Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-145
r Áz országgyűlés képviselőházának 145. ülése 1928 március 19-én, hétfőn. ósdibb intézményeket is meg lehet tölteni tartalommal, élettel, igazsággal és szeretettel. (Ugy van! Ugy van!) Egy kicsit azonban mégis módosítanom kell ezen az álláspontomon, mert az intézmények is sokszor annyira megkötik a kezét — különösen a pénzügyi adminisztráció terén — a tisztviselőknek, hogy igazán nem egészen őbennük van a hiba. Elmondok egy érdekes esetet. Nem jellemezem, jellemezze majd a t. Ház, hogy érdekes-e? Pályám kezdetén... (Pogány Frigyes: Bégen volt?) Nagyon régen, még a múlt században volt, t. barátom! Pályám kezdetén egyszer a kiosztásomban kapok egy irást, amelyben a Budapesti Központi Díj- és Illetékkiszabási Hivatal arról értesíti a vasvármegyei adóhivatalt, hogy meghalt egy vasmegyei illetőségű szegény özvegyasszony egy budapesti kórházban, aki után maradt 2 koirona értékű aranyozott ezüstfüggő, amely ott kezeltetett bírói letétben. (Az elnöki széket Zsitvay Tibor foglalja el.) Ennek őrzési díja címén a Budapesti Központi Díj- és Illetékkiszabási Hivatal kéri a vasvármegyei adóhivatal utján a vasvármegyei árvaszéktől, mint a kiskorú árva illetékes hatóságtól, a két fillér őrzési díj bevételezését. Amikor megkapom ezt az aktát, — mondom, igen kezdő ember voltam, ifjú és bohó (Derültség.) — hivom a megyekatonát és azt mondom neki: Sándor barátom, ezt az irást vigye le az adótárnok úrhoz. Akkor még nem volt annyi tanácsos, mint ma van, mert most ugy rajzazanak a tanácsosok ebben a szegény koldus 1 országban, mint szép langyos májusi estén a cserebogarak. (Derültség.) Nem akarom ezeket a dolgokat itt feszegetni... (Forster Elek: Jobb is!) Állok elébe! Mindent kimondok, ami meggyőződésem szerint igaz. Elismerem, hogy azok a legkiválóbb tagjai a magyar társadalmi életnek, akik különböző életfoglalkozási ágakban szerzett kiváló érdemeik elismeréseképen legfelsőbb (kitüntetésben részesülnek, kérnem kell azonlban a mélyen t. kormányt, ne legyen olyan túlsáigos jószávü, olyan túlságos engedékeny ezeknek a kitüntetéseiknek adományozásánál. (Egy ha\ng a jobboldalon; Ez nem tartozik ide!) Majd visszatérek magaïra a tárgyra, de ez is ide tartozik. Almikor adótárnoko'k voltak, nem volt annyi tanácsos, inint ma van. Ez a címkórság, rangkórság, ez a kapaszlkodás megrontja, megmételyezi a becsületes magyar korszellemet és nekünk nemcsak gazdasági szanálásra van szükségünk, hanem elsősorban a beteg magyar lélek meggyógyításáfa, (Forster Elek: Elsősorban!) mert csak ez" vezet a magyar feltámadáshoz, a magyar húsvétihoz. Azt mondom tehát a megyekatonának: Sándor, itt van egy irás, nézze meg jól, két fillér őrzési díjat kell befizetni Vas vármegye árvaszélkének. Belenyúltam a tárcámba, a bugyellárisoimba, elővettem két fillért, mondtam neki, hogy vigye le az adótárnok urnák és mondja meg, hogy az előadó ur ezt megfizette, azután irja rá, hogy »tudomásul«, megfizettem, vételezze be stb. A szolga hamar visszajött és lihegve szólt: (Derültség.) Tekintetes uram! Mert az voltam, most is annak érzem magamat. (Éljenzés.) Az előbb beszéltem cím- és rangkórságról. Annyira megzavarja a magyar népet a mi cím- és rangkórság után való tülekedésünk, hogy nekem is régi jó ismerőseim »tekintetes Jánossy Gábor urnák, árvaszéki elnök, méltóságos képviselő ur« címmel irnak levelet, egy másik kedves jó ismerősöm kegyelmesnek címezett, a méltóságossal folytatta, és már csak azt vártam, hogy azzal végezze, hogy kend az az Alvinci? (Derültség.) Mondom, vissza jött a szolga és azt mondja nekem: Tekintetes uram, ez nem megy olyan gyorsan, mert az egy krajcárt — vagyis már akkor két fillért — nem lehet ám a tekintetes urnák megfizetni, hanem azt be kell venni annak az árvának a gyámjától. De azt mondja az adótárnak ur, hogy ha már mindenáron meg tetszik fizetni, tessék lesétálni, — én az emeleten voltam, az adóhivatal még akkor nem volt állaimositvaj illetőleg nem tartozott az árvapénztár alá — tehát tessék lesétálni, ott majd jegyzőkönyvet írnak arróll, hogy a tekintetes ülnök ur lefizette a két fillért, azután azt a két fillért letétbe veszik, ráírják az aktára, az adóhivatal megint visszaküldi a tekintetes úrhoz, a tekintetes ur a letétből kiutalja az adóhivatalnak és utasítja, hogy küldje el a budapesti Központi Díj- és Illet ékszahási Hivatalnak őrzési díj címén. Erre azt mondottam: hohó barátom, nem ugy verik ám a cigányt! Ha lud, hát legyen kövér,adjuk meg a módját! Nem megyek le az adótárnok úrhoz, nem zavarom őt, hanem egyszerűen utasítom az illető járás főszolgabiráját, hogy az utasítsa az illető körjegyzőt, hogy az a körjegyző hivja fel annak a szerencsétlen árvának szerencsétlen gyámját, hogy azt a két fillér őrzési díjat postán küldje el, a vevényt mutassa be a jegyzőnek, a jegyző küldje be a főszolgabírónak, a főszolgabíró jelentse azt az árvaszéknek, mint felettes hatóságnak, az árvaszék erről értesiti az adóhivatalt, az adóhivatal meg értesiti erről a budapesti díj- és illetékkiszabási hivatalt. Elfulladok, mire elmondom az egész esetet. (Derültség a Ház minden oldalán.) Azt mondom tehát t. Képviselőkáz, hogy módosítanom kell azt a régi hivatali megállapításomat, amely szerint mindig az emberek a hibásak, nem pedig az intézmények. Ez a pályám kezdetén való, igazán azt mondhatnám, klasszikus, elrettentő példa mutatja azt, hogy igenis vannak bizonyos pénzügyi illetékügyi rendeletek, szabályzatok és utasitások, amelyekhez kénytelen ragaszkodni a pénzügyi tisztviselő. Egyáltalán, ha valamit szabad kérnem a t. pénzügyi kormánytól, az az, hogy méltóztassék az adóügyi, egyáltalán a pénzügyi adminisztrációt illető rendeleteknek dzsungeljében egy kis rendet teremteni, egy kis világosságot árasztani. Mert én azt hiszem, hogy az angolok világhírű imperialista irója, Kipling nem az indiai őserdőket tanulmányozva irta meg a dzsungelról szóló könyvét, hanem a magyar adóügyi rendszabályokat és rendeleteket tanulmányozta (Derültség) és azt hiszem, hogy ha mi egy tanulmányozó, rendet teremteni hivatott bizottságot küldünk ki abba a dzsungelbe, az elveszne ott és egy uj kutató bizottságot kellene kiküldeni utána. (Derültség a Ház minden oldalán.) Ezek szomorú dolgok, ezeken derülünk és mosolygunk, de ezek fölött inkább sirni lehetne. Ezek mögött ugyanis ott van a szerencsétlen, dolgozó, verejtékező, a hazáért mindent áldozó magyar adófizető nép. Eunek ne állitsanak ám szobrot, hogy ekkora erőfeszítéssel rendbehozta az ország gazdasági ügyeit, mert ezt a szobrot is csak adóból állítanánk ki. (Derültség.) Arra kérem a mélyen t. pénzügy mi nisteriumot, hogy — amint tudom, már az illetékügyi kódex elkészült — az adóügyi rendeletekbe is méltóztassék egy kis egyöntetűséget, egy kis világosságot behozni. Nem lehetetlen ezt kidolgozni. Majdnem sziszifusi feladat, de azért mégis meg lehet csinálni és meg is kell csinálni. Az az adó-
