Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-155

Az országgyűlés képviselőházánah 15 biztosított a maga számára, amely vezető "«z«­reppel egyfelől Németországot, másfelől Szov­jet-Oroszországot kivánta ellensúlyozni. Azutóbbi esztendőkben azután Franciaor­szág látta, hogy számítása mégsem, vált be egészen'. Azok az óriási tőkék, amelyeket Len­gyelországnak és Cseh-Szlovákiának rendelke­zésére bocsátott, neon hozták meg azokat a gyümiölesökt. amelyeket várt tőle. mert az a hatalmi túlsúly, amelyet magának Németor­szággal szemben ezzel biztosítani akart és 1 a reparációknak olyan mérvű kierőszakolása, atmelyet a kisentente megalapításával remélt magának, nem vált be és azok a financiális és gazdasági eredmények, amelyeket Német­országtól ezeu a réven remélt» nem bizonyultak valónak. Ujabban azonban mégis azt tapasztaljuk, hogy Franciaország fokozottabb mértékben kezd újból érdeklődni Kelet-Európa sorsa iránt. Két oka van erre. Az egyik Ausztria Német­országhoz való Anschlussának, csatlakozásá­nak még mindig kisértő réme, amelyet az Ausztriának nyújtott semmiféle kedvezés sem tudott megbénítani, vagy a napirendről le­venni, másrészt az a félelem, hogy egy ilyen An­schlussnak, egy ilyen csatlakozásnak bekövet­kezése nemcsak Ausztriát fogja odavonzani a német birodalomhoz, hanem elsősorban Cseh­szlovákiának jelentős németajkú lakosságát, másodsorban pedig Magyarországot is betudná talán kapcsolni ebbe az érdekszférába és nincs kizárva, hogy egy ilyen hatalmas német biro­dalomnak kialakulása a kisentente többi álla­maira nézve is jelentős vonzóerőt gyakorolna, amelyet Marinkovics jugoszláv külügyminis­ternek különböző nyilatkozataiból a közelmúlt­ban is hallottunk. A másik ok azonban, amely Franciaország­nak Kelet-Európa sorsába való belenyúlását újra aktuálissá tette, az, olasz—francia feszült­ség. (Halljuk! Halljuk!) Crispi megmondotta, hogy Franciaország és Olaszország aligha fog­ják megérteni tudni egymást, mert Franciaor­szág az a nap, amely nem tür szomszédságában apró bolygókat. Ez volt tulajdonképen XIV. Lajosnak, a napkirálynak, politikája, és ezt a kissé régi formájú kijelentést a Matin modern formába öltöztette, amikor legutóbb is han­goztatta, hogy amig Franciaország a status­quo őre, addig Itália a jelenlegi helyzet ki­kristályosodása ellen foglal állást, és minden­képen meg fog tenni mindent, hogy ennek a helyzetnek állandóságát megakadályozza. Hogy ez igy van, hogy Olaszország nem érzi magát kielégítve, sőt kijátszva érzi magát régi szövetségesei részéről, ez nem titok. Azok az aspirációk, amelyeket Itália a háborúban való bevonulásakor táplált, az a vágya, hogy Tanger rendezésébe belenyúlhasson és ott ma­gának szerepet biztosithasson, hogy Tunisz, Tripolisz és a líbiai határ rendezésében magá­nak egy bizonyos poziciót szerezhessen a lon­doni szerződés 13. §-a alapján, amely kimon­dotta, hogy a török birodalom felosztásából és a német gyarmatok felosztásából Itáliának részt kell kapnia: mendezek a tények amellett bizonyítanak, hogy Olaszország magát szövet­ségesei részéről is állandóan kijátszottnak te­kinti. Legklasszikusabb kifejezője ennek Mus­solini egy közeli munkatársának, Francesco Coppolának, a Tribuna egyik legutóbbi számá­ban Olaszország aspirációinak 13 pontba való foglalása, amely. 13 pontnak a legfontosabbika az, hogy Olaszország az Adriát magának nem csupán kereskedelmi, hanem stratégiai kikötő­nek is követeli, másodszor az, hogy a duna­K ülése 1928 április 18-án, szerdán. 57 menti és balkáni politikában az ellenőr szere­pét vindikálja magának, és azt minden eszköz­zel fenn kivánja tartani, a harmadik pedig az, hogy ez a politika véget vet a régi olasz kiván­dorlásnak, mert kivándorlási területeknek új­ból olasz területeket kivan biztosítani magá­nak, akár Ázsiában, akár Afrikában, akár a Balkánon, hogy az olasz kivándorlók ne ide­genben szerezzék a kenyerüket, hanem újra olasz földön, és végül ami a legfontosabb, hogy felajánlja nyíltan Franciaországnak a Föld­közi-tenger nyugati részét azzal a feltétellel, hogy annak keleti részén Itália lehessen az ur. Mégis t. Ház, a francia—olasz feszültséget túlságosan drámainak nem szabad tekinteni. Mussolini maga számtalan nyilatkozatában ki­emelte és hangsúlyozta, hogy Itália a latin test­vér ellen f kardot húzni nem fog, mert faji, lelki, történelmi, múltbeli rokonságuk ezt min­dig meg fogja tudni akadályozni. »Testvér a latin« — mondja egyik nyilatkozatában — »mert közös a kultúránk és a civilizációnk, a szövetség ennélfogva vele szükséges, mert hasz­nos Itáliára nézve.« Ennélfogva felmerül az a kérdés, amely bennünket, — amint mindjárt rátérek, — köz­vetlenül kelL hogy érdekeljen, hogy ennélfogva merre orientálódik Itália és merre orientálód­jék Franciaország; azaz akképen formulázható a kérdés: hasznosabb-e mindkét országra nézve a Németországhoz, való közeledés, amely Né­metországnak kialakulása, jövőbeni végleges képe ma még abszolúte bizonytalan, vagy pe­dig megnyugtatóbb-e Franciaországra nézve az Olaszországgal való szövetség és Olaszországra nézve a Franciaországgal való szövetség és mindaz* ami egy olasza-francia szövetség követ­keztében ehhez a szövetséghez, csatlakozik % En­nek a kérdésnek eldöntése azonban egy másik, még sokkal nehezebb problémától függ: a sok­kal élesebb olasz—jugoszláv ellentéttől. Itália abban a 13. pontban, amelynek egyes részeit idéztem, követeli magának az Adriát, mint sztratégiai kikötőt és a Földközi-tenger felett való szupremáciáját. Ezek mind olyan pontok, amelyek mellett Jugoszlávia egyszerűen, kard­csapás nélkül nem mehet el, annál kevésbbé* mert, amint Marinkovics jugoszláv külügy­minister nem egyszer hangsúlyozta, a balkáni népek maguknak követelik a Balkánt és abban idegen nagyhatalomnak vezető szerepet adni nem hajlandók. A kérdés tehát az és Magyar­országot elsősorban az érdekli, sikerül-e Itáliá­nak Franciaországgal és Franciaországnak Itáliával megértetni magát, sikerül-e ennek a két államnak belátni, hogy a Balkánba való belenyúlás mindig egy tűzfészekbe való bele­nyúlást jelent, amely a világháború szikráját bármely pillanatban kipattanthatja; sikerül-e megértetni a két államnak egymással azt, hogy Franciaországnak biztosabb szövetségese Itá­lia, mint Németország, mert természetes szö­vetségese fekvésénél, múltjánál, fajánál fogva? Erre enged következtetni és arra, hogy a jugo­szláv megértést nem tartja olyan lehetetlen­nek Mussolini sem, az általa lord Rothermere­nek adott interjú, amelyben csodálatosképen az olasz ministereinök még a Népszövetségre való appellálást sem tartja megvetendőnk, ami­kor kijelenti, hogy a Jugoszláviával való meg­értésnek semmi sem állhat útjában és ebben az irányban a Népszövetség intervencióját is igénybe lehet majd venni. T. Képviselőház! Reánk nézve az olasz-ju­goszláv megértés döntő jelentőségű, és ha az azon az alapon lehetséges, hogy Franciaország á maga természetes szövetségesét Itáliában és

Next

/
Oldalképek
Tartalom