közéletben is, a magyar közgazdasági életben is, a magyar kulturális életben is egy bizonyos magyar embertipus, mint ahogy létezik egy angol tipus, egy francia tipns és talán mostan Olaszországban a fasiszták típusa; egy embertipus, amely nem azzal tündöklik, hogy zseniket produkál, hanem a nagy tömegben mindig ugyanabban az arculatban jelentkezik és reprezentálja a nemzet életfelfogását. Ezt az angol tipust keresem én itt Magyarországon is, amely a nemzetnek miniden egyes — mondjuk — elvi kérdésére igennel tud felelni, ahogy eat a minister ur kifejtette. (Esztergályos János: Ezt csak az egységes párt tudja megcsinálni!) Nem politikai pártokról beszélek, ezt a tipust még a szocialisták sem tudják elérni. (Esztergályos János: Mert nem mondunk mindenre igent! — Kun a P. András: De szeretnék elérni!) T. képviselőtársamra ez nem vonatkozik, mert nem mondhat igent, különösen akkor nem, amikor olyan kérdésekről van szó, mint amilyenek épen most fekszenek a Ház asztalán. Azt mondóul, hoigy egy új magyar embertípusra, pozitív embertípusra van szükség, amely úgyszólván évszázadokon át örökli majd apáról-fiura azokat az eszméket és elveket, amelyek együttesen alkotják azt a nemzeti közszellemet, amely nélkül nem képzelhető el. egy egészséges nemzet politika, egészséges nemzeti gazdasági élet és egészséges nemzeti kulturális élet. Ezért vagyok szószólója és hogy ugy mondjam, szerelmese a collegek-nek. Azt tartom, hogy Etonban, Oxfordban! és Cambridge-ben nevelődik az angol ember, az az uniformizálódott angol embertípus, aki akár Sanghaiban, akár Egyiptomban van, mindig ugyanaz, mindig önérzetesen angol, mindig reálpolitikusan angol, mindig telve vau az angol történelemmel és bárhol legyen, a világ bármelyik pontján, mindig ugyanaz az embertipus, őt nem, lehet asszimi- \ lálni, nem lehet idegen arculatokra átalakitani, ő mindig angol marad, az az, angol, akit Etoinban, Cambridge-ben vagy Oxfordban neveltek. A magyar nevelés problémáinak előterébe kell állitani a college-rendszert. Uniformizálni kell a magyar közszellemet és műveltséget. A zseni úgyis kitör a maga utján. A magyar átlag-intelligencia számára kell a college-ket létesíteni, ahol megtanulják mindazt, ami az életben szükséges, hogy az az ügyvéd, keres kedő, professzor bárhová megy el, mindig víszszaemlékezzék a magyar Etonra, Cambridge-re vagy Oxfordra, ahol egytípusú embereket nevelnek, ahol a nevelés alapja ugyanaz mariad. Az az ember ugyanaz fog maradni az életben is. Ezért vagyok barátja a college-nek és azéri hivomi fel a minister ur figyelmét, hogy méltóztassék uj college-ket létesíteni, internátusokat, mert hiszen csak az arisztokrata adhatja meg fiának azt a tökéletes nevelést, amire — mondjuk — épen független államiságunknál fogva szükség van, csak az a gazdag emjber adhatja meg fiának ezt a nevelést. Viszont állitom, hogy a magyar -tehetség minden társadalmi rétegben feltalálható. (Ugy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Ha bármi lyen alacsony társadalmi rétegből származó tehetséget beteszek, beplántálok egy ilyen college keretei közé, amint onnan kikerül, az nem egy demagóg-intelligenciát fog eredményezni, mert nem ferdén kapja a napot az ö nevelése idején, banem egyenesen érzi az Isten áldását. A college tehát olyan embertípust nevel, olyan embertípust ad a magyarságnak és a . magyar, közéletnek, amely a magyar nemzetnek hasznára lesz. Én a múltból, az 1918-as időkből látom» hogy voltak olyan _ professzorok vagy más intelligens pályán jelentkező politikusaink, akik egészen ferdén akarták vezetni a magyar nemzetet a maga életének utján. Viszsza kell a helyes utna vezetni a nemzetet. (Helyeslés.) A nevelésben van a hiba és mert itt van a hiba, a legfontosabb faktora a magyar politikai, gazdasági és kulturális életnek az az iskola, az a college, az a magyar Eton, Cambridge, Oxford, ahol a magyar embertípust. vagy ahogy a kultusziminister ur méltóztatott mondani, a pozitív magyar embert fogják nevelni. (Tetszés és helyeslés.) Azt állitom, hogy csak felfelé törekvő nemzet fiának érdemes lenni. Én egy. a maga sorsával szemben peszimisztikus nemzetnek nem akarok gyermeke lenni. (Helyeslés a jobboldalon.) Annak ellenére, hogy csonkák vagyunk, hogy kinos a mindennapi helyzet, mégis ugy érzem, hogy az az atavisztikus erő, amely ezeréven keresztül fentartott bennünket s amely bennem is él és állandóan ösztökél a nagyratörésre nemzetem

1 szempontjából, kell, hogy továbbra is éljen. (Élénk éljenzés és taps a jobbés baloldalon.) Épen azért üdvözlöm azt a tendenciát, amelyet a minister ur kultúrpolitikájával követ, szemben azokkal az urakkal, akik ennek az országgyűlésnek másik házában takarékosságra hivatkozva, irigylik a pénzt a magyartól. Mert nem a kultuszminister urnák adjuk a pénzt, nem is egy pártnak, hanem a nemzetnek, annak a nemzetnek, amellyel 1867 óta a liberális korszak alatt igenis mostohán bántak, elsősorban azoknak a magyar vidékeknek, amelyeken ma a kultuszminister ur épit iskolákat. (Ugy van! Ugy van!) Én is az Alföld egyik kerületének vagyok képviselője és látom az elhanyagoltságot, de látom azt is, hogy az utóbbi évek alatt igenis épültek iskolák, azok az iskolák, amelyeket azoknak az uraknak lett volna kötelességük felépiteni, akik ma mint politikai antikváriusok jelentkeznek (Karafiáth Jenő: Ez a multak bűne!) és prezentálják a maguk eszméit ezen országgyűlés számára, amely a haladás és a nemzeti erősödés jegyében indult el a maga útjára. (Ugy van! Ugy van!) A takarékossági bizottságot — amint mondani szokás, — vom Haus aus nem szeretem. Én egyáltalában nem tartom helyesnek a bizottságokkal való kormányzást. A felelős ministerek felelősek mindenért. Nekik nem lehet szükségük és egy alkotó kormánynak nem is lehet szüksége arra, hogy a maga munkáját ellenőrző és takarékossági bizottságokkal megkösse. Mert ugy látszik, azok az urak, akik valamikor hatalmon voltak, elfelejtik azt, hogy mi csak illemből az ő korukkal szemben nem élünk azokkal az eszközökkel, amelyekkel illetni lehetne azt a korszakot, amely végeredményben az 1918-as forradalomhoz vezetett. Mi, uj magyarok, más emberek vagyunk. Mi nem vagyunk talán olyan sima emberek, mi nem tudunk talán annyira udvarolni, nem tudunk talán pozíciókat elérni. Mi, a háborúban megedzett magyarok, nyersebbek vagyunk — ezt beismerem — és az idősebbekkel szemben spártailag állunk addig, amig privát érintke-