Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-159

Az országgyűlés képviselöházánah 159. ülése 1928 április 25-én, szerdán. 275 számottevő, amint azt az igen t. pénzügyminister ur expozéjában is közölt adatokból hallottuk és az üzem költségvetési indokolásából is olvashattuk. Azért az erős üzemi munkateljesítményért tehát, amelyet a postaintézet végez, a vezetőséget és a személyzetet csak elismerés illetheti meg (Ugy van! Ügy van! jobbfelöl.) és ezt nemcsak mi mondjuk, de előzetesen a külföld is megállapította és elismerte, amikor a világposta-egyesület két legutóbbi — madridi és stockholmi — kongresszusán a legkompetensebb szakkörök a leghizelgőbben nyilatkoztak a magyar posta megbízhatóságáról és kiváló munkájáról. (Ugy van !) Amikor tőlünk alig néhány kilométernyire azt látjuk, hogy a posta ott elsősorban üzletté lesz és ha üzletileg nem jövedelmez és a költségeket nem fedezi, nemcsak egyszerűen megszüntetik a postahivatalt, hanem beszüntetik a kézbesítést is, akkor mi a közlekedési kultúra terén ugy vasutunkkal, mint postánkkal a kelet kapuja előtt még mindig a müveit nyugatot képviseljük. Ha a posta kiadási tételeit vizsgálom ugy személyi mint dologi téren, lényeges eltolódást találok a múlttal szemben a jelen terhére. A személyi kiadások koefficiense nagyobb, mint a dologi kiadásoké. Tudom, hogy ez az üzem természetében rejlik, a posta, mint üzem, köteles magát eltartani, de én ezzeL a felfogással szemben a postában elsősorban kultúrintézményt látok, amely az ország lakossága kulturszük^égletének kielégítésére van elsősorban hivatva. A postaregálénak természetesen a pénzügyi érdeket sem lehet figyelmen kivül hagyni, különösen a mai gazdasági helyzetben, viszont azonban a közönség érdekeivel is behatóbban számolnia kell. A posta a közönség érdekeit vélte szolgálni akkor, amikor pl. a nehéz lakásviszonyok között a postaházak építését kezdte meg. Ez a szépen megindult akció mintha megtorpant volna, mert, sajnos, azok a postaépületek, amelyeknek felépitése már korábban tervbe vétetett, különösen vidéken, s> hogy sem kerülnek tető alá. Helyes, hogy a fővárosban postagarázs épül, de a vidéken is szükség van ingatlanberuházásokra. Tisztelettel kérdem tehát, nem lehetne-e a postának is beruházási kölcsönt nyújtani, vagy pedig, miként a múltban, azt a forgalmi pénzekből előlegezni ? Még Smith Jeremiás volt főbiztos egyik jelentésében megállapította, hogy a magyar posta díjtételei sokkal magasabbak, mint az Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban megszabott postai díjtételek és átlagban a háborúelőtti aranytételeknek 110%-át tették ki még 1925-ben. A telefonálás költsége pedig a háború előtti arányokhoz mérten szintén emelkedett. Tudom ugyan, hogy a pengőszámitásra való áttérés alkalmával a posta is kerekitett, mégis tisztelettel kérnem kell az igen t. kereskedelemügyi minister urat, hogy a postai tarifák reviz óját, illetve mérséklését — főleg a nemzetközi viszonylatokban, mert hiszen a magyar postának ott is van szava — jóindulatú megfontolás tárgyává tenni méltóztassék. Ami a személyzeti viszonyokat illeti, három körülményre vagyok bátor az igen t. minister ur szives figyelmét felhivni, és pedig a forgalmi, de különösen a közigazgatási kar státus-rendezésére, hogy ez a derék személyzet is előmenetelhez jusson, azután azokra a nyugdíjas női alkalmazottakra, akik mint közalkalmazottak özvegyei, a régi gyakorlattal szemben a legújabb rendelkezés szerint, kedvezőbb alapon ugyan, de csak egy címen kapnak nyugilletményeket. Tudom, hogy ez nemcsak postai jelenség, más tárcáknál is találkozunk hasonló igényekkel, de talán mégis lehetne ezt a régi panaszos ügyet ugy megoldani, hogy ez a kincstárnak lényeges kiadást ne okozzon. A személyzetnek harmadik kategóriája, amelyről még szólni kívánok, a m. kir. postamesterek. Ez a kar a m. kir. postánál mintha a régi i omantikát képviselné, amelyet a Bach-korszakból vagy még régebbi időkből szinte itt felejtettek régi, ósdi, elavult szervezetükkel, akik felett halad és elmúlik az idő anélkül, hogy az államhoz való kapcsolatukban valami változás történnék. A falvak vezetőinek, papoknak, jegyzőknek, tanítóknak helyzetét több irányban, nagyon helyesen, az előnyükre gyökeresen megváltoztatták, csak a postamester az, aki mindig remél, holott a falujának, községének a legtöbb helyen az is vezető egyénisége. Állami alkalmazott, közhivatalnok, de csak akkor, ha netán mulasztást követ el, máskülönben az államhoz csak szerződés köti, mely hat hónapra bármikor minden indokolás nélkül felmondható; de azért minden kárért felel, nemcsak saját személyeben, de összes alkalmazottaiért, kiadójáért, levél Hordójáért, kocsisáért, stb. Állami nyugdíja nincs, saját erejükből fentartott és államilag segélyezett magánintézményükre vannak utalva. E derék karnak, amely nehéz viszonyok között is a legnehezebb posztokon minden sanyarusága dacára mindig hűen kitartott hazája és felettes hatósága mellett, nem sok kívánsága lenne, nem is kerülne lényegesebb kiadásba, s amellett felfogásom szerint a szolgálat érdekeinek is ez felelne meg, ez pedig szervezetük államosítása, a tiszti szerződés helyett végleges kinevezéssel. ( Ezzel azután minden egyéb panaszok kútforrása is, amelyekre kitérni nem kivánok, önmagától megszűnnék. Az állam egymásután rendezte és részben államosította a közigazgatást, a népoktatást, a munkásbiztositást stb., ne feledkezzék meg végre a »m. kir.« postamesterekről sem, akik az állani posta, táviró, távbeszélő és rádióüzemeinek végső exponensei, nagyértékü vagyonának, készpénzének, kincstári értékcikkeinek hűséges sáfárjai. A legmelegebben ajánlom ezt a tiszteletteljes kérésemet az igen t. kereskedelemügyi minister úr nagybecsű figyelmébe. A postával kapcsolatban a közlekedési szakoktatásról kivánok még néhány szót szólni Éveken át voltam a postatisztképző tanfolyam tanára, igy talán nem avatatlan kézzel nyúlok ahhoz a kérdéshez, amelyről, azt hiszem, négy évtized alatt alig esett szó a parlamentben. A kultúrfölény szerintem igen komoly kitétel és épen azért ennek minden vonatkozásban, de különösen a szakismeretek nyújtása terén feltétlenül érvényesülnie kell- Amikor közlekedési intézményeink fejlődésüknek úgyszólván^ kezdetleges állapotában voltak, elégségesnek látszott a tisztviselőknek csupán gyakorlati kiképzésük : a vasúti, postai közlekedésnek, a közlekedési technikának, a műszaki tudományoknak rohamos fejlődése szükségessé tették azonban a forgalmi tisztviselőknek egyöntetű magasabb kiképzését.^ így jött létre Baross Gábor ministersége idejében 1887-ben a vasúti, 1888-ban a postai, 1895-ben a hajózási tisztképző tanfolyam. Négy évtized távlatából visszatekintve, csak elismeréssel és hálával emlékezhetünk meg e tanfolyamok alapitójáról, a nagy ministerről, Baross Gáborról, egykori igazgatóiról, Oetl Ferencről, Zay Adolfról, Gonda Béláról, Barthos Andorról és a jelenlegi direktorról, Fuhrmann Ferencről és arról a kiváló tanári karról, amely a nagy tananyagot a gyakorlati cél és rendeltetés szem előtt tartásával tudományos alapokra fektetve módot nyújtott a szakképzettségnek^ magasabb fokú elméleti és gyakorlati megszerzésére.