Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-159

Az országgyűlés képviselőházának 159. ülése 1928 április. 25-én, szerdán. 243 ban voltak megrendelések. Az ittjárt delegátusok azt mondták, hogy csodálkozva látnak a mi kirakatainkban olyan holmikat, amiket ők tudnak szállítani, — mind más provineiáju — viszont ugyanazokban a kirakatokban látnak cikkeket, amelyek itt készültek és amelyekben ok importra szorulnak. Ezeknek a kölcsönös érintkezéseknek s a kiállításoknak igenis megvan az az értékük, ami alapfeltétele az exportnak: a megismerés, a helyzet tisztulása és az a biztató jelenség, hogy sokszor kis eszközökkel is lehet eredményt elérni. (Ugy van! a jobboldalon.) Ez az a kérdés, amelyet még- ezzel kapcsolatosan bátor voltam felemliteni. Most nem mondhatok le arról, hogy az Államvasutak tarifapolitikáját fel ne emlitsem. (Halljuk! Halljuk!) Természetszerűen ez is egyik fontos tényezője a mi egész gazdasági politikánknak épugy, mint a vám, de épugy, mint a vámkérdés, a tarifakérdés sem egyedüli arkanum. Ezek egyes eszközök, de azt várni, hogy mindent el lehessen érni vámleszállitásokkal és* tarifaleszállitásokkal, tiszta képtelenség, mert itt még a hitelkérdés, a termelés és eladás megszervezése is igen fontos tényező. A most életbelépő Máv. tarifa minek a következményei A szanálás előtti időszakban, 1919/20-ban, az Államvasutak évi deficitje 30 millió volt, 1920/21-ben 21 millió, 1921/22-ben 44-5 millió, 1922/23-ban 39 millió, 1923/24-beu 65 millió. Az, Államvasutak akkor még a régi tarifákkal dolgoztak. Az infláció alatt ezek a tarifák lesüllyedtek, a szorzószámok felemelése nem tudott lépést tartani az élettel és az Államvasút, amely teljesen ki volt fosztva még bevételei révén is, dezolált helyzetbe került. Ekkor keletkezett az uj tarifa, amely megint ugy, mint a vámtarifa, az érdekeltségek meghallgatása után, minden faktor véleményének megnyilvánitásával jött létre a vasút üzemesitésével kapcsolatban. Ez az üzemesités azt a helyes elvet mondotta ki, hogy tiszta gazdasági kép nyerése végett az Államvasutak elszámolását egészen el kell különiteni és az Államvasutaknál meg kell követelni, hogy saját jövedelméből tartsa fenn magát, mint minden más kereskedelmi vállalat. (Helyeslés.} A kivitelben természetesen nem volt ilyen radikális a felfogás. Az üzemesités nagyon sok függést hagyott hátra, — nézetem szerint bizonyos vonatkozásban helyesen is, — de mégis ez az elv mondatott ki. Mi volt ennek a természetes következménye? A|Z, hogy az egész tarifát az uj viszonyhoz kellett hozzáigazítani és természetesen mindazt figyelembe venni, ami fontos a cikkek áruforgalmánál. így keletkezett azután az uj tarif&, amelynek eredménye mindjárt a következő évben mutatkozott, mert már akkor 10-6 millió volt a tiszta jövedelem, ez 1925/26-ban 18 millióra emelkedett 1926/27-ben a felesleg 13 millió volt, 1927/28-ban pedig elő van irányozva 10-8 millió. Igaz, hogy most az illetményemelés itten bizonyos veszélyt jelentett, végeredményben azonban a forgalom annyira emelkedett, hogy azt hiszem, ezt mégis paralizálni tudjuk és az előirányzott felesleget talán el tudjuk érni. Ameddig azonban igy áll a helyzet, hogy az Államvasút önmaga kell hogy fentartsa imiagát, bizonyos jövedelmeket is kell, hogy szolgáltasson, — amelyet igaz, hogy mostan beruházásokra használunk fel, de mégis jövedelme^ ket várunk, — addig a tarifának messzemenő leszállításáról nem lehet beszélni. Különben abszolút magassága nem túlságos nagy. Amint Görgey igen t. barátom tegnap kiszámitottu, j körülbelül 7%. Ez a szám egy kicsit optimisztikus, de mindenesetre alatta marad az életindexnek, ami azt jelenti, hogy még mindig nem tudja az Államvasút azokat a jövedelmeket behozni, amelyek az indexnek megfelelően, a békére átszámitva bekövetkezhetnének. Sőt azt mondhatnám, hogy igen lényeges kedvezmények mutatkoznak még mindig épen a kiviteli forgalomban. Csak arra akarok rámutatni, hogy egy listánk van körülbelül 250 cikkre vonatkozólag: az élő állat kivitelre 20—25%, a sertésre 32—39% kedvezmény és ez igy megy végig a mezőgazdasági, részben az ipari cikkeknél is ugy, hogy a belforgaiomban adott kedvezmények 9*8 milliót, a külforgalomban pedig 6-6 milliót tesznek ki, vagyis az öszszes forgalomban adott kedvezmények az Államvasutakat 16-4 millióval terhelik meg. Tegnap örömmel hallottam az elismerő szavakat Beck igen t. képviselőtársam részéről arról az előzékenységről, amelyet az Államvasút ügyfeleivel szemben tanúsít. Én ezt köszönettel honorálom, ez ebben a listában fejeződik ki, azonban az elvi kérdést az Államvasút eldönteni nem tudja, hogy tudniillik maradjunk-e amellett, hogy a vasút, mint önálló üzem, önállóan tartsa-e fenn magát és akkoatermészetesen a kedvezményekben nem mehetünk tovább, vagy az az irány érvényesüljön, hogy kivitelünk érdekében a tarifákat szállítsuk le, amit természetesen csak akkor lehet megtenni, ha a terheket az Államvasutakat megfelelően kompenzáljuk. Sőt, itt egy ideát egészen határozottan ki kell fejezni. Én nem tartanám helyesnek, ha mi a tarifák egyszerű leszállításával elhomályosítanék a képet, s az Államvasutakat deficitbe hoznánk, amely deficit az előtt, aki ismeri a viszonyokat, nem ijesztő, kifelé azonban a legrosszabb hatással volna. Ha tehát exportunk érdekében bizonyos támogatásokat kell adnunk, akkor én azt ugy tudom csak elképzelni, hogy az Államvasút az ő számadásait és tarifáit változatlanul megtartja, de mint Önálló szer vezet megmarad, és a maga gazdasági érdekeit védelmezi, ellenben egy megfelelően konstruálandó alap vagy szerv segítségével megkapja azokat a rekompenzációkat, vagy megkapja az exportőr azokat a rekompenzációkat, amelyek az ezport fejlesztése érdekében szükségesek. Én ezt azért hangsúlyozom, mert amint elmosódik a tiszta kép. a gazdálkodás nem lehet olyan takarékos, amikor nem látjuk tisztán az eredményeket. Sőt épen egy nagy eredménye az önállósításnak az. hogy a takarékossággal igazán a legszélsőbb mértékig megyünk el. Sajnos, ez a takarékosság a nem elegendő illetményekben is kifejeződik, de kifejeződik a takarékosság a nagyobbmértékü anyagmegtakaritásban, különösen a vontatási szolgálatban, amelyet máskép, mint okos jutalmazási rendszerrel, nem lehet folyamatban tartani. Emberekkel kell dolgoznunk, az emberek anyagi érdeklődését az intézet iránt fel kell ébresztenünk, hogy ők teljes erejüket ennek szenteljék. Ezért én a különválást szükségesnek tartom. Mutatkozzék tisztán az anyagi helyzet kiadásban és bevételben, nem zárkózom el azonban az elől, hogy megfelelő rekompenzációval mégis, különösen exportvonatkozásokban, a tarifákat leszállítsuk ott, ahol ezeknek megvan a maguk megfelelő hatása. És itt hálával tartozom Sándor Pál igen t. képviselőtársamnak, aki a bizottsági ülésben rámutatott