Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-144

Az országgyűlés 'képviselőházának 144. ülése 1928 március 14-én, szerdán. 39 rést terjesztették, hogy a VI. fizetési osztályba ne 5, hanem 10%-ot vigyen be és hogy a 34. életévet elérteket a VII. fizetési osztályba vigye be. Ez teljesen méltányos és jogos kérés és bár a kultuszminister ur nincs itt, mégis felhozom ezt itt a t. Ház előtt, hogy értesülést szerezzen róla, hogy ezeknek a gyógypedagógusoknak ez jogos és méltányos kivánságuk, amelyet teljesíteni lehet és amelyet teljesíteni kell. Ezt annál is inkább meg lehet valósítani, mert ebben a költségvetésben láttam egy tételt, hogy a gyakorlógimnáziumi tanároknál hét évet betudnak szolgálati idejükbe, ezek tehát hét évvel hamarább tudnak előre menni. Ha ez'<• lehetséges a gyakorló tanárképzőben működő tanáv roknál, — akikről tudjuk ugyan, hogy nagyon fontos feladatot végeznek s hogy oda a tanárságnak krémje szokott kerülni — azt is tudnunk kell, hogy ezek a gyógypedagógusok igen nehéz munkát végeznek, mert hiszen azokkal foglalkoznak, akik kevésbé tehetségesek, akikből hiányzik a képesség és a készség, hogy a többi gyermekkel együtt lehessen őket tanitani. Igen erős, idegölő, idegmarcangoló, lelküket •' igénybevevő munkát kell végezniök, az . ő kérésük tehát teljesen méltányos és jogos s én kérem is a kultuszmindster urat, hogy ezt a kérésüket teljesitse. , Nekem, mint fővárosi képviselőnek, külön elismeréssel kell adóznom a kultuszminister urnák — s ezt nem hallgathatom el — a ferencvárosi gimnázium dolgában. Ebben a Házban valamikor nagyon sok szó hangzott el a ferencvárosi gimnáziumban uralkodó állapotokról. Ez a gimnázium ugyanis barakokban volt elhelyezve, ahol nem lehetett pedagógiai szempontból sem megfelelni azoknak a követelményeknek, amelyeket a tanársághoz fűztek, de nem lehetett megfelelni az egészségügyi követelményeknek sem, mert egy barakban, amely csak fából, némely helyen pedig nem is fából, hanem csak papirlemezből állott, bizony nem lehetett az egészségügyi követelményeknek megfelelően berendezkedni, nem lehetett azt a higiénét szem előtt tartani, amelyet pedig minden népes iskolában feltétlenül szem előtt kell tartani. Ezen az állapoton tni körülbelül hat esztendőn keresztül próbáltunk segíteni. Nagyon sokat siránkoztunk, á kérdést azonban nem tudtuk megoldani. Ebbe a költségvetésbe mostmár az utolsó részlete van beállitva annak az összegnek, amely szükséges ahhoz, hogy a Ferencváros állami gimnáziumhoz jusson és azok a gyermekek, akik annyit szenvedtek és tűrtek ezekben a barakokban, mostmár méltó helyre kerüljenek, ahol mindenképen meg tudnak felelni azoknak a súlyos kötelezettségeknek, amelyeket hozzájuk füzünk és amelyeket tőlük egyenesen megkövetelünk ezekben a súlyos időkben. Valószínű, hogy szeptemberben már ebben a gimnáziumban fognak tanitani és ezt a kultuszminister urnák köszönhetjük, aki félretéve minden egyéb igen fontos szükségletet, belátta ennek jogosságát és szükségességét és megadta a módot arra, hogy ez az építkezés befejeződhessék. Én a Ferencváros nevében köszönetet mondok a minister urnák, hogy lehetővé tette ezt és nagyon sok szülő aggodalmát eloszlatta, mert bizony nagyon sok szülő félve-remegve engedte gyermekét iskolába, mert attól félt, hogy valami nyavalyát, betegséget, fog az iskolából hazahozni. Ha tovább nézzük a költségvetést, azt látjuk, hogy a kultusztárca után épen a népjóléti tárca az, amely igen nagy összeget kapott: 70 milliós összeget. (Egy hang a középen: Borzasztóan kevés!) Igaza van azonban közbeszóló képviselőtársamnak, ez borzasztóan kevés. Kevés pedig azért, mert nagyon jól tudjuk, hogy ebben az országban nem régen foglalkoznak szociális kérdésekkel, hanem — szégyen bevallani, de tényleg igy volt — a múltban a szociális intézkedésekre nem helyeztek súlyt ebben az országban. Ennek oka részben az volt, hogy mi nagy, gazdag és hatalmas Magyarországban éltünk, amelyben nem volt akkor nyomor, mint ezen a megcsonkitott kis Magyarországon. Látjuk azonban, hogy ezeket a mulasztásokat pótolni akarjuk. A népjóléti minister ur lázas tevékenységet fejt ki abban az irányban, hogy a szociális nyomort ott, ahol lehet, némikép enyhítse; a javaslatok egész tömegét hozta ide; idehozta a munkásbiztositási törvényt és mi tudjuk, hogy a közeli napokban ide fogja hozni most már a rokkantság esetére szóló biztosítás kérdésjét is, ide fogja hozni^ a mezőgazdasági munkások biztositási kérdését is. Nagyobb lépéssel fogurik tehát előbbre jutni a szociális kérdések megoldása terén is. A minister urnák azonban mégis figyelmébe kell ajánlanom egy-két kérdést ennél a tárcánál. Ezek közül különösen a rokkantkérdés a fontosabbik. A háborúban megrokkantak ellátásának kérdése és a háborúban elhaltak özvegyeinek és árváinak kérdéséről van szó. Én, aki olyan kerületet képviselek, amelyben ilyen rokkantintézmény van — a Timóth-uccai rokkantintézet — személyes tapasztalatból tudom, hogy milyen fájdalmas nézni azokat az embereket, akik az ilyen intézetekben vannak elhelyezve. Sokszor már nem is emberi formát mutatnak, annyira össze-vissza vannak kaszabolva, soknak egy-két testrésze is hiányzik, úgyhogy tényleg szánalom rájuk nézni. Ezek. akik mindenüket odaáldozták a haza oltárára, testi épségüket veszítették el, megérdemlik, hogy az emberek velük foglalkozzanak és adják meg nekik legalább azt, ami puszta létük tengetéséhez és fentartásához szükséges. Ezekben az intézetekben —' és itt elismeréssel kell adóznom az igazgatónak, aki ezt az emiitett intézetet ilyen kis összeggel ilyen szépen tudja fentartani — az emberek annyiraamennyire el vannak látva, nincsen azonban kielégítve még a legfontosabb szükségletünk sem. Ezek az emberek csak épen, hogy létüket tudják tengetni, de családjukkal már nem tudnak törődni, annak segítséget és támaszt nyújtani nem tudnak és ők maguk sem tudják kielégíteni azokat a minimális kulturszükségleteket sem, amelyeket pedig ma minden egyszerű munkásembernek is ki kell tudni elégíteni. Társadalmi tevékenységgel próbáltunk valahogy segíteni és ezeknek az embereknek a sorsán könnyíteni. Próbáltunk ott rádiót is felszerelni. Sajnos azonban, a társadalom is annyira le van szegényedve, hogy nem tudunk onnan már több áldozatot kérni és pusztán társadalmi tevékenységgel ezt a kérdést nem tudjuk megoldani. A minister urat arra kérjük tehát, hogyha valahonnan el tud venni egy kis összeget, ezt a rokkantintézetek alimentálására fordítsa, hogy a minimális kulturszükségleteket is ki tudják elégíteni, hogy érezzék ezek az emberek, hogy az ország törődik velük, hogy az ország hálát érez irántuk azért, hogy mindenüket feláldozták. Sajnos, sokszor ezek az emberek a végsőkig el vannak keseredve és azt hiszik, hogy méltatlanokra pazarolták azt a sok áldozatot, amelyet meghoztak becsülettel, a haza iránti hűséggel és szeretettel. -.