Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-158

228 Az országgyűlés képviselőházának tosabb ennek a megállapítása, mert egy ma közreadott külkereskedelmi mérlegi jelentés azt mondja, hogy az elmúlt negyedévnek 100.000 pengőre emelkedett passzívumában a selyemárúk behozatalának tétele újra igen jelentékeny szerepet játszik. Itt azt kell mondanom mégis, hogy ha ez a statisztikai adat helytálló, hogy mi belső termeléssel selyemáru szükségletünknek 70%-át volnánk képesek fedezni, akkor — ámbár természetesen megfelelő export is van, — még mindig igen nagymértékű a külföld idevágó luxuscikkeinek kereslete, sőt - ami sajnálatraméltó és beteges jelenség, — ez a kereslet folyton folyvást növekszik. (Élénk helyeslés a jobb- és baloldalon.) T. Ház ! A gépiparban passzivitásunk még mindig 50—60 millió pengő, azaz 50-60 millió pengő értékű gépipari árucikket, amelyre szükségünk van idebenn, nem tudunk belső termeléssel fedezni. A bőriparban pedig ez 30 - 40 millió pengőt tesz ki. Ha azonban azoknak a bevált és gyökérrel biró ipari ágazatoknak, amelyeknek belső szükségletét belső termeléssel fedezni nem tudjuk, fejlesztésére minden eszközzel törekednünk kell, épen ugy törekednünk kell további kiépítésére azoknak az iparágainknak, amelyek maguknak saját erejükből és kiváló kvalitásuknál fogva már világhírnevet és világpiacot tudtak szerezni. (Ugy van ! a baloldalon) Én nem kívánom most azt a — sajnos — csak egynéhány iparcikket megnevezni, de tudjuk mindnyájan, hogy vannak olyan ipari termékeink, amelyek Ausztráliába is meglehetősen nagy exporttal rendelkeznek. Ezek továbbfejlesztése, ezek számára megfelelő piac megteremtése — amire beszédem további folyamán rá fogok térni — elengedhetetlen kötelesség. Keresni kellene harmadsorban a már-már eltemetett mezőgazdasági iparunk fogyasztópiacait is. Hiszen a cukoriparban az invesztált tőke 110 millió pengő és ebből 45 millió pengő körülbelül kihasználatlanul áll. A szesziparban 25 millió invesztált tőkéből 15 millió van felhasználatlanul. A konzerviparban 12 millióból 8 millió, a szalámiiparban 8 millióból 5 millió, a növényolajiparban 10 millióból 7 millió, a malomiparban 110 millióból 75 millió. Globálisan véve, tehát ezen iparágak 425 millió invesztált tőkéjéből 250 millió pengő áll ma kihasználatlanul. Ilyen viszonyok között minden eszközt meg kell ragadni, hogy ezeknek fogyasztópiacot teremtsünk. Az e célra szolgáló eszközök részben erkölcsiek, részben pedig tényleg kell, hogy anyagiak is legyenek. Görgey t. képviselőtársam az általános vitában elmondott igen érdekes beszédében utalt arra az olasz példára, amelynek ő maga is közvetlen tanuja volt, ahol megkérdezték tőle, amikor selyemharisnyát akart venni; vájjon idegen ember-e, mert nekik bizonyos bizalmas kormányintézkedés folytán belföldi embernek csak belföldi selyemárut szabad eladniok. Ez a példa, amelynek megismétlődését más országokban — például Finnországban — is láthatjuk és tapasztalhatjuk, élénk tanújele annak, hogy különös törvényhozási intézkedés nélkül is kell a kormányhatalomnak olyan erkölcsi eszközökkel rendelkeznie, amelyek az illető hazai ipar fogyasztására az ország lakosságát rávezessék. (Forster Elek : Jó példával kellene előljárni !) Nem akarom azt a kifejezést használni, hogy rákényszeritsék, de lehet olyan szelid nyomást gyakorolni és — amint Forster t. képviselőtársam mondotta, - az illetékes tényezőknek jó példával kell elöljárniok, hogy épen azok, akik a társadalmi és közéletnek élén állanak, saját példájukkal mutassák meg, — és itt elsősorban a kormányhatalomnak kell a saját beruházásainál és a saját vásárlásainál megmutatni, — hogy igenis, a hazai ipart mindenkor és mindenütt 158. ülése 1928 április 24-én, kedden. előnyben részesitik. Ezenkívül, — amint arra a pénzügyi bizottságban is utaltam, — vannak még olyan terek, ahol a magyar ipar bizonyos tekintetben háttérbe szorul. Ismeretes a talpfák kérdése. Hosszas viták folynak, hogy vájjon tényleg beválik-e a beton talp abban az értelemben, hogy teljes mértékben és minden tekintetben képes-e helyettesíteni a talpfákat. Ennek a taglalásába most nem kívánok belemenni, de tekintettel arra, hogy példák vannak rá és hogy ezek a példák egyáltalán nem elijesztők, de sok tekintetben a betontalp mellett szólnak, s tekintettel Magyarország óriási faszegénységére és arra, hogy külkereskedelmi mérlegünk passzivitásának legfontosabb tétele épen a fa, feltétlenül erőteljesebb mértékben kellene az államvasutak s a többi vasutaknak is az uj talpfák helyett a betontalpakat favorizálni. (Élénk helyeslés a középen.) Az igen t. kereskedelemügyi minister urnák a pénzügyi bizottságban tárcája tárgyalása során adott felvilágosításai után a külföldi szénnek belföldi szénnel való helyettesítésére az államvasuti alkalmazottak házi fogyasztásának terén, nem kivánok nagyobb súlyt helyezni, csak igenis nyomatékosan ajánlom az igen t. kormány figyelmébe, hogy a külföldi szénnek az állami üzemekből való kiszorítását a legteljesebb mértékben vigye keresztül. Ha végeredményben nem is óriási összegről van szó, de a példaadás végett szükséges, hogy mindenki lássa, hogy a magyar kormány előljár akkor, amikor a hazai ipar favorizálásáról van szó. (Ugy van! a jobboldalon). Ezek azok az erkölcsi eszközök, amelyek végeredményben egy ipar elterjesztésénél kétségtelen jelentőséggel nem birnak. De sokkal fontosabb, sokkal jelentősebb az export megszervezése, amelyre az igen t. előadó ur röviden utalt előadói beszédében. Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy a világ ma fogyasztás, illetőleg gazdasági termelés tekintetében a feje tetején áll. Anglia a XIX. század első felében arra az egyedül józan alapra helyezkedett, hogy mindent ott kell beszerezni, ahol a legolcsóbban lehet kapni. Egy olyan ország tehát, amely természeti fekvésénél, éghajlatánál, földjének összetételénél fogva nem alkalmas arra, hogy mezőgazdasági ország legyen, ne termeljen gabonát, egy olyan orí-zágban pedig, ahol semmiféle adottság nincs arra, és semmiféle előzetes múltja nincs meg annak, hogy ott ipar fejlesztessék, — mert ilyenek is vannak, — ott az ipart ne fejlesszék ki, vagy csak olyan méretekben, ahogyan abban az országban szükséges. Ma azt látjuk, hogy minden ország az autarchia jegyében dolgozik; azt látjuk, hogy minden ország, még Ausztria alpesi vidéke is, búzatermelésre kíván berendezkedni. Ha időm megengedi, a földmivelésügyi tárca keretében ki fogok terjeszkedni az osztrák statisztikai hivatal és legutóbb az osztrák földmivelésügyi minister ur azon büszke és majdnem hihetetlenül hangzó kijelentésére, hogy ők 3—4 esztendő múlva egész gabonaszükségletüket saját termelésükből fogják fedezni. Ilyen körülmények között valóban nehéz még egy megfelelő ipari export megszervezése esetén is óriási eredményeket várni, viszont az ipari export megszervezése nélkül semmiféle eredményre nem számithatunk. Annak illusztrálására, hogy ez az önellátási irányzat milyen erővel kapott lábra, csak két adatra hivatkozom. 1906-tól lí)12-ig gabonában fejenkint kivitelünk 22 kilogramm volt, 1920—1926-ban ez leesett már 15 kilogrammra. Azelőtt a gabonában való kivitelünk 38%-a, lisztben pedig 62% volt most teljesen megfordult a dolog és gabonában 65%-ot, lisztben csak 35%-ot viszünk ki. Ez arra tanit egyfelől, hogy ezeket az irányzatokat, ezeket a törekvéseket szem előtt tartva bizonyos iparunkat átszervezzük és alkal-