Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-159

Âz országgyűlés képviselőházának 159. ülése 1928 április 25-én, szerdán. 23Ô ben, amikor beszédének egy passzusával valamivel közelebbről foglalkozom. Gaal Gaston legutóbbi beszédében ugy állította be a dolgot, mintha az elzárkózottság, amely megelőzte a vámtarifa életbeléptetését, tisztán és kizárólag a gyáripar machinációira lett volna visszavezethető. Képviselőtársam ezt mondotta (olvassa): »Amikor itt az iparpártolási politika kedvéért vadítottuk magunkra a külállamokat, épen kiviteli területünket, Ausztriát, Csehországot, Németországot, amikor nem eresztettük be ezekből az országokbo, az iparcikkeket, nem eresztettük ki oda a magyar mezőgazdasági cikkeket, úgyhogy ők kénytelenek voltak berendezkedni arra, hogy saját szükségleteiket magnk termelhessék meg, mert Magyarországból nem kapták meg azokat a feleslegeket, amelyekre szükségük volt. Most pedig megfordítva érvelnek.« Igen t. Képviselőház! Ezt az okoskodást, ezt a gondolatmenetet elfogadni nem tudom. Emlékezzünk csak vissza azokra a szomorú időkre, amelyek a háborús és a háború utáni időket gazdasági szempontból is jellemezték. Az elzárkózottság megvolt, de nem a gyáripar machinációi következtében. Méltóztatnak emlékezni, hogy amikor már lezajlottak a forradalmak, micsoda inség volt a nagy városokban. Emlékszem azokra a drámai szavakra, amelyeket Vass igen t. kollegám egyszer elmondott, aki rámutatott arra, hogy amikor átvette a közélelmezési tárcát, egy üres Íróasztalt talált és ez volt minden készlet, amely felett Ő akkor diszponálhatott. Óriási erőmegfeszitéssel kellett összeszednie azokat az élelmicikkeket, amelyek a városok és különösen Budapest élelmezéséhez szükségesek voltak. Ez a háboruokozta inség vezetett az elzárkózottságra, s amikor azután rohamosan esni kezdett a valutánk, és átéltük az infláció összes keserveit, a forgalmat szabaddá tenni teljesen lehetetlen volt, de nem azért, mert a gyáripar akadályozta meg azt, hanem azért, mert az elzárkózottság a másik oldalon is megvolt. Pénzünk nem ért semmit és áttértünk a primitiv cserekereskedelmi forgalomra. Akkor az államnak azokkal a készletekkel, amelyek még rendelkezésre állottak, gondoskodnia kellett arról, hogy beszerezzük azokat a cikkeket, amelyekre okvetlenül szükség volt. Ez volt a gazdasági elzárkózottságnak oka, nem pedig a gyáripar egyoldalú érdeke. Amikor ezek az események igy zajlottak le, annak egyetlenegy örvendetes következménye volt az, hogy textiliparunk erősebben tudott fejlődni. Ez körülbelül az egyedüli jó, amit ezekről a szomorú időkről el lehet mondani. Akkor már ezt a kis fejlődést is rossz szemmel nézték odakinn és már akkor is csirájában igyekeztek ezt elfojtani. De azt képzelni, hogy azért, mert Ausztria, Csehország és Németország nem kaptak Magyarországból annyit, amennyit normális körülmények között átadhatott volna és hogy ők ezért változtatták meg, vagy akarják megváloztatni gazdasági életük struktúráját: ez a tételt, azt hiszem, még Gaal Gaston t. képviselőtársunk sem tudja fent ártani. T. Ház! Sajnos ugy van, hogy mi egész termelésünkkel nem vagyunk elég erősek ahhoz^ hogy ezeknek az államoknak szükségletét elláthassuk. Németország Amerikából szerzi be a gabonát és valóban nem tudom elképzelni, hogy Magyarország elzárkózottsága miatt térne át az ő agrár termelésének erősebb propagálására. Ellenkezőleg! Egy olyan folyamat van indulóban, amelyet károsnak tartok az országra, de károsnak tartok arra az ideára is, amelyre alludálni már bátor voltam, hogy Európának egységes frontot kell alkotnia az, ő szerencsésebb konkurrensével szemben. De, politikai s részben katonai meggondolások, bizonyos gazdasági meggondolások, nem utolsó sorban a kereskedelmi mérlegeknek a kérdése viszi rá az államokat, hogy gabonát és mezőgazdasági terményeket ott is termesszenek,. ahol azelőtt erre nem is gondoltak. Csak nem lehet azt mondani, hogy az Olaszországban megindult nagy harcot a gabonáért a mi szegényes, vergődő iparunk váltotta volna ki. Vagy vegyük Ausztriát. Ausztria megkötötte velünk a kereskedelmi szerződést, amely mezőgazdasági szempontból elég tűrhető s ipari szempontból szintén elfogadható. Ez a szerződés már abban az időben köttetett meg, amikor autonóm vámtarifánk már meg volt. És mit látunk? Annak ellenére, hogy ugy, ahogy megvoltunk, most egy politikai áramlatnak befolyása alatt áttérnek a mezőgazdasági termelésre, de nem azért, hogy bosszút álljanak a mi gyáriparunkon, hanem azért, hogy önállósítsák magukat olyan módszerrel, amelynek megítélése természetesen rájuk tartozik, amelyet azonban én egészségesnek nem tartok, és amely ellentétben áll azzal a gróf Kanitz-féle eszmével, hogy koncentrálni kell az európai gazdasági erőket az egyéb versenynek leküzdésére. Azt hiszem, hogy mikor igy áll a dolog, abszolúte igazságtalan, ha a gyáriparra minden ódiumot ráhárítanak és ugy állítják be a dolgot, mintha még a sokat támadott vámtarifa is egy mifnisteri tanácsosnak és az ipar érdekképviseletének egyszerű dekretálása lett volna. Hiszen ez a kérdés már többször szóbakerült; lényege mégis az, hogy, bár ellenzés volt agrárkörök részéről, ez az autonóm vámtarifa hosszadalmas tárgyalásokon, tárcaközi értekezleten dolgoztatott ki, itt átment az öszszes törvényes retortákon, és azt hiszem, hogy azt mondani, hogy ez egy ministeri tanácsosnak autokrata megnyilatkozása, ez olyan túlzás, amely ellen továbbra azt a ministeri tanácsost védelembe sem kell venni. Egyet azonban meg kell említenem, azt, hogy ő páratlan önzetlenséggel, tisztakezüséggel viszi a maga ügyeit, meggyőződéseit érvényesíteni próbálja, lehet, hogy itt talán sokszor túlmegy a vonalon, de elvégre az ő működésének irányát mégis csak a minister és a kormány szabja meg és ez fog természetesen a jövőben is történni, amint a múltban is történt. Azt senki sem állítja, hogy akármilyen emberi alkotás hibanélküli és öröktartalmu lehet. Ha vannak korrigálandó pontok, azokat ki kell javítani; ennek természetesem nem az a módja, hogy plenáris üléseken történjék — bár erre a figyelmet ezeken az üléseken kell felhivni, — hanem ezt másképen nem lehet elintézni, mint ahogyan elintéződött eddig is: a szakcsoportokat össze kell hivni, a közgazdasági erők bevonásával meg kell vizsgálni azokat a pontokat, amelyeknél korrekturára van szükség és azután ezeket a korrektúrákat a közgazdasági élet érdekében el kell végezni. (Ugy van! jobbfelől.) Igy látom én a ministerelnök urnák egész gondolatmenetét, és azt talán megtoldhatom azzal, hogy feltétlenül szükséges, hogy a gazdasági kérdések most már a tárcákmaik szorosabb együttműködésével, többszöri közös tárgyalással intéztessenek el, (Ugy van! jobbfelől.) mert az aktaváltás az én tapasztalatom szerint sem vezet eredményekre. Márpedig olyan kérdésekről van szó, amelyeknél igazán az ország legjobb koponyáit kell 34?