Képviselőházi napló, 1927. X. kötet • 1928. március 14. - 1928. március 30.
Ülésnapok - 1927-152
Az országgyűlés képviselőházának 152. ülése 1928 március 29-én, csütörtökön. 403 Gaal Gaston képviselő ur a múlt héten állapította meg', hogy a régi vámtarifa alacsony volt, Sándor Pál képviselő ur most mégis jónak látja, hogy a Görgey képviselő ur által már megcáfolt árindex szálmitásánál ;é(pen a vasárakat helyezze előtérbe, mert ez felel meg az ő politikai tendenciájának. Görgey képviselő ur már kimutatta, hogy a vas 132-es nagykereskedelmi ára alatta van az árak általános szinvonalának. Ehhez csak annyit akarok megjegyezni, hogy a gyári ár az átlagos árral szemben csak 15%-kai magasabb, a formás vasnál pedig csak másfél százalékkal, ez talán az egyetlen példája annak, hogy egy vámmal terhelt iparcikk indexszáma alacsonyabb még a mezőgazdasági ár színvonalánál is. Az elmúlt évben az építkezésekkel kapcsolatban sok panasz hangzott el az építkezési anyagok — mész, cement és tégla — árainak magassága ellen. Mindig nagy elégtételnek tekintettem, hogy a vasárak ezeknél a kritikáknál ki voltak kapcsolva. Nem kérkedésből mondom ezt, elnézést is kérek szubjektív beszédemért, de végre is nem engedhetem iparágamat pellengére állítani azért, mert egy érdekképviselet vezetőségében helyet foglalok, vagy azért, mert a Háznak nem a baloldalán, hanem ezen az oldalán ülök. (Mozgás.) Nem tart már soká beszédem. Elnök: A képviselő ur szünetet óhajt; az ülést tiz percre felfüggesztem. (Derültség.) (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. A szó Biró Pál képviselő urat illeti, aki beszédét folytatja. Biró Pál: Mélyen t. Képviselőház! Ha a termelés szempontjából nézem az eredményeket, amelyeket az autonóm vámtarifa kiváltott, ugy azt kell megállapítanom, hogy e tekintetben csakugyan megfelel a hozzáfűzött várakozásoknak. Gaal Gaston képviselő ur azt a vádat emeli, hogy az ipar a védelmet nem a többtermelésre használja fel, hanem ezzel visszatartja azt és csak a felét termeli annak, amit termelhet. A hivatalos adatok ennek ellentmondanak. A gyáripari termelés összértéke a bányászat nélkül 1913-ban 1641 millió aranykorona volt, 1921-ben ez lecsökkent 756 millióra, 1924-ben a termelési érték 1531 millió, 1925-ben — az uj tarifa érvényének első esztendejében — felemelkedett 1698 millió aranykoronára, 1926-ban pedig 1869 millió aranykoronára. Ha tekintetbe veszem, hogy 1924-ben az árindex 160 volt, a mai pedig 141, ebből megállapíthatom, hogy a vámtarifa hatása^ két év alatt a termelésnek 39%-os emelkedésében mutatkozott. Az 1927-es esztendő kétségtelenül további fellendülést hozott. Ha csak 10% -os termelési többlettel számolok, — ami nagyon alacsony számitás — ugy a termelési érték 2056 millió aranykorona, vagy 2270 millió pengő a bányászat nélkül. Az emelkedés a három év alatt tehát, megint tekintetbe véve az index-különbséget, körülbelül 52%. így fest a valóság és joggal teszem fel azt a kérdést mindenki előtt, hogyan nézne ki a mi gazdasági életünk, szociális helyzetünk, kereskedelmi és fizetési mérlegünk és mindennek visszahatásaképen az államháztartás és az ország külföldi hitele, ha ezt a 525 millió aranykoronás, vagy kerek 600 millió pengős többtermelést nem értük volna el és a szükségletet hazai gyártás helyett idegenből kellett volna fedeznünk. Néhány év alatt 50 ezer uj munkáskezet állított be a gyáripar, ami 150.000 léleknek KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. X. a nyomortól való megmentését jelenti. Valóban, ha nem politikai taktikai kérdés volna, a szociáldemokrata képviselő uraknak volna legelsőrendü feladatuk a vámtarifa megvédése. Sajnálom, hogy Payer Károly t. képviselő ur nem ismétli meg a plénum előtt azokat a fejtegetéseket egyes iparcikkek védelmére vonatkozólag, amelyekkel egy titkos bizottsági tárgyaláson az összes jelenvoltakra igen mély hatást tett. Mert hogyan áll a helyzet a munkabérek tekintetében? A gyáriparban kifizetett munkabér az 1913. évben 275 millió aranykorona volt, 1921-ben ez leapadt 71 millió aranykoronára, 1922-ben pedig 91 millió aranykorona volt, 1923ban 102 millió aranykorona, 1924-ben — az infláció megszűnésének első esztendejében — 160 milió aranykorona, 1925-ben 217 millió, 1926-ban pedig 232 millió airanykorona. Az emel • kedés tehát a vámtarifa első két esztendejében 31%1-ot tett ki. Az 1927. évben — ha a termelés 10%-os növekedését veszem tekintetbe és a kereseteknek csak minimálisan, a ténylegesnél kevesebb 5%-os feljavitását veszem számításba — 267 millió, a biztonság kedvéért csak körülbelül 260 millió aranykoronához jutok. A gazdasági viszonyok javulása, de kétségtelenül a vámtarifa kihatása is ilyeténképen három év alatt a gyáripari munkásosztály összbevételét mintegy 63%-kai növelte. Ha pedig az átlagkereseteket nézzük, azt találjuk, hogy ez 1913-ban 1255 aranykorona volt; ez lecsökkent 1921-ben 417 aranykoronára — ime, az infláció romboló szociális hatása, mementóul a papirosból aranyat csinálni akarók részére—. 1924-hen. az infláció megszűnésekor 825 aranykorona, 1925ben 1112, 1926-ban 1186 aranykorona, és ha a múlt évi bér ja vitásokat ismét csak 5%-ra értékelem, az 1927. évben körülbelül 1245 aranykoronának kellett lennie, tehát már megközelítőleg elérte az 1913. évi átlagot. Nem mondom, hogy ez ideális állapot, ; a béke-munkabérek összegszerű elérése nem jelenti ugyanazt a reálbért, hiszen a létfenntartási költségek hivatalos indexszáma 1927 végén 113 volt, de mégsem szenvedhet kétséget, hogy a vámtarifa fennállásának három esztendejében a munkabérek 50%-kai emelkedtek. Semmiképen sem áll meg tehát az a hamis beállítás, mintha a vámvédelemből a munkásosztálynak semmi haszna nem lett volna. Az előadottakból ellenkezőleg kiderül, hogy milyen óriási érdek fűződik ahhoz ua-ya munkaalkalom, mint a bérezés szempontjából. E mellett nem lehet megfeledkezni azokról az óriási és mindinkább növekvő szociális terhekről, amelyeket a gyáriparnak a szociális biztositás különböző ágai részére ki kell izzadnia, és amelyek a háború előtti állapothoz képest lényegesen emelkedtek s továbbra is emelkedni fognak. A megejtett számitások szerint ilyen célokra mintegy 40 millió pengővel van a gyáripar megterhelve. És ha életbe fog lépni — aminek örülni kellene és kívánatos volna, hogy mielőbb megvalósittassék — az aggkori- és rokkantbiztositás, akkor ez további 20 millió, együtt 60 millió pengő terhet jelent. Mindez nem közömbös a mezőgazdaságszempontjából sem. Az ipari munkabéreknek ezen három év alatti emelkedése és ujabb 150.000 lélek megélhetésének•• biztosítása a fogyasztóképesség emelkedését jelenti, és mert a fogyasztás nagyrésze élelmiszerekre jut ennél a néprétegnél, ez a mintegy 120 millió pengős többlet nagyobb részben a mezőgazdasági termelés javára esik. 54