Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-165
Az országgyűlés képviselőházának 165. ülése 1928 május 4-én, pénteken. 123 személyzet női része bizonyos mértékig szinténfejleszti, \kiterjeszti , kiszélesíti lés tökéletesiti ezt az intézményt, amely épen azokkal a legszegényebb rétegekkel foglalkozik, amelyektől eddig minden orvosi ellenőrzés és beavatkozás távol volt. Ez az intézmény most a legszegényebb népréteg gyermekeinek bajait és betegségeit a kezdeti stádiumban felismeri, könynyebben és kevesebb költséggel menti meg ezeknek életét és munkaerejét, tehát ezzel később a nemzeti vagyonnak ezt a fontos tényezőjét menti meg a jövendő számára, s igy a kommunitások egyéb feladatai szalmára felszabadítja azokat a lekötött összegeket, amelyeket ma a kórházakra és általában az egészségügyi restitució céljaira lekötve tartani kénytelenek. Ha azonban ez a feladatkör csak a fővárosra szorítkozik, ha a megelőzés és megmentés munkája csak a főváros lakosságát éri, akkor az eredmény súlyosan veszélyeztetve van, mert a városba tóduló és ipari proletariátussá átalakulni kivánó mezőgazdasági népesség — mint erről már a Társadalompolitikai Társaságnak öregségi és rokkantsági ankétján beszéltünk, — a fővárosnak ezt a preventív és profilaktikus munkáját mindig újra kezdheti s a fertőzőktől hosszú esztendők munkájával megszabadított főváros a vidékről uj fertőzőket kap, akik ráadásul nélkülözik az egészségügyi ismereteknek és az egészségügyi közvéleménynek azt a szellemét, azt a vérbe és idegekre átment tömegét, amelyet a szegény néposztály úgyszólván csak az iskolában szerezhet meg. amennyiben ezt a nagyobb kultúrájú család otthona neki meg nem adja. Ez a kérdés a mi népoktatásunk, az állami népoktatás keretében egészen elhanyagolt terület, elvárhatjuk tehát, hogy a főváros kezdeményezése és kísérletezése és ezeknek eredményei fel fogják hívni a figyelmet országos viszonylatban is e kérdés megoldására és e szolgálat megvalósitására. Még egy másik elhanyagolt területe van a közoktatásnak, — és úgyszólván meglepetés volt számomra az, hogy a minister ur ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozott mai beszédében — és ez az óvoda kérdése, amelyről eddig ugy a kritikus, mint a dicsérő szavak csak ugy mellékesen emlékeztek meg. A költségvetés felépítése is mutatja azt a fontossági sorrendet, amelyben legalul és legutoljára ott van a kisdedóvó. Bár nem szolgálhat összehasonlítási alapul, mégis érdemesnek tartom felemlíteni azt, hogy a kultuszköltségvetés az egyetemekre fordított húszmilliós összeggel szemben a kisdedóvókra Öszsaesen 1,800.000 pengőt fordít, (Kabók Lajos: Pedig, ha nem nő fel a gyerek, hiába az egyetem!) hiszen azt a másik milliót, amelyet a. költségvetés a beruházásokra szán, nem számithatom a kisdedóvás céljaira adott összegnek, mert ez az indokolás szerint is a teljesen leromlott épületek helyrehozására és a szükséges épületpótlásokra szolgál. Az egyetemekre és főiskolákra előirányzott húszmilliós tétel kiegészül a cserkészetre szánt 80.000 pengővel, a testnevelés céljaira előirányzott és csaknem kizárólag a főiskolások céljaira szolgáló összeggel, azonkivül azokkal az ösztöndíjakkal, amelyek szintén csak a népoktatástól felfelé számítanak. (Rothenstein Mór: Ministerelnek ur, hol a pártjai) Ennél világosabb képet kapunk azonban annak összehasonlításával, ha megállapítjuk, hogy a kisdedóvókra szánt két tétel, tehát a rendes kiadások és a beruházások együttesen a kultusztköltségvetés bruttoösszegének 1-98%-át képezik. Az óvoda, tehát a kisdedóvás nagyon elhanyagolt területe a közoktatásnak és elmondhatjuk róla, hogy sem a kommunitások, sem a szülők nem adóznak neki azzal a figyelemmel, amelyet különösen ma ez az iskolafaj megérdemel. A Ikisdedóvó ebben az esztendőben lesz százéves, hiszen 1828-ban állította fel Brunswick grófnő az első magyar kisdedóvó-intézetet, és bár aránylag rövid időre rá. mátr óvónőképző-intézetünk is volt, mégis az azóta elmúlt száz esztendőben a fejlődés és visszafejlődés időszakai alig teremtettek közvéleményt az óvoda mellett. Pedig ma már az ovodla túlnőtt az első feladatkörűn, túlnőtt azon a feladatkörön, amelyet az óvoda első megteremtője az óvoda elé kitűzött. Az 1891 : XV. tcikkben lerögzített feladat, hogy az óvoda a 3 és 6 év közötti korban levő gyermekeket a szülők távollétében a veszélytől óvja, ma is fennáll ugyan, azonban ez már csak másodlagos feladat. Az első feladat volna úgyszólván bevezetni a társadalomba a gyermeket, aki az első megmozdulásaiban, mondhatni, aszociális lény. A társadalomba való első lépésének olyannak kell lennie, hogy a kollektiv emberré, szociális emberré nevelésének utján helyesen indítsák el. Az iskola — különösen a népiskola — később már kevés gondot fordíthat erre a feladatra, hiszen az iskoláinak tanitania kell. Különösen falun oly kevés ideje van az iskolának magára a tanításra, a tananyag elvégzésére is, — a munkaórák is megszorítottak, az iskolai szünetek is terjedelmesek, — hogy a számára előirt tananyaggal való végzés mindennél fontosabb A Ikisdedóvók feladatköre tehát — mint mondottam — bevezetni a gyermeket az emberi társadalomba, nevelni, szoktatni, rávezetni arra, hogy rajta kívül és a legszűkebb családján kivül más emberek is élnek az emberi közösségben, leszoktatni a gyermeket az önzésről, az apró gyermeki kegyetlenkedésekről, általában a szociális emberré váláshoz vezető utón az első lépést a megfelelő környezetben megtenni. A tkommunitások ezt a feladatot nagyon lebecsülték s az óvodák fontossági sorrendben még a népiskoláknál is mostohább helyre kerültek. Maguk a szülők is egyrészt kényelemszeretetből, másrészt egyéb okokból nem nagyon kedvelték gyermekeiknek óvodába való küldését és ezt különféle, kényelemszeretetből fakadó ürügyekkel indokolták, például azzal, hogy a gyermek az óvodában fokozottabban van kitéve a gyermekbetegségeknek, mint egyéb játszóhelyeken. Ezeknek az érveknek azonban ellene mond az a körülmény, hogy mindazokon a helyeken, ahol a kenyérkereső szülők kénytelenek magukra hagyni gyermekeiket, erőteljesen kérik és sürgetik mindenütt az óvoda létesítését. Igaz, hogiy ez a kényelemszeretetből fakadó ellenkezés is alig rosszabb annál a módszernél, amely a gyermekeket a szép szóval való rábirás helyett erőszakkal akarja az óvodába kényszeriteni, amivel pedig a gyermekből csak ellenszenvet váltanak ki. Az erőszak ugyanis a gyermeki lélekre való hatásaiban mindig rombolónak mutatkozik. így azután megállapíthatjuk, hogy semmiféle oldalról nem méltányolják kellően az óvoda fontosságát, nem fejlesztik megfelelően az óvodaügyet, amire pedig szükség volna akkor, az egész nevelésügyet fejleszteni akarjuk. Előző kultuszministerünk röviddel távozása előtt nagyon szép óvodai programmot adott le a sajtónak. Nem tudom, hogy szándékában volt-e a megvalósítás, vagy nedig küszöbön álló távozásakor ezt már örökségül
