Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.

Ülésnapok - 1927-152

Az országgyűlés képviselőházának 152. ülése 1928 március 29-én, csütörtökön. 403 Gaal Gaston képviselő ur a múlt héten álla­pította meg', hogy a régi vámtarifa alacsony volt, Sándor Pál képviselő ur most mégis jó­nak látja, hogy a Görgey képviselő ur által már megcáfolt árindex szálmitásánál ;é(pen a vasárakat helyezze előtérbe, mert ez felel meg az ő politikai tendenciájának. Görgey képvi­selő ur már kimutatta, hogy a vas 132-es nagy­kereskedelmi ára alatta van az árak általános szinvonalának. Ehhez csak annyit akarok meg­jegyezni, hogy a gyári ár az átlagos árral szemben csak 15%-kai magasabb, a formás vasnál pedig csak másfél százalékkal, ez talán az egyetlen példája annak, hogy egy vámmal terhelt iparcikk indexszáma alacsonyabb még a mezőgazdasági ár színvonalánál is. Az elmúlt évben az építkezésekkel kapcso­latban sok panasz hangzott el az építkezési anyagok — mész, cement és tégla — árainak magassága ellen. Mindig nagy elégtételnek te­kintettem, hogy a vasárak ezeknél a kritikák­nál ki voltak kapcsolva. Nem kérkedésből mon­dom ezt, elnézést is kérek szubjektív beszé­demért, de végre is nem engedhetem iparágamat pellengére állítani azért, mert egy érdekkép­viselet vezetőségében helyet foglalok, vagy azért, mert a Háznak nem a baloldalán, ha­nem ezen az oldalán ülök. (Mozgás.) Nem tart már soká beszédem. Elnök: A képviselő ur szünetet óhajt; az ülést tiz percre felfüggesztem. (Derültség.) (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. A szó Biró Pál képviselő urat illeti, aki be­szédét folytatja. Biró Pál: Mélyen t. Képviselőház! Ha a ter­melés szempontjából nézem az eredményeket, amelyeket az autonóm vámtarifa kiváltott, ugy azt kell megállapítanom, hogy e tekintetben csakugyan megfelel a hozzáfűzött várakozások­nak. Gaal Gaston képviselő ur azt a vádat emeli, hogy az ipar a védelmet nem a többter­melésre használja fel, hanem ezzel visszatartja azt és csak a felét termeli annak, amit termel­het. A hivatalos adatok ennek ellentmondanak. A gyáripari termelés összértéke a bányá­szat nélkül 1913-ban 1641 millió aranykorona volt, 1921-ben ez lecsökkent 756 millióra, 1924-ben a termelési érték 1531 millió, 1925-ben — az uj tarifa érvényének első esztendejében — fel­emelkedett 1698 millió aranykoronára, 1926-ban pedig 1869 millió aranykoronára. Ha tekintetbe veszem, hogy 1924-ben az árindex 160 volt, a mai pedig 141, ebből megállapíthatom, hogy a vámtarifa hatása^ két év alatt a termelésnek 39%-os emelkedésében mutatkozott. Az 1927-es esztendő kétségtelenül további fellendülést hozott. Ha csak 10% -os termelési többlettel számolok, — ami nagyon alacsony számitás — ugy a termelési érték 2056 millió aranykorona, vagy 2270 millió pengő a bányá­szat nélkül. Az emelkedés a három év alatt te­hát, megint tekintetbe véve az index-különbsé­get, körülbelül 52%. így fest a valóság és joggal teszem fel azt a kérdést mindenki előtt, hogyan nézne ki a mi gazdasági életünk, szociális helyzetünk, keres­kedelmi és fizetési mérlegünk és mindennek visszahatásaképen az államháztartás és az or­szág külföldi hitele, ha ezt a 525 millió arany­koronás, vagy kerek 600 millió pengős többter­melést nem értük volna el és a szükségletet ha­zai gyártás helyett idegenből kellett volna fe­deznünk. Néhány év alatt 50 ezer uj munkás­kezet állított be a gyáripar, ami 150.000 léleknek KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. X. a nyomortól való megmentését jelenti. Való­ban, ha nem politikai taktikai kérdés volna, a szociáldemokrata képviselő uraknak volna leg­elsőrendü feladatuk a vámtarifa megvédése. Sajnálom, hogy Payer Károly t. képviselő ur nem ismétli meg a plénum előtt azokat a fejte­getéseket egyes iparcikkek védelmére vonatko­zólag, amelyekkel egy titkos bizottsági tárgya­láson az összes jelenvoltakra igen mély hatást tett. Mert hogyan áll a helyzet a munkabérek tekintetében? A gyáriparban kifizetett munka­bér az 1913. évben 275 millió aranykorona volt, 1921-ben ez leapadt 71 millió aranykoronára, 1922-ben pedig 91 millió aranykorona volt, 1923­ban 102 millió aranykorona, 1924-ben — az in­fláció megszűnésének első esztendejében — 160 milió aranykorona, 1925-ben 217 millió, 1926-ban pedig 232 millió airanykorona. Az emel • kedés tehát a vámtarifa első két esztendejében 31%1-ot tett ki. Az 1927. évben — ha a termelés 10%-os növekedését veszem tekintetbe és a ke­reseteknek csak minimálisan, a ténylegesnél kevesebb 5%-os feljavitását veszem számításba — 267 millió, a biztonság kedvéért csak körül­belül 260 millió aranykoronához jutok. A gazda­sági viszonyok javulása, de kétségtelenül a vámtarifa kihatása is ilyeténképen három év alatt a gyáripari munkásosztály összbevételét mintegy 63%-kai növelte. Ha pedig az átlag­kereseteket nézzük, azt találjuk, hogy ez 1913-ban 1255 aranykorona volt; ez lecsökkent 1921-ben 417 aranykoronára — ime, az infláció romboló szociális hatása, mementóul a papirosból aranyat csinálni akarók részére—. 1924-hen. az infláció megszűnésekor 825 aranykorona, 1925­ben 1112, 1926-ban 1186 aranykorona, és ha a múlt évi bér ja vitásokat ismét csak 5%-ra érté­kelem, az 1927. évben körülbelül 1245 arany­koronának kellett lennie, tehát már megközelí­tőleg elérte az 1913. évi átlagot. Nem mondom, hogy ez ideális állapot, ; a béke-munkabérek összegszerű elérése nem je­lenti ugyanazt a reálbért, hiszen a létfenntar­tási költségek hivatalos indexszáma 1927 végén 113 volt, de mégsem szenvedhet kétséget, hogy a vámtarifa fennállásának három esztendejé­ben a munkabérek 50%-kai emelkedtek. Semmi­képen sem áll meg tehát az a hamis beállítás, mintha a vámvédelemből a munkásosztálynak semmi haszna nem lett volna. Az előadottak­ból ellenkezőleg kiderül, hogy milyen óriási érdek fűződik ahhoz ua-ya munkaalkalom, mint a bérezés szempontjából. E mellett nem lehet megfeledkezni azokról az óriási és mindinkább növekvő szociális ter­hekről, amelyeket a gyáriparnak a szociális biztositás különböző ágai részére ki kell izzad­nia, és amelyek a háború előtti állapothoz ké­pest lényegesen emelkedtek s továbbra is emelkedni fognak. A megejtett számitások szerint ilyen célokra mintegy 40 millió pengő­vel van a gyáripar megterhelve. És ha életbe fog lépni — aminek örülni kellene és kívána­tos volna, hogy mielőbb megvalósittassék — az aggkori- és rokkantbiztositás, akkor ez to­vábbi 20 millió, együtt 60 millió pengő terhet jelent. Mindez nem közömbös a mezőgazdaság­szempontjából sem. Az ipari munkabéreknek ezen három év alatti emelkedése és ujabb 150.000 lélek megélhetésének•• biztosítása a fo­gyasztóképesség emelkedését jelenti, és mert a fogyasztás nagyrésze élelmiszerekre jut ennél a néprétegnél, ez a mintegy 120 millió pengős többlet nagyobb részben a mezőgazda­sági termelés javára esik. 54

Next

/
Oldalképek
Tartalom